Az órán legnagyobb hatással rám Michel de Montaigne „kérdései” és a tanári szerepek voltak. 2004 óta tanítok a Corvinuson üzleti etikát, és sokszor felmerül bennem, van-e bármi esélyem nevelni a hallgatókon, vagy már csak oktathatom őket. Lehetek-e kertész vagy lelkész, vagy csak a karmester és tankönyvbolti eladó szerepét osztották rám? Egyfelől 21-22 éves, felnőtt emberekről van szó, másfelől mire hozzám kerülnek, 2-3 éve tanulnak közgazdaságtant, amely a kutatások szerint erősen befolyásolja etikai érzéküket, hozzáállásukat a többi emberhez (Frank, 2004). A homo oeconomicus, a racionális, önérdekkövető haszonmaximalizáló gép-ember nem értéksemleges tananyag. Ha éveken keresztül halljuk, hogy az emberek ilyenek, akkor egyrészt kezdünk így látni másokat, másrészt önbeteljesítő jóslatként magunk is egyre inkább önérdekkövetővé válunk.
Én a harmadik és ötödik évben ehhez képest megpróbálom a közgazdaságtannal fertőzött embereket kritikai gondolkodásra, tudatosságra nevelni. A gazdaságetika leíró, de ugyanakkor normatív tudomány is: nem csak arról szól, hogy milyen emberképpel tudjuk leginkább leírni az emberi viselkedést, hanem arról, hogy milyen emberek akarunk lenni, ha kikerülünk az egyetemről? Ilyen értelemben én, mint tanár lelkész és pszichológus is vagyok – miközben karnagyként be kell tanítanom bizonyos ismereteket, hogy a hallgatók sikeresen vizsgázzanak. De nagyon szeretem, ha a félév végére rájönnek, hogy nem az a lényeg, hogy hányasuk lesz üzleti etikából.
Ilyen szempontból a „problémás” hallgatók előnyben vannak. Ha valaki sokat hiányzik, vagy nem ír meg egy kisdolgozatot az órán, házi feladatot kap: Daniel Quinn Izmaeljének egy-két fejezetét kell elolvasnia, és leírnia, mi jutott eszébe az olvasás alatt-után. Mivel nem én vagyok a tárgy felelőse, a többiekkel muszáj az előírt kottát játszanom, de ők esélyt adnak, hogy valóban nevelhessek. Úgy hogy ott sem vagyok. Azzal, hogy ráveszem őket, hogy az igazi kérdéseken gondolkozzanak ahelyett, hogy rész-, és álkérdések megválaszolásával töltenék az idejüket.
Ha egyszer majd nem csak doktori címem lesz, de kapok státuszt és hagynak tanítani, mert az egyetemünket, és egyáltalán az oktatást, nevelést a társadalomban majd újra megfelelően értékeli – jó volt látni az órán, hogy ha bezárják az iskolákat, újak születnek – akkor összeállítok egy tárgyat, ahol a szemináriumon elhangzottaké lesz a fő szerep, az előadás tényleg csak alapot, közös értelmezési keretet teremt a gondolkodáshoz.
Ennek a csírái azért már megvannak, hiszen az évek alatt elég határozott elképzelésem alakult ki arról, milyen tanár akarok lenni, hogyan szeretnék oktatni, nevelni. Ilyenkor néha elkalandozom a karnagy szereptől, színész, lelkész, túravezető vagyok – bár 2011. november 5-ig ezt így sosem fogalmaztam meg.
Ha a deontológia és a következményelvűség különbségéről kell beszélni, Coelho Az ördög és Prym kisasszony című könyvéből olvasok – színészként? Van egy mesém is, amely arról szól, hogyan teszi tönkre az életünket, ha a pénz céllá válik eszköz helyett . A mese felvezetéseként a Gyűrűk urából idézek: „Különös a sors, hogy ennyi félelmet és kétséget kell kiállnunk egy ilyen apróság miatt…egy ilyen kicsi dolog miatt.” Ilyenkor érintem a „montaigne”-os kérdésekből például, hogy „Számít-e, hogy mások mit gondolnak rólunk?” vagy „Mennyire kellene egy embernek szeretnie saját magát?”
Urambocsá a férfi és női moralitás különbségének oktatásánál John Gray A férfiak a Marsról jöttek, a nők a Vénuszról című könyve a melegen ajánlott irodalom. (Ide kapcsolódó kérdések: „Honnan tudjuk, hogy szerelmesek vagyunk-e igazából?” és „Hogyan kezeljük az otthoni veszekedéseket?” vagy akár hogy „Milyen a jó szülő?”)
A fogoly dilemma helyzetek egyik lehetséges megoldási módja Mérő László szerint az Aranyszabály használata. Mindig félve veszem elő ezt a minden világvallásban megtalálható, életünkből oly sokszor kihagyott tanácsot, útravalót: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük.” (Máté, 7. 12) Persze, hogy bele lehet kötni, és persze hogy léteznek másfajta csapdahelyzetek, melyekre nem ad megoldást, vagy ahogy Bernard Shaw mondta: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ne tegyétek ti is velük. Lehet, hogy az ő ízlésük más.” Az Aranyszabály mindezek ellenére fontos, és ha erről tanítok, kicsit lelkész vagyok, bár érzem, hogy ehhez a nagy lelket és tudást igénylő feladathoz én nem érek fel.
Nehéz kitenni a meggyőződésemet, még nehezebb a spiritualitásomat a fiatalok elé, de a cél az, hogy a hallgatók elgondolkozzanak azon, hogy másként is lehet látni a világot. Hogy egy logikai kérdésre lehet spirituális választ adni. Hogy egy rendszer problémáit sokszor csak a rendszeren kívülről érkező megoldással lehet orvosolni. Innen már csak egy lépés, hogy belegondoljanak: a gazdasági rendszer sorozatos kudarcai, a válság olyan szintű probléma, amelyet a régi gondolkodási sémáinkkal, a neoklasszikus modelljeinkkel, és a szerencsétlen racionális homo oeconomicusunkkal már nem tudunk megoldani. Az önzés, az önérdekkövetés sokszor nem racionális – például a fogolydilemma helyzetekben. Ráadásul nem is vagyunk racionálisak: talán nem is akarunk, de ha akarnánk, akkor is korlátozottak a kognitív képességeink. Az elvont modellek és a belőlük levezetett szabályok az elmúlt 100 évben működtek, de mára lejárt a szavatosságuk. (Ide is kapcsolható „montaigne-os” kérdés: „Mit tegyünk, ha aggódunk a világ, az ország, vagy a családunk sorsáért?”)
Mit kell tehát oktatnunk? És mire kell nevelnünk? Hogy szeretnék nevelni én? Nincs új a nap alatt. Az igazán fontos kérdések még mindig azok, amelyeket Michel de Montaigne (aki 1533-1592-ig élt) megfogalmazott.
És hogy miért az Izmael? Számomra ez a könyv mementó, szimbólum: annak a szimbóluma, hogy mindent meg kell kérdőjelezni. Nem lesajnálni, nem ignorálni, de megismerni és újragondolni. Mindent meg kell kérdőjelezni, elsősorban azt, ha azt mondják, mi vagyunk a világ közepe. Egy régi kolléganőm szavajárása volt a túlságosan magabiztos emberekre: „Mindenki hülye, csak én tudok repülni.” Az Izmaelben is van egy repülőgépes példa. Eszerint ha kellőképpen magasról rugaszkodunk el egy repülésre alkalmatlan tárggyal (ti. a mai társadalmi-gazdasági rendszerünkkel, gondolkodásunkkal), sokáig örülhetünk, élvezhetjük a repülést, talán még sajnálkozhatunk is azokon, akik csak sétálnak a Földön. Aztán egy idő után rá kell jönnünk, hogy zuhanunk. Ha elég magabiztosak vagyunk, hihetjük, hogy gyorsabb pedálozással még visszafordíthatjuk a folyamatot, de a zuhanás tény. A vég elkerülhetetlen. A gravitációval és az aerodinamika törvényeivel nem lehet vitatkozni – és versenyezni sem.
Ha egy közgazdász hallgató elgondolkozik ezen, akkor azt gondolom, hogy az nevelés. Daniel Quinn nevelte? Tóth Gergely nevelte, aki évekkel ezelőtt a kezembe adta a könyvet? Én neveltem, hiszen neki én ajánlottam? Önmagát nevelte, mert gondolkozott? Erre nem tudnék válaszolni, de hogy nevelés történt, az biztos. És ez a lényeg.
Irodalom:
Frank, R. (2004). What Price the Moral High Ground? Ethical Dilemmas in Competitive Environments. Princeton: Princeton University Press.
Dobó István 2011. November 5-i előadása: Nevelés a kultúra kontextusában
2011. november 15., kedd
2011. szeptember 5., hétfő
Szavak - érzések
Megalázottság, szomorúság, harag, félelem, bizonytalanság, szorongás, csalódottság, becsapottság, fájdalom, elégedetlenség, kiabálás, sírás, zokogás.
Barátkozás, szeretet, ölelés, teátrális puszi, mosoly, nevetés, öröm.
Felnőttség, felelősség, választás, döntés, féltés, bizonytalanság, gyomorgörcs, fájdalom, zokogás.
Igen, a legtöbbször fájdalom és zokogás.
Barátkozás, szeretet, ölelés, teátrális puszi, mosoly, nevetés, öröm.
Felnőttség, felelősség, választás, döntés, féltés, bizonytalanság, gyomorgörcs, fájdalom, zokogás.
Igen, a legtöbbször fájdalom és zokogás.
2011. június 27., hétfő
Megbántottság, túlsúly, kaki - helyzetkép
Emlékeztek a L'art pour l'art-ban az intrikusra? Laár András rettenetes, gonosznak szánt pofákat vág, majd bejelenti: "gyilok, cselszövevény, kaki!"
Hát így érzem magam, Drága Barátaim!
Csütörtökön kezdődött: egy kollégám, akit hosszú évek óta ismerek, és soha nem akartunk semmit egymástól, azt mondta, jó, hogy találkozom a feleségével, mert úgyis féltékenykedik. Próbáltam viccel elütni: "Ha sértődős lennék, ezt akár durva kritikáknak is vehetném: ha meglát, akkor már nem lesz féltékeny?", ő meg próbált magyarázkodni, hogy ha arc is kapcsolódik a névhez, az már nem olyan félelmetes, vagy mi. Mi? Rám azért ne legyen féltékeny, mert nem csalnám meg a férjemet, a családomat, ne azért, mert látta, hogy nézek ki! Hogy lehet ilyet mondani egy nőnek?
A hétvége tök jól telt, csak magamat ostoroztam a kövérségem miatt, de ma Apukám bántott meg, sokkal egyszerűbben: elvitte Dudut sétálni, cukrászdába, sütit ígértek, és elfelejtette. Dudu bocsánatot kért, ő azt mondta, nem gondolta, hogy én ennék sütit. Délelőtt! Mikor dolgozom! Mikor megígérte!
Tudom, hogy ez ellentmondásosnak tűnik, de én ebben az ellentmondásban élek évek óta: hosszútávú önbecsülésem és megelégedettségem miatt tudom, hogy le kell fogynom, de néha annyira kell egy vigasztaló süti... Ezt csak túlsúlyosak érthetik akik - bár nem zabálnak folyton, ahogy a tévében a filmekben mutatják - de azért szeretnek enni.
És hogy mi a kaki? Hát amivel a fenekén Duduka leült ma a kanapéra. Miután 1 órán át ültem a bili mellett, és miután hagytam magam rábeszélni a Bob-os kisgatyára, 1 perc múlva belepisilt, belekakilt, és mikor levettem róla, és mondtam, le ne ülj, ő úgy gondolta, mégiscsak kényelmesebb lenne letenni a popóját! Brrrrrr!
Hát így érzem magam, Drága Barátaim!
Csütörtökön kezdődött: egy kollégám, akit hosszú évek óta ismerek, és soha nem akartunk semmit egymástól, azt mondta, jó, hogy találkozom a feleségével, mert úgyis féltékenykedik. Próbáltam viccel elütni: "Ha sértődős lennék, ezt akár durva kritikáknak is vehetném: ha meglát, akkor már nem lesz féltékeny?", ő meg próbált magyarázkodni, hogy ha arc is kapcsolódik a névhez, az már nem olyan félelmetes, vagy mi. Mi? Rám azért ne legyen féltékeny, mert nem csalnám meg a férjemet, a családomat, ne azért, mert látta, hogy nézek ki! Hogy lehet ilyet mondani egy nőnek?
A hétvége tök jól telt, csak magamat ostoroztam a kövérségem miatt, de ma Apukám bántott meg, sokkal egyszerűbben: elvitte Dudut sétálni, cukrászdába, sütit ígértek, és elfelejtette. Dudu bocsánatot kért, ő azt mondta, nem gondolta, hogy én ennék sütit. Délelőtt! Mikor dolgozom! Mikor megígérte!
Tudom, hogy ez ellentmondásosnak tűnik, de én ebben az ellentmondásban élek évek óta: hosszútávú önbecsülésem és megelégedettségem miatt tudom, hogy le kell fogynom, de néha annyira kell egy vigasztaló süti... Ezt csak túlsúlyosak érthetik akik - bár nem zabálnak folyton, ahogy a tévében a filmekben mutatják - de azért szeretnek enni.
És hogy mi a kaki? Hát amivel a fenekén Duduka leült ma a kanapéra. Miután 1 órán át ültem a bili mellett, és miután hagytam magam rábeszélni a Bob-os kisgatyára, 1 perc múlva belepisilt, belekakilt, és mikor levettem róla, és mondtam, le ne ülj, ő úgy gondolta, mégiscsak kényelmesebb lenne letenni a popóját! Brrrrrr!
2011. június 25., szombat
Irigyek
Most épp nyugi van ezen a fronton, de egy-két hónapja nagyon sokat gondolkoztam az irigységen. Azt gondolom, én sok mindenkire lehetnék irigy: elsősorban a kinézete miatt – egész életemben túlsúlyos révén nagyon sokat szenvedtem azon, hogy szerettem volna szebb, vékonyabb, tetszetősebb lenni. De ezen túl is: rengetegen szebbek, jobbak, gazdagabbak, türelmesebbek, okosabbak, gyorsabbak, mi több bölcsebbek, mint én. Akkor agyaljak egész nap azon, hogy miért pont ők és miért nem én? Hogy bárcsak a bőrükbe bújhatnék? Hogy bárcsak az életüket élhetném?
Depis viszonylag sokszor vagyok, de ilyesmik akkor is ritkán jutnak eszembe. Elkeseredésem gyakran – bár már kevesebbszer, mint régen – csap át mások hibáztatásába, de irigy nem szoktam lenni. Talán hiányzik belőlem az ezért felelős gén. Szerencsére nem csak belőlem, drága barátnőm: „Nem az az igazi barát, aki szenvedéseink közepette szánalommal fordul felénk, hanem aki irigység nélkül tudja szemlélni boldogságunkat.” (Gustave Thibon).
Azt viszont kiszúrom, ha rám irigyek, és nagyon meg tudja keseríteni az életemet.
Egyrészt, mert nem tartom magam szerencsésnek. Illetve abban igen, hogy milyen családba születtem, ez tényleg nagy áldás, és én személy szerint nem tettem érte semmit. Amikor valaki irigyel azért, amit elértem, úgy érzem, azt gondolja, micsoda mázlista vagyok. Akik igazán ismernek, tudják, hogy még kaparós sorsjeggyel sem nyertem soha, hogy sokakat szerettem, de csak kevesen szerettek viszont, hogy mindig az utolsó kinyitott file-ban/fiókban/táskában van, amit keresek, hogy általában az orrom előtt megy el busz/villamos/metró, hogy gyakran belelépek a kutyagumiba, de maximum bosszankodhatok és moshatom a cipőmet, Fortuna ettől sem lesz kegyesebb hozzám. Hogy ezeket kivédjem, folyton előbb indulok, rendszerezek és listát írok – szinte már kényszeresen – de enélkül tényleg szétesnék.
Ezzel át is tértem a másrészt-re. Másrészt azért zavar az irigység, mert megdolgoztam az eredményeimért, és nem csak úgy az ölembe hullottak. Úgy érzem, az irigyek is tehetnének, tehettek volna ennyit, és akkor ők is előrébb járnának. De ha nem akarnak, azért ne engem hibáztassanak. Baltasar Gracián szerint „A nagy lelket ugyanaz bátorítja, ami az irigységet porba sújtja.” Hát ez az, ha csak siránkozni tudnak, hogy nekik rossz, bezzeg nekem jó, mitől várják, hogy jobb legyen nekik?
Amikor nagyon ideges voltam miattuk, nem is tudtam írni erről, olvasni viszont igen, és nagyon jót tettek a lelkemnek a nálam bölcsebbek gondolatai. Hiszen minden keserűséget, haragot, rossz érzést csökkent az, ha látod, hogy mások is hasonlóan látják/látták a dolgokat.
Eubie Blake ezt írja: „Soha ne bízz senkiben, aki arra vágyik, ami a tied. Barát vagy sem, az irigység egy elsöprő érzelem.”
Bízni nem bízom bennük, de sajnos nem zárhatom ki őket az életemből, ahogy Márai Sándor javasolja: „Vannak gyógyíthatatlanul sérült emberek, kiket a kapzsiság, a hiúság és az irigység oly mélyen megfertőzött, hogy nincs semmiféle mód reá, megközelíteni és megengesztelni beteg lelküket. Ezeket szánjad, de kerüljed. Nincs az a nagylelkű cselekedet, önzetlen magatartás, bátor és nemes közeledés, ami segíthet ez embereken. Különösképpen az irigység kínozza ez embereket. Epét hánynak, álmukban felordítanak, hánykolódnak vackukon, mint a nyavalyatörősök, habot köpnek, ha azt látják, hogy valaki munkával vagy a kegyes sors jóindulatával szerzett, elért valamit az életben. Betegek ezek, fertőző betegek. Kerüld a társaságukat, ne hidd, hogy érvelés, bizonyítás valaha is meggyőzheti őket. Mintha a leprásnak akarnád bizonyítani, hogy az egészségesek bűntelenek és ártatlanok! Nem hiszi el. Ha feltárod előttük betegségük igazi okát, meggyűlölnek. Ha érzéseikre akarsz hatni, fütyköst ragadnak. Oly mélyen élnek indulataikban, mint a száműzött sorsában: nem ismernek más megoldást, csak a bosszút. Ne alkudozz velük, kerüld el őket, s viseld el létezésüket a földön, mint egy sorscsapást.”
Mi tegyek hát velük? Moldova pikírt mondata teszi helyre a dolgot: „Ajándékba csak a szánalmat adják, az irigységet neked magadnak kell kiharcolnod.” Hát akkor legyenek csak ők szánni valóak, én megdolgoztam az eredményeimért: többek között azért is, hogy ők irigyek legyenek rám.
Depis viszonylag sokszor vagyok, de ilyesmik akkor is ritkán jutnak eszembe. Elkeseredésem gyakran – bár már kevesebbszer, mint régen – csap át mások hibáztatásába, de irigy nem szoktam lenni. Talán hiányzik belőlem az ezért felelős gén. Szerencsére nem csak belőlem, drága barátnőm: „Nem az az igazi barát, aki szenvedéseink közepette szánalommal fordul felénk, hanem aki irigység nélkül tudja szemlélni boldogságunkat.” (Gustave Thibon).
Azt viszont kiszúrom, ha rám irigyek, és nagyon meg tudja keseríteni az életemet.
Egyrészt, mert nem tartom magam szerencsésnek. Illetve abban igen, hogy milyen családba születtem, ez tényleg nagy áldás, és én személy szerint nem tettem érte semmit. Amikor valaki irigyel azért, amit elértem, úgy érzem, azt gondolja, micsoda mázlista vagyok. Akik igazán ismernek, tudják, hogy még kaparós sorsjeggyel sem nyertem soha, hogy sokakat szerettem, de csak kevesen szerettek viszont, hogy mindig az utolsó kinyitott file-ban/fiókban/táskában van, amit keresek, hogy általában az orrom előtt megy el busz/villamos/metró, hogy gyakran belelépek a kutyagumiba, de maximum bosszankodhatok és moshatom a cipőmet, Fortuna ettől sem lesz kegyesebb hozzám. Hogy ezeket kivédjem, folyton előbb indulok, rendszerezek és listát írok – szinte már kényszeresen – de enélkül tényleg szétesnék.
Ezzel át is tértem a másrészt-re. Másrészt azért zavar az irigység, mert megdolgoztam az eredményeimért, és nem csak úgy az ölembe hullottak. Úgy érzem, az irigyek is tehetnének, tehettek volna ennyit, és akkor ők is előrébb járnának. De ha nem akarnak, azért ne engem hibáztassanak. Baltasar Gracián szerint „A nagy lelket ugyanaz bátorítja, ami az irigységet porba sújtja.” Hát ez az, ha csak siránkozni tudnak, hogy nekik rossz, bezzeg nekem jó, mitől várják, hogy jobb legyen nekik?
Amikor nagyon ideges voltam miattuk, nem is tudtam írni erről, olvasni viszont igen, és nagyon jót tettek a lelkemnek a nálam bölcsebbek gondolatai. Hiszen minden keserűséget, haragot, rossz érzést csökkent az, ha látod, hogy mások is hasonlóan látják/látták a dolgokat.
Eubie Blake ezt írja: „Soha ne bízz senkiben, aki arra vágyik, ami a tied. Barát vagy sem, az irigység egy elsöprő érzelem.”
Bízni nem bízom bennük, de sajnos nem zárhatom ki őket az életemből, ahogy Márai Sándor javasolja: „Vannak gyógyíthatatlanul sérült emberek, kiket a kapzsiság, a hiúság és az irigység oly mélyen megfertőzött, hogy nincs semmiféle mód reá, megközelíteni és megengesztelni beteg lelküket. Ezeket szánjad, de kerüljed. Nincs az a nagylelkű cselekedet, önzetlen magatartás, bátor és nemes közeledés, ami segíthet ez embereken. Különösképpen az irigység kínozza ez embereket. Epét hánynak, álmukban felordítanak, hánykolódnak vackukon, mint a nyavalyatörősök, habot köpnek, ha azt látják, hogy valaki munkával vagy a kegyes sors jóindulatával szerzett, elért valamit az életben. Betegek ezek, fertőző betegek. Kerüld a társaságukat, ne hidd, hogy érvelés, bizonyítás valaha is meggyőzheti őket. Mintha a leprásnak akarnád bizonyítani, hogy az egészségesek bűntelenek és ártatlanok! Nem hiszi el. Ha feltárod előttük betegségük igazi okát, meggyűlölnek. Ha érzéseikre akarsz hatni, fütyköst ragadnak. Oly mélyen élnek indulataikban, mint a száműzött sorsában: nem ismernek más megoldást, csak a bosszút. Ne alkudozz velük, kerüld el őket, s viseld el létezésüket a földön, mint egy sorscsapást.”
Mi tegyek hát velük? Moldova pikírt mondata teszi helyre a dolgot: „Ajándékba csak a szánalmat adják, az irigységet neked magadnak kell kiharcolnod.” Hát akkor legyenek csak ők szánni valóak, én megdolgoztam az eredményeimért: többek között azért is, hogy ők irigyek legyenek rám.
2011. június 21., kedd
Élveztem, vagy még nem?
Szombaton búvárkodtam.
Pontosabban uszodai gyakorlaton voltam: először le kellett bukni, merülni a víz alá ABC felszerelésben (uszony, maszk, légzőcső - nem pipa!), képzeljétek, sikerült, pedig szent meggyőződésem volt, hogy ez számomra lehetetlen. Aztán beöltözni a tavaly Horvátországban már jól bevált zsoltiba (shorty, rövid búvárruha), összeszerelni a palackot a légzőautomatával, és lemerülni (érted: lemerülni, miközben azon múlik a levegőellátásom, hogy én jól össze bírtam-e csavarni a dolgokat egymással, ha-ha!), lent letérdelni, és önként veszélybe sodorni magam: kivenni és ellökni magamtól a légzőautomatát, majd szépen megkeresni; levenni, vízzel megtölteni a maszkot - majd üríteni, nyilván; levenni-visszavenni az ólomövet, ami lent tart a víz alatt; és végül az egész búvárfelszerelést is levenni, mert az ugye vicces...Na itt kezdtem el remegni. Először azt hittem, fázom, de aztán rájöttem, hogy ez egyszerűen csak régi ismerősöm: a Para. Na jó, már kint is találkoztunk, de akkor még nem ismertem fel. Csak mosolygott, nézett a huncut szemével, és én azon gondolkoztam, honnan is ismerem én ezt a srácot?
Merthogy én minden megmérettetés előtt parázom, tulajdonképpen függetlenül attól, mennyire készültem fel rá. Most hogy belegondolok, nem is nagyon volt még olyan, hogy ne készültem volna fel, a Para azonban mindig és mindenhova elkísért, ahol meg kell mutatnom, méretnem, csillogtatnom magamat. Előttem vagy mögöttem állt, néha kikacagott, mindig jót mulatott rajtam. Paráztam a koncertek előtt, feleléseknél, az érettségi előtt, a felvételin, a vizsgákon, orvosnál, ismét a felvételin, az abszolutóriumon, konferenciákon, mikor elment a magzatvíz, mikor Barnust vittük orvostól-orvosig, aztán amikor Danival elindultak a fájások, a felvételin egy hónapja (70-ből csak 69 pontot kaptam, kicsit rosszul is esett), és igen, ráparáztam a búvárkodásra is, ami egyébként egy az élet átlagánál sokkal nyugisabb, csendesebb, áldottabb foglalatosság. Még akkor is, ha történetesen bele lehet halni, ha rosszul csinálod.
Lent nem lehet kiabálni, a gyors mozdulatok kibillentenek az egyensúlyodból, csend van és kékség és ha már megcsináltad a fenti csodás önmentési vagy minek hívják gyakorlatokat, akkor csak arra kell figyelned, hogy nyugodt, egyenletes tempóban ússzál, és levegővételnél kicsit le, kifújásnál kicsit felfelé törekedj, ellensúlyozva a tüdődben lévő levegőre ható felhajtóerő változását. 100% flow.
Vagy még nem? Még nagyon az elején vagyok, sokat kell gyakorolnom, de azt hiszem, Para egy idő után meg fogja unni a lenti nyugit, elmegy másra kacsintgatni, hagy majd egyedül lemerülni, és akkor fogom én ezt még évezni is.
Pontosabban uszodai gyakorlaton voltam: először le kellett bukni, merülni a víz alá ABC felszerelésben (uszony, maszk, légzőcső - nem pipa!), képzeljétek, sikerült, pedig szent meggyőződésem volt, hogy ez számomra lehetetlen. Aztán beöltözni a tavaly Horvátországban már jól bevált zsoltiba (shorty, rövid búvárruha), összeszerelni a palackot a légzőautomatával, és lemerülni (érted: lemerülni, miközben azon múlik a levegőellátásom, hogy én jól össze bírtam-e csavarni a dolgokat egymással, ha-ha!), lent letérdelni, és önként veszélybe sodorni magam: kivenni és ellökni magamtól a légzőautomatát, majd szépen megkeresni; levenni, vízzel megtölteni a maszkot - majd üríteni, nyilván; levenni-visszavenni az ólomövet, ami lent tart a víz alatt; és végül az egész búvárfelszerelést is levenni, mert az ugye vicces...Na itt kezdtem el remegni. Először azt hittem, fázom, de aztán rájöttem, hogy ez egyszerűen csak régi ismerősöm: a Para. Na jó, már kint is találkoztunk, de akkor még nem ismertem fel. Csak mosolygott, nézett a huncut szemével, és én azon gondolkoztam, honnan is ismerem én ezt a srácot?
Merthogy én minden megmérettetés előtt parázom, tulajdonképpen függetlenül attól, mennyire készültem fel rá. Most hogy belegondolok, nem is nagyon volt még olyan, hogy ne készültem volna fel, a Para azonban mindig és mindenhova elkísért, ahol meg kell mutatnom, méretnem, csillogtatnom magamat. Előttem vagy mögöttem állt, néha kikacagott, mindig jót mulatott rajtam. Paráztam a koncertek előtt, feleléseknél, az érettségi előtt, a felvételin, a vizsgákon, orvosnál, ismét a felvételin, az abszolutóriumon, konferenciákon, mikor elment a magzatvíz, mikor Barnust vittük orvostól-orvosig, aztán amikor Danival elindultak a fájások, a felvételin egy hónapja (70-ből csak 69 pontot kaptam, kicsit rosszul is esett), és igen, ráparáztam a búvárkodásra is, ami egyébként egy az élet átlagánál sokkal nyugisabb, csendesebb, áldottabb foglalatosság. Még akkor is, ha történetesen bele lehet halni, ha rosszul csinálod.
Lent nem lehet kiabálni, a gyors mozdulatok kibillentenek az egyensúlyodból, csend van és kékség és ha már megcsináltad a fenti csodás önmentési vagy minek hívják gyakorlatokat, akkor csak arra kell figyelned, hogy nyugodt, egyenletes tempóban ússzál, és levegővételnél kicsit le, kifújásnál kicsit felfelé törekedj, ellensúlyozva a tüdődben lévő levegőre ható felhajtóerő változását. 100% flow.
Vagy még nem? Még nagyon az elején vagyok, sokat kell gyakorolnom, de azt hiszem, Para egy idő után meg fogja unni a lenti nyugit, elmegy másra kacsintgatni, hagy majd egyedül lemerülni, és akkor fogom én ezt még évezni is.
2011. június 5., vasárnap
Győri Zsuzsanna CSR-on innen és túl (CSR and beyond) című disszertációjának értékelése
Knut Ims, Norwegian School of Economics and Business Administration
Értékelésemben a csatolt értékelési szempontokat követtem.
1. A téma elméleti és/vagy gyakorlati relevanciája
A CSR témája rendkívüli jelentőségű. Empirikus szempontból a CSR azért lehet lényeges, mert azt fejtegeti, hogyan lehet a gazdaság társadalmi szerepét definiálni és kezelni. A modern időkben a vállalatok meggyőző anyagi jólétet teremtettek, de ezt hatalmas áron érték el. Az anyagi jólét növekedéséhez szükség volt a természeti erőforrások intenzív használatára, és a termelési költségeket minden eddiginél alacsonyabbra szorító versenyre. Mindeközben a vállalatok hozzájárultak a szegénység és az első és a harmadik világ közötti egyenlőtlenség növekedéséhez, a korlátozottan rendelkezésre álló energiaforrások kimerítéséhez és a klímaváltozáshoz.
A CSR tágabb értelemben annak feltárását, meghatározását jelenti, hogy mennyiben várható el a vállalatoktól az általuk okozott problémák megoldása, illetve milyen ésszerű megoldásokat várhat a társadalom a gazdasági szereplőktől. A 21. század legnagyobb társadalmi és környezeti kihívásaival állunk szemben. A CSR-nak szerepet kell kapnia ezeknek a kihívásoknak a megválaszolásában. Elméleti szempontból teljesen egyetértek Győri Zsuzsanna kritikus álláspontjával, melyet már a címben is tisztán kifejez. Kifejezetten értékelem, hogy volt bátorsága túllépni a CSR létező konceptualizációján annak érdekében, hogy elméletileg gazdagítsa a témát. Számos érdekes distinkciót tesz, mint a „CSR kifizetődik/üzleti érdek” versus „CSR, mint magasabb rendű cél/CSR mint etikai kötelezettség”; értékközpontú versus értékvezérelt vállalatvezetés; instrumentális versus valódi üzleti etika. Expliciten bemutatja a CSR „alapproblémáját”, miszerint az üzleti etika alapelvei és a CSR gyakorlat között túl nagy eltérés van.
2. A feldolgozott hazai és nemzetközi szakirodalom
Minthogy nem tudok magyarul, csak a nemzetközi szakirodalmi részre támaszkodhatom. Megnézve az irodalomjegyzéket azonban látom, hogy a mintegy 160 hivatkozásból sok magyar, így feltételezem, hogy a releváns magyar szakirodalom bemutatása éppoly átfogó, mint a nemzetközié. Kétség sem fér hozzá, hogy a disszertáció feldolgozott szakirodalma „igen széles körű”.
3. Az irodalom feldolgozásának mélysége, színvonala
A II. fejezettől Győri Zsuzsanna bizonyítja, hogy mélyen és nagyon alaposan megismerte a releváns szakirodalmat. Példaként a CSR különböző definícióinak bemutatását említeném. Helyesen állapítja meg, hogy a CSR-nak nincs egyetlen mindenki által elfogadott definíciója. Mivel a téma interdiszciplináris, nem is várhatunk el egységes definíciót, valószínűleg gyümölcsözőbb is, hogy különböző koncepciók léteznek. Azt is világosan állítja, hogy az újabb „CR” kifejezés átveszi a „CSR” kifejezés helyét, jelezve, hogy a vállalatok felelőssége nem csak társadalmi, de környezeti természetű is. Azt is értékelem, hogy a mainstream gazdasági irodalom CSR definícióit is vizsgálja, annak ellenére, hogy ezek nem egyeztethetőek össze a disszertáció alapvető álláspontjával. Ilyen például Kotler és Lee (2005) definíciója.
4. A felvetett tudományos kérdések kezelése, megragadása
A III. fejezetben a CSR elméleti fejlődését megfelelő alapossággal mutatja be Goodpaster és Matthews (1982) cikkétől egészen Goodpaster 2007-es könyvéig. A „láthatatlan kéz”, a „kormányzat keze” és a „menedzsment keze” közötti különbségtétel kiemelkedő. A következőkben a vállalat és a társadalom viszonyrendszerét bemutató vezető paradigmát, a stakeholder elméletet fejti ki. Bemutatja azt is, hogy képes volt kidolgozni egy saját csoportosítást a meglévő hatalom/érdek kategorizálásokhoz hozzájárulva.
5. A kialakított vizsgálati keret
A vizsgálati keret először és kiváltképp a CSR mögött meghúzódó motiváció tárgyalásánál kerül kifejtésre, legtisztábban és legkövetkezetesebben azonban a VII. fejezetben láthatjuk. A keret a mainstream CSR felfogás egy alternatíváját adja. Ezt az alternatívát - melyet joggal nevezhetünk radikálisan újnak - különböző kifejezésekkel közelíthetjük, mint az értékvezérelt vállalatvezetés, az alternatív kapitalisták, az alternatív vállalkozók, az értékvezérelt üzlet vagy a valóban felelős vállalat. A VII. fejezetben megemlíti a környezeti etika egyes elméleteit is, mint a mély ökológia vagy a biocentrikusság. Érdekes lett volna annak átfogóbb bemutatása, hogy a különböző környezeti elméletek és modellek hogyan kapcsolhatóak össze a vizsgálati kerettel. Ez nem igazán kritika, inkább javaslat további kutatásokhoz.
6. A felállított hipotézisek
A hipotézisek, melyeket Frank (2004) inspirált, megfelelő kiindulópontot jelentenek a disszertáció empirikus részéhez. Központi témájuk az etika és a versenyképesség közötti kapcsolat. Frank fő hipotézise szerint a felelősségvállalás fontos előnyöket generál versenykörnyezetben is, ami nagyon sokat ígérő az üzleti etika szempontjából. A hipotéziseket megfelelően bemutatja a 145-146. oldalon és az összefoglaló részben is. A hipotézisek nagyon érdekesek és fontosak.
7. Az alkalmazott vizsgálati módszerek
A kutatás során 17 vállalati interjú készült, szakértői, nem véletlen mintavétel után. Azt gondolom, ez teljesen megfelel a disszertáció céljának. A választott módszertan legfontosabb előnye, hogy nem akart kvantitatív lenni, helyette a jelenség mélyebb megismerését célzó, kvalitatív kutatás készült, ami az értékvezérelt vállalkozók gondolkodásmódját kutatja. Tekintve a vizsgált jelenség komplexitását és hogy a témát tudományosan még nem igazán kutatták, Győri Zsuzsanna a megfelelő kutatási stratégiát választotta, a feltáró kutatási módszer bölcs választás volt. Győri Zsuzsanna emellett bemutatja egy a magyarországi CSR helyzetet feltérképező kutatás eredményeit is. Ennek során 40 vállalati interjú készült, melyek kiegészültek az előző két év kutatási jelentéseivel, konferencia előadásaival, a témában aktív civil szervezeteknél és vállalatoknál számon tartott információkkal, a kapcsolódó jogszabályokkal, és vállalati CSR-anyagokkal. A mintavétel véletlen volt, illetve a példaértékű vállalatok szakértői mintavétellel kerültek kiválasztásra, eddigi kiemelkedő CSR tevékenységük alapján. A kérdések 6 adekvát és szakmailag megfelelő kategóriában hangzottak el.
8. A következtetések
A következtetések rögtön az első fejezetben megjelennek 7 pontban „A dolgozat tézisei” címen, ezen kívül az Összefoglalásban is, 15 pontban. A két rész kiegészíti egymást és megfelelően épülnek a feldolgozott szakirodalomra, valamint az egyéni kutatás empirikus eredményeire. Ide sorolnám még a VIII. fejezet „Ajánlások a vállalatok és érintettjeik számára – elsősorban a kormányzatnak és a civil társadalomnak” című részét is.
9. Az elért eredmények
Az eredmények érdekesek és nagy elméleti és gyakorlati jelentőséggel bírnak. A kutatás igazolta Frank 2004-es kitűnő könyvének hipotéziseit. A hipotézisek maguk így nem számítanak újnak, bizonyításuk azonban nagyon fontos, mivel ellentmondanak a mainsream gondolkodásnak a verseny és az erkölcs kapcsolatáról. A szakirodalom feldolgozása, interpretálása már önmagában is tudományos eredmény. A kiválasztott források kiváló kiindulási pontot jelentenek, melyeket a disszertáció összefoglal, kommentál, kritizál és tanulságosan használ. Az eredményeket három részre oszthatjuk: egy elméleti részre, ahol az elemzési keretet építi fel, és két empirikusra. Az egyik empirikus rész az „Alternatív lehetőségek a vállalati felelősség vállalására” című VII. fejezetben található. Véleményem szerint ennek legfontosabb része az „Értékvezérelt vállalatvezetés”. Ezután mutatja be a „Valóban Felelős Vállalat”-ot, ezt követik a környezeti etikáról, és a fenntarthatóságról, mint magasabb rendű célról szóló részek. „A kicsi szép – radikális változtatás a gazdaság fennálló rendszerén, logikáján” rész után befejezésül a spiritualitás szerepéről beszél. Nagyon nagyra értékelem a disszertációnak ezt a fejezetét. A másik empirikus rész (A CSR helyzete Magyarországon) a VIII. fejezetben található, ahol az elért eredmények világosak és informatívak. Nekem, mint norvég embernek ez a fejezet nagyon érdekes és szükséges is volt ahhoz, hogy megértsem a magyar CSR gyakorlatot. Az, hogy az elemzést az 1989 előtti és utáni körülmények ismertetésével kezdi, nagyban magyarázza a CSR magyarországi helyzetét.
10. A hivatkozások
Általános véleményem szerint a hivatkozások korrektek és precízek.
11-14. A dolgozat szerkezete, felépítése; A járulékos elemek (ábrák, táblák, glossary stb.); A dolgozat stílusa; Kivitelezése
Ezeket a szempontokat együtt fejteném ki, mivel kisebb súllyal jelennek meg az értékelésben. A dolgozat szerkezetét kiemelkedőnek találom. A járulékos elemek közül a második kutatás eredményeit bemutató táblázat lehetne informatívabb. Néhány leíró statisztikai mutató segítségével a táblázat információs szintjét meg lehetett volna növelni. Bár a táblázat a mellékletben található, mégis örültem volna ezeknek a kiegészítéseknek. A disszertáció angol fordítását általánosságban jónak találom, azonban a fent említett táblázat címe és adatai megmutatják, hogy az angol nyelv mind Zsuzsannának, mind nekem, a norvég opponensnek okoz még nehézségeket. Azonban általánosságban a disszertáció kivitelezése nagyon jó, a stílusa pedig kiváló, világos és retorikai szempontból is meggyőző. Ez már a tézisgyűjteményből is látható.
Összességében az apró kritikák az utolsó négy szemponttal kapcsolatban nem árnyékolják be azt az értékes tudományos eredményt, melyet a disszertáció a CSR területén elért. Örömet szerzett számomra a disszertáció elolvasása és sokat tanultam Győri Zsuzsanna kutatásából és eredményeiből. Gratulálok ehhez a fontos és időszerű dolgozathoz!
Értékelésemben a csatolt értékelési szempontokat követtem.
1. A téma elméleti és/vagy gyakorlati relevanciája
A CSR témája rendkívüli jelentőségű. Empirikus szempontból a CSR azért lehet lényeges, mert azt fejtegeti, hogyan lehet a gazdaság társadalmi szerepét definiálni és kezelni. A modern időkben a vállalatok meggyőző anyagi jólétet teremtettek, de ezt hatalmas áron érték el. Az anyagi jólét növekedéséhez szükség volt a természeti erőforrások intenzív használatára, és a termelési költségeket minden eddiginél alacsonyabbra szorító versenyre. Mindeközben a vállalatok hozzájárultak a szegénység és az első és a harmadik világ közötti egyenlőtlenség növekedéséhez, a korlátozottan rendelkezésre álló energiaforrások kimerítéséhez és a klímaváltozáshoz.
A CSR tágabb értelemben annak feltárását, meghatározását jelenti, hogy mennyiben várható el a vállalatoktól az általuk okozott problémák megoldása, illetve milyen ésszerű megoldásokat várhat a társadalom a gazdasági szereplőktől. A 21. század legnagyobb társadalmi és környezeti kihívásaival állunk szemben. A CSR-nak szerepet kell kapnia ezeknek a kihívásoknak a megválaszolásában. Elméleti szempontból teljesen egyetértek Győri Zsuzsanna kritikus álláspontjával, melyet már a címben is tisztán kifejez. Kifejezetten értékelem, hogy volt bátorsága túllépni a CSR létező konceptualizációján annak érdekében, hogy elméletileg gazdagítsa a témát. Számos érdekes distinkciót tesz, mint a „CSR kifizetődik/üzleti érdek” versus „CSR, mint magasabb rendű cél/CSR mint etikai kötelezettség”; értékközpontú versus értékvezérelt vállalatvezetés; instrumentális versus valódi üzleti etika. Expliciten bemutatja a CSR „alapproblémáját”, miszerint az üzleti etika alapelvei és a CSR gyakorlat között túl nagy eltérés van.
2. A feldolgozott hazai és nemzetközi szakirodalom
Minthogy nem tudok magyarul, csak a nemzetközi szakirodalmi részre támaszkodhatom. Megnézve az irodalomjegyzéket azonban látom, hogy a mintegy 160 hivatkozásból sok magyar, így feltételezem, hogy a releváns magyar szakirodalom bemutatása éppoly átfogó, mint a nemzetközié. Kétség sem fér hozzá, hogy a disszertáció feldolgozott szakirodalma „igen széles körű”.
3. Az irodalom feldolgozásának mélysége, színvonala
A II. fejezettől Győri Zsuzsanna bizonyítja, hogy mélyen és nagyon alaposan megismerte a releváns szakirodalmat. Példaként a CSR különböző definícióinak bemutatását említeném. Helyesen állapítja meg, hogy a CSR-nak nincs egyetlen mindenki által elfogadott definíciója. Mivel a téma interdiszciplináris, nem is várhatunk el egységes definíciót, valószínűleg gyümölcsözőbb is, hogy különböző koncepciók léteznek. Azt is világosan állítja, hogy az újabb „CR” kifejezés átveszi a „CSR” kifejezés helyét, jelezve, hogy a vállalatok felelőssége nem csak társadalmi, de környezeti természetű is. Azt is értékelem, hogy a mainstream gazdasági irodalom CSR definícióit is vizsgálja, annak ellenére, hogy ezek nem egyeztethetőek össze a disszertáció alapvető álláspontjával. Ilyen például Kotler és Lee (2005) definíciója.
4. A felvetett tudományos kérdések kezelése, megragadása
A III. fejezetben a CSR elméleti fejlődését megfelelő alapossággal mutatja be Goodpaster és Matthews (1982) cikkétől egészen Goodpaster 2007-es könyvéig. A „láthatatlan kéz”, a „kormányzat keze” és a „menedzsment keze” közötti különbségtétel kiemelkedő. A következőkben a vállalat és a társadalom viszonyrendszerét bemutató vezető paradigmát, a stakeholder elméletet fejti ki. Bemutatja azt is, hogy képes volt kidolgozni egy saját csoportosítást a meglévő hatalom/érdek kategorizálásokhoz hozzájárulva.
5. A kialakított vizsgálati keret
A vizsgálati keret először és kiváltképp a CSR mögött meghúzódó motiváció tárgyalásánál kerül kifejtésre, legtisztábban és legkövetkezetesebben azonban a VII. fejezetben láthatjuk. A keret a mainstream CSR felfogás egy alternatíváját adja. Ezt az alternatívát - melyet joggal nevezhetünk radikálisan újnak - különböző kifejezésekkel közelíthetjük, mint az értékvezérelt vállalatvezetés, az alternatív kapitalisták, az alternatív vállalkozók, az értékvezérelt üzlet vagy a valóban felelős vállalat. A VII. fejezetben megemlíti a környezeti etika egyes elméleteit is, mint a mély ökológia vagy a biocentrikusság. Érdekes lett volna annak átfogóbb bemutatása, hogy a különböző környezeti elméletek és modellek hogyan kapcsolhatóak össze a vizsgálati kerettel. Ez nem igazán kritika, inkább javaslat további kutatásokhoz.
6. A felállított hipotézisek
A hipotézisek, melyeket Frank (2004) inspirált, megfelelő kiindulópontot jelentenek a disszertáció empirikus részéhez. Központi témájuk az etika és a versenyképesség közötti kapcsolat. Frank fő hipotézise szerint a felelősségvállalás fontos előnyöket generál versenykörnyezetben is, ami nagyon sokat ígérő az üzleti etika szempontjából. A hipotéziseket megfelelően bemutatja a 145-146. oldalon és az összefoglaló részben is. A hipotézisek nagyon érdekesek és fontosak.
7. Az alkalmazott vizsgálati módszerek
A kutatás során 17 vállalati interjú készült, szakértői, nem véletlen mintavétel után. Azt gondolom, ez teljesen megfelel a disszertáció céljának. A választott módszertan legfontosabb előnye, hogy nem akart kvantitatív lenni, helyette a jelenség mélyebb megismerését célzó, kvalitatív kutatás készült, ami az értékvezérelt vállalkozók gondolkodásmódját kutatja. Tekintve a vizsgált jelenség komplexitását és hogy a témát tudományosan még nem igazán kutatták, Győri Zsuzsanna a megfelelő kutatási stratégiát választotta, a feltáró kutatási módszer bölcs választás volt. Győri Zsuzsanna emellett bemutatja egy a magyarországi CSR helyzetet feltérképező kutatás eredményeit is. Ennek során 40 vállalati interjú készült, melyek kiegészültek az előző két év kutatási jelentéseivel, konferencia előadásaival, a témában aktív civil szervezeteknél és vállalatoknál számon tartott információkkal, a kapcsolódó jogszabályokkal, és vállalati CSR-anyagokkal. A mintavétel véletlen volt, illetve a példaértékű vállalatok szakértői mintavétellel kerültek kiválasztásra, eddigi kiemelkedő CSR tevékenységük alapján. A kérdések 6 adekvát és szakmailag megfelelő kategóriában hangzottak el.
8. A következtetések
A következtetések rögtön az első fejezetben megjelennek 7 pontban „A dolgozat tézisei” címen, ezen kívül az Összefoglalásban is, 15 pontban. A két rész kiegészíti egymást és megfelelően épülnek a feldolgozott szakirodalomra, valamint az egyéni kutatás empirikus eredményeire. Ide sorolnám még a VIII. fejezet „Ajánlások a vállalatok és érintettjeik számára – elsősorban a kormányzatnak és a civil társadalomnak” című részét is.
9. Az elért eredmények
Az eredmények érdekesek és nagy elméleti és gyakorlati jelentőséggel bírnak. A kutatás igazolta Frank 2004-es kitűnő könyvének hipotéziseit. A hipotézisek maguk így nem számítanak újnak, bizonyításuk azonban nagyon fontos, mivel ellentmondanak a mainsream gondolkodásnak a verseny és az erkölcs kapcsolatáról. A szakirodalom feldolgozása, interpretálása már önmagában is tudományos eredmény. A kiválasztott források kiváló kiindulási pontot jelentenek, melyeket a disszertáció összefoglal, kommentál, kritizál és tanulságosan használ. Az eredményeket három részre oszthatjuk: egy elméleti részre, ahol az elemzési keretet építi fel, és két empirikusra. Az egyik empirikus rész az „Alternatív lehetőségek a vállalati felelősség vállalására” című VII. fejezetben található. Véleményem szerint ennek legfontosabb része az „Értékvezérelt vállalatvezetés”. Ezután mutatja be a „Valóban Felelős Vállalat”-ot, ezt követik a környezeti etikáról, és a fenntarthatóságról, mint magasabb rendű célról szóló részek. „A kicsi szép – radikális változtatás a gazdaság fennálló rendszerén, logikáján” rész után befejezésül a spiritualitás szerepéről beszél. Nagyon nagyra értékelem a disszertációnak ezt a fejezetét. A másik empirikus rész (A CSR helyzete Magyarországon) a VIII. fejezetben található, ahol az elért eredmények világosak és informatívak. Nekem, mint norvég embernek ez a fejezet nagyon érdekes és szükséges is volt ahhoz, hogy megértsem a magyar CSR gyakorlatot. Az, hogy az elemzést az 1989 előtti és utáni körülmények ismertetésével kezdi, nagyban magyarázza a CSR magyarországi helyzetét.
10. A hivatkozások
Általános véleményem szerint a hivatkozások korrektek és precízek.
11-14. A dolgozat szerkezete, felépítése; A járulékos elemek (ábrák, táblák, glossary stb.); A dolgozat stílusa; Kivitelezése
Ezeket a szempontokat együtt fejteném ki, mivel kisebb súllyal jelennek meg az értékelésben. A dolgozat szerkezetét kiemelkedőnek találom. A járulékos elemek közül a második kutatás eredményeit bemutató táblázat lehetne informatívabb. Néhány leíró statisztikai mutató segítségével a táblázat információs szintjét meg lehetett volna növelni. Bár a táblázat a mellékletben található, mégis örültem volna ezeknek a kiegészítéseknek. A disszertáció angol fordítását általánosságban jónak találom, azonban a fent említett táblázat címe és adatai megmutatják, hogy az angol nyelv mind Zsuzsannának, mind nekem, a norvég opponensnek okoz még nehézségeket. Azonban általánosságban a disszertáció kivitelezése nagyon jó, a stílusa pedig kiváló, világos és retorikai szempontból is meggyőző. Ez már a tézisgyűjteményből is látható.
Összességében az apró kritikák az utolsó négy szemponttal kapcsolatban nem árnyékolják be azt az értékes tudományos eredményt, melyet a disszertáció a CSR területén elért. Örömet szerzett számomra a disszertáció elolvasása és sokat tanultam Győri Zsuzsanna kutatásából és eredményeiből. Gratulálok ehhez a fontos és időszerű dolgozathoz!
Na ez még nem biztos, de valami már az!
Helyesbítés:
Dudut előjegyezték, majd meglátjuk mi lesz. Novemberben fogom megtudni, hogy mehet-e januártól. De most dől a munka - reméljük, majd a lé is...
Drága család, szükség van Rátok!
Most éppen a Gyerekszigeten vannak Attiék, én meg itthon kutatom a CSR jelenlegi magyarországi helyzetét. Illetve most pihenek, mert 3 órát szörföltem a neten. Most megvannak az anyagok, adatok, már csak egy jó kis tanulmányt kell belőle írni.
Addig is felrakom, amin tegnap dolgoztam. Le kellett fordítanom Knut Ims, a norvég opponensem értékelését. Atti szerint hízhat a májam. De vajon milyen hatással lesz ez a máj-értékeimre?
2011. július 1-én 9 órakor védem a doktori disszertációmat! (Na ezt most jól kiordítottam a világba! Pénteken, mikor megtudtam, még a takarító néninek is el kellett mondanom az oviban. Így jár, akinek a mamája és a papája utazgat, ahelyett hogy elérhetőek lennének telefonon:) Örülök, hogy pihentek, de hiányoztok!!!!)
Dudut előjegyezték, majd meglátjuk mi lesz. Novemberben fogom megtudni, hogy mehet-e januártól. De most dől a munka - reméljük, majd a lé is...
Drága család, szükség van Rátok!
Most éppen a Gyerekszigeten vannak Attiék, én meg itthon kutatom a CSR jelenlegi magyarországi helyzetét. Illetve most pihenek, mert 3 órát szörföltem a neten. Most megvannak az anyagok, adatok, már csak egy jó kis tanulmányt kell belőle írni.
Addig is felrakom, amin tegnap dolgoztam. Le kellett fordítanom Knut Ims, a norvég opponensem értékelését. Atti szerint hízhat a májam. De vajon milyen hatással lesz ez a máj-értékeimre?
2011. július 1-én 9 órakor védem a doktori disszertációmat! (Na ezt most jól kiordítottam a világba! Pénteken, mikor megtudtam, még a takarító néninek is el kellett mondanom az oviban. Így jár, akinek a mamája és a papája utazgat, ahelyett hogy elérhetőek lennének telefonon:) Örülök, hogy pihentek, de hiányoztok!!!!)
2011. május 30., hétfő
Dudut felvették!
Nagyon örülök. Dudu mehet 3 évesen, januártól oviba. Nagyon jó lesz ott neki. Érett lesz rá. Az is szinte biztos, hogy Barnus mellé mehet majd az 1-es csoportba, így az udvaron találkoznak majd, néha átnézhetnek egymáshoz - biztos, hogy így könnyebb lesz neki megszokni az óvodát.
De mi lesz velem? Én hogy fogom megszokni, hogy több mint 5 év után néha egyedül leszek? Nem úgy, hogy bemegyek a wc-re és talán senki sem nyit rám - bár mérget ne vegyek rá - hanem egyedül leszek egyedül. És dolgozhatom. Amit várok, Isten látja a lelkem, várok, de valahol legbelül mégis megszakad a szív.
Fél év és nagy lesz már Ő is, ez az apró Mogyoró, aki nem Duducseki Dudu, mert Babóca, Dudubaba, ja és legfőképpen Péppapó (És integet a szánjáról: Bódog kalácsont, hohohó!). És aki megdicséri Attit, ha becipeli a narancslevet (hú de naon elős vad Apa), aki megpuszilja Barnust (Baadust) kétszer az oviban minden reggel. És bocsánatot kér, ha véletlenül megrúgom tornán, és átölel és azt mondja: Én is naon szeletlek Anya.
Ha jövő januárban találkozunk, tudni fogjátok, mitől vagyok depis...
De mi lesz velem? Én hogy fogom megszokni, hogy több mint 5 év után néha egyedül leszek? Nem úgy, hogy bemegyek a wc-re és talán senki sem nyit rám - bár mérget ne vegyek rá - hanem egyedül leszek egyedül. És dolgozhatom. Amit várok, Isten látja a lelkem, várok, de valahol legbelül mégis megszakad a szív.
Fél év és nagy lesz már Ő is, ez az apró Mogyoró, aki nem Duducseki Dudu, mert Babóca, Dudubaba, ja és legfőképpen Péppapó (És integet a szánjáról: Bódog kalácsont, hohohó!). És aki megdicséri Attit, ha becipeli a narancslevet (hú de naon elős vad Apa), aki megpuszilja Barnust (Baadust) kétszer az oviban minden reggel. És bocsánatot kér, ha véletlenül megrúgom tornán, és átölel és azt mondja: Én is naon szeletlek Anya.
Ha jövő januárban találkozunk, tudni fogjátok, mitől vagyok depis...
2011. május 5., csütörtök
Doktor bácsi
Megyek búvárkodni. A mosolyom még nem őszinte, de talán majd később...
Mindenesetre ehhez orvosi viszgálat kell: mellkas röntgen, ekg, füll-orr-gége, vérkép. (XIII. kerületi SZTK reklám: az első hármat 42 perc alatt intéztem el hétfőn este!)
Most voltam a házi doktor bácsinál, hogy aláírja, alkalmas vagyok a búvárkodásra.
Aláírta, de azt mondja, csináljunk egy kontroll vérképet (a májértékem rossz, hiába, aki ennyit ivott az elmúlt 5-6 évben). Mondom jó, de 20-ig nem, mert felvételizem.
Kérdezi, hova. Mondom, hogy PhD-vel csak egyetemen taníthatok, de ha most felvesznek és tanulok még 3 félévet, akor majd gimnáziumban is.
- Akkor reméljük, hogy ez sikerül, és utána már csak egy vizsga kell, hogy taníthasson általános iskolában is...
Mindenesetre ehhez orvosi viszgálat kell: mellkas röntgen, ekg, füll-orr-gége, vérkép. (XIII. kerületi SZTK reklám: az első hármat 42 perc alatt intéztem el hétfőn este!)
Most voltam a házi doktor bácsinál, hogy aláírja, alkalmas vagyok a búvárkodásra.
Aláírta, de azt mondja, csináljunk egy kontroll vérképet (a májértékem rossz, hiába, aki ennyit ivott az elmúlt 5-6 évben). Mondom jó, de 20-ig nem, mert felvételizem.
Kérdezi, hova. Mondom, hogy PhD-vel csak egyetemen taníthatok, de ha most felvesznek és tanulok még 3 félévet, akor majd gimnáziumban is.
- Akkor reméljük, hogy ez sikerül, és utána már csak egy vizsga kell, hogy taníthasson általános iskolában is...
2011. április 6., szerda
Sajnálom
Minden nap rengeteg döntést kell meghoznunk. A legtöbbet a tudatunk felszínén, bele sem gondolva hozzuk meg, de vannak olyan - általában másokra erősen ható, vagy egyszerre sokakra ható - döntések, melyekhez nem elég semmilyen rutin, melyeknél végig kell gondolnunk a következményeket (a jövőbelátás képessége nélkül), melyekért később felelősséget kell vállalnunk.
A felelősség itt azt jelenti, ha valaki megkérdezi, miért döntöttünk így, arra tudnunk kell érdemben felelni. Akkor is, ha ez a valaki mi magunk vagyunk, el kell tudjunk számolni a döntéssel.
A saját döntéseimmel mostanában jóban vagyok. Tudom, hogy életem nagy lépéseinél milyen okok vezették a lépéseimet, miért és kikre voltam tekintettel. A jövőbe akkor sem láttam, volt is, hogy tévedtem, de szégyellnem nem kell magamat. És már ez is valami.
Van egy nagy hibám azonban: másoknak a szeretteimre ható döntéseit is hajlamos vagyok megítélni. Ez azért rossz, mert egyrészt nem ismerhetek minden faktort, körülményt, másrészt feleslegesen stresszelem magamat, a döntés nem rajtam állt és áll. Mégis, képes vagyok gyűlölni is másokat a döntéseikért, melyek bántják azokat, akiket szeretek.
Gyűlölni rossz. Tudom. Talán jobb lenne - néha pár napra megy is - inkább sajnálni azt, aki rossz döntést hozott.
Csak tartok tőle, hogy ha sajnálom, előbb-utóbb majd lesajnálom, vagy le se sajnálom...
A felelősség itt azt jelenti, ha valaki megkérdezi, miért döntöttünk így, arra tudnunk kell érdemben felelni. Akkor is, ha ez a valaki mi magunk vagyunk, el kell tudjunk számolni a döntéssel.
A saját döntéseimmel mostanában jóban vagyok. Tudom, hogy életem nagy lépéseinél milyen okok vezették a lépéseimet, miért és kikre voltam tekintettel. A jövőbe akkor sem láttam, volt is, hogy tévedtem, de szégyellnem nem kell magamat. És már ez is valami.
Van egy nagy hibám azonban: másoknak a szeretteimre ható döntéseit is hajlamos vagyok megítélni. Ez azért rossz, mert egyrészt nem ismerhetek minden faktort, körülményt, másrészt feleslegesen stresszelem magamat, a döntés nem rajtam állt és áll. Mégis, képes vagyok gyűlölni is másokat a döntéseikért, melyek bántják azokat, akiket szeretek.
Gyűlölni rossz. Tudom. Talán jobb lenne - néha pár napra megy is - inkább sajnálni azt, aki rossz döntést hozott.
Csak tartok tőle, hogy ha sajnálom, előbb-utóbb majd lesajnálom, vagy le se sajnálom...
Rágom a gittet
Azt hiszem, 3 fajta ember van:
Az első - a mérgező - aki annyira önző, hogy nem is figyel mások érzéseire, a velük történő dolgokra, mindent csak abból a szempontból értékel, hogy az rá milyen hatással van. Nem rágódik, nem agyal, csak törtet, mérgez, mártírkodik, elszívja mások jó energiáit, mint a vámpír, mint a dementor. Család, barát nem számít, csak az ego, ő, ő, ő.
A második - a bölcs - aki törődik másokkal, de felül tud emelkedni, tud távolságot tartani. Aki végiggondolja, hogyan hatnak a döntései, de a döntés után már el tudja engedni a dolgokat. Akinek pont egészséges méretű az egoja. És mások kicsinyességét, irigységét, önzését, hülyeségét nem veszi magára.
Én a harmadik típusba tartozom - nevezzük vívódónak. Döntések előtt és után is hosszú pro-kontra listákat írok - hol fejben, hol papíron, rendszerint 3 nézőpontból: én, mások, normák. Már egész fiatalon is hajlamos voltam rengeteget rágódni dolgokon. Ahelyett, hogy elengedném a rossz gondolatokat, hagyom, hogy megmérgezzenek. Ahelyett, hogy nem törődnék a mérgező emberekkel, agyalok, hogyan lehetne megváltoztatni őket.
Most is rágom a gittet. Ez a darab már több mint 10 éve a számban van, megkeserít szép emlékeket, szép terveket, meghatározza múltamat, jelenemet, tán még a jövőmet is. Mert hagyom.
Tudom, hogy a második típushoz kellene tartoznom. Tudom, hogy túl nagy az egom. Tudom, hogy ki kellene választani, ki fontos, és a többiekkel nem kellene törődnöm. Nem szabadna hagynom, hogy a mérgezők a lelkemig érjenek. Le kell nyelni a mérget, aztán majd ki lehet öklendeni, ki lehet izzadni, ki lehet vizelni.
És mégis azt érzem, hogy nem lehet mindig nyelni. Hogy egyszer, csak egyetlen egyszer meg kell mondani, mit gondolok, mert hányingerként tör elő belőlem a véleményem. Lehet, hogy tévesen, de azt gondolom, ha egyszer megmondanám, amit akarok, le tudnám zárni magamban a dolgot. Akkor talán úgy érezném, végre kezemben tartom az ellenmérget.
Az első - a mérgező - aki annyira önző, hogy nem is figyel mások érzéseire, a velük történő dolgokra, mindent csak abból a szempontból értékel, hogy az rá milyen hatással van. Nem rágódik, nem agyal, csak törtet, mérgez, mártírkodik, elszívja mások jó energiáit, mint a vámpír, mint a dementor. Család, barát nem számít, csak az ego, ő, ő, ő.
A második - a bölcs - aki törődik másokkal, de felül tud emelkedni, tud távolságot tartani. Aki végiggondolja, hogyan hatnak a döntései, de a döntés után már el tudja engedni a dolgokat. Akinek pont egészséges méretű az egoja. És mások kicsinyességét, irigységét, önzését, hülyeségét nem veszi magára.
Én a harmadik típusba tartozom - nevezzük vívódónak. Döntések előtt és után is hosszú pro-kontra listákat írok - hol fejben, hol papíron, rendszerint 3 nézőpontból: én, mások, normák. Már egész fiatalon is hajlamos voltam rengeteget rágódni dolgokon. Ahelyett, hogy elengedném a rossz gondolatokat, hagyom, hogy megmérgezzenek. Ahelyett, hogy nem törődnék a mérgező emberekkel, agyalok, hogyan lehetne megváltoztatni őket.
Most is rágom a gittet. Ez a darab már több mint 10 éve a számban van, megkeserít szép emlékeket, szép terveket, meghatározza múltamat, jelenemet, tán még a jövőmet is. Mert hagyom.
Tudom, hogy a második típushoz kellene tartoznom. Tudom, hogy túl nagy az egom. Tudom, hogy ki kellene választani, ki fontos, és a többiekkel nem kellene törődnöm. Nem szabadna hagynom, hogy a mérgezők a lelkemig érjenek. Le kell nyelni a mérget, aztán majd ki lehet öklendeni, ki lehet izzadni, ki lehet vizelni.
És mégis azt érzem, hogy nem lehet mindig nyelni. Hogy egyszer, csak egyetlen egyszer meg kell mondani, mit gondolok, mert hányingerként tör elő belőlem a véleményem. Lehet, hogy tévesen, de azt gondolom, ha egyszer megmondanám, amit akarok, le tudnám zárni magamban a dolgot. Akkor talán úgy érezném, végre kezemben tartom az ellenmérget.
2011. március 28., hétfő
Amit nem tudok
2003-ban kezdtem el tanítani. Testvérek között is 8. éve csinálom. Kezdetben előfordult, hogy kérdeztek valamit a hallgatók, és én nem tudtam válaszolni. Mára van munícióm: szakmai, pedagógiai, többnyire nem tudnak zavarba hozni. Múlt kedden szakértő közönségnek adtam elő, voltak húzós kérdések is, de azt hiszem, nem maradtam szégyenben.
Mégis: minden órán kérdezhetnek valamit, amit nem tudok. Félelmetes belegondolni, hogy ez 80 év után is így lenne. De azért hajrá, kérdezzenek csak kedves hallgatók! Ha tudom, hogy mit nem tudok, az máris tanulás, fejlődés...
Mégis: minden órán kérdezhetnek valamit, amit nem tudok. Félelmetes belegondolni, hogy ez 80 év után is így lenne. De azért hajrá, kérdezzenek csak kedves hallgatók! Ha tudom, hogy mit nem tudok, az máris tanulás, fejlődés...
2011. március 14., hétfő
Abigél, Abigél
Február 25-én színházban voltunk, a Tháliában. Az épület gyönyörű, jó helyen ültünk (igaz, egymás mögött a 3. és 4. sor szélén), előtte kaptam névnapomra gyönyörű szívecskés nyakláncot, amire 5 éve vágytam, szóval minden adott volt a jó szórakozáshoz.
A zene szép volt. Nem volt kiemelkedő, vagy különleges, még igazán magyar sem - utoljára a Költő visszatérnek volt valami köze a magyar zenei alapokhoz (de cáfoljatok meg, várom az ajánlatokat, mit kell még megnéznem) -, de megint csak kiderült, hogy a közhelyek okkal közhelyek.Szívfacsaró, néha felkavaró, máskor megnyugtató, léleknek tetsző dallamokra sírhattuk végig a fél előadást. Még Atti is – bocsi, hogy elárulom.
Bár könnyű volt meghatódni, ezt a kis időn-téren kívüliséget – melyért örökre köszönet az összes alkotónak, művésznek – fontos gondolatok megélésével, megérzésével, újrafelfedezésével töltöttem.
A szereposztást meg sem néztem előre, így nagyot dobbant a szívem, mikor Zsuzsanna szerepében Füredi Niki sétált be. Magas volt, elegáns és gyönyörű, a tartása fenséges volt, az arcán a szigor is bájos. A hangja szebb, mint valaha, pedig már gyermekkorunkban is csodálatos volt – milyen suták néha a szavaink, ezerszer több mint csodálatos…
Egyszer Celine Diont énekelt nekünk Mártiéknál (Sometimes a snow comes down in June), volt vagy 14 éves, és már akkor sokkal felnőttebb, művészibb, komolyabb volt, mint mi együtt véve. Van egy jelenet, ahol Ginát és Torma Piroskát öleli karácsonykor, olyan volt, mint egy Madonna két gyermekkel, felnőtt volt, felelősségteljes, és angyali – anya egy anyátlan világban.
És Horn Mici – Siménfalvy Ágó, a mindig kedves, komoly nagylány, aki mellettem énekelt Rómában, és én azt éreztem, ennél gyönyörűbb koncertünk az életben nem lesz: biztonságot, ingathatatlan alapot, melegséget, otthont jelentett a hangja. 4 év van köztünk, nem voltunk barátnők, de ő a maga komoly módján mindig kedves volt és megnyugtató. Igazi Horn Mici, aki nem akart Ruttkai lenni, Ágó volt, bájos, fiatal és törékeny, két világháború súlyával, összes szerette elvesztésével a vállán, pajkosan mosolyogva, miközben a szíve szakad meg.
Mit tetszett volna szólni drága Reményi János bácsi látva ezt a két gyönyörű színésznőt, akik annyit szólóztak a kórusban, akiknek a bontakozó tehetségét évekig tetszett figyelemmel kísérni? Idén töltené a 80 évet, drága szeretett, gerinces, jellemes ember. Még láthatná őket ma is, ha a szíve csak fele olyan erős lett volna, mint amennyire jó.
Van-e mindig ilyen ember? Van-e mindig legalább egy Abigél? Mert ha az ember „hótiszta jellem”, akkor a nácik kik voltak? „Porból és szennyből a jellem emel fel”, de tudunk-e ilyenek lenni? Amikor Apa az intenzíven volt, Emad, a szír ügyfele – szépen beszél magyarul, csak néha furcsán használja a szavakat – azt mondta, az én Apám jó ember, és ezért a Jóisten automatikusan vigyáz rá. Hányunkra vigyázhat automatikusan? Van-e még Abigél?
Ha már a „Tiszta jellem” dalnál tartunk, Csonka András zseniális Kőnig. Ha valaki előre mondja, hogy ő lesz, azt hiszem, lettek volna fenntartásaim – pedig egyre inkább megszeretem őt, mint színészt és mint közéleti szereplőt – de mind alaptalan lett volna. Bár még mindig nem tudom eldönteni, szabad-e egy Holt költők társasága szerű nagyjelenettel megmutatni, ki az a Kőnig, de a dal szép, és Pici úgy Kőnig, hogy nem ripacs, nem „Garasozik”, mindent elhiszek, amit mond. Vagy legalábbis szeretnék hinni benne…
Gina is: Vágó Bernadett nem tudnám megmondani, miért, de elsőre nem volt szimpatikus. És mégis, a tehetsége átvilágított a kezdeti nem-szeretemen, olyan bájos volt, olyan fiatal, olyan Ginás. Az "Abigél-jelenetek", amikor azon gondolkodik, melyik nő lehet Abigél éteriek, megfoghatatlanok és mégis felfoghatóak. Gyönyörűen megoldott újítás a filmhez képest.
És itt értem el oda, hogy az Abigélt én már nem tudom külön kezelni Zsurzs Éva filmjétől. Az első részben repestem, hogy a dialógusokon alig változtattak. Az eredeti könyvben például egyszer sem hangzik el, hogy Jó napot kívánok Isten áldásával, de Szabó Magda forgatókönyve talán még zseniálisabbra sikerült, mint az eredeti regény. Minden szava úgy jó, ahogy van.
Szerencsi Éva hatalmas szemei, Zsurzs Katinak a fiatal Keresztanyukámat idéző pajkos mosolya, Bánfalvy Ágnes copfjai és Egri Kati, ahogy megmenekül a náciktól pár hal élete árán. Garas Dezső gondolkozó arckifejezése, Piros Ildikó elsápasztva, és a tanárnők mind (Schubert Éva, Temesi Hédi, Tábori Nóra) és persze Ruttkai Éva, aki a végén sokkal szigorúbb, mint Ágó volt, de nem tudnám megmondani, melyik az odaillőbb viselkedés. Talán ha befejezem a könyvet – újraolvasom, most van a légiriadó, Gina mindjárt kibékül az osztállyal...
Még egyszer köszönöm mindenkinek a filmre amennyire kell hasonlító, mégis új, modern, egyedi szerepformálásokban gazdag, szép és lélekemelő előadást. Isten áldjon meg Benneteket érte!
A zene szép volt. Nem volt kiemelkedő, vagy különleges, még igazán magyar sem - utoljára a Költő visszatérnek volt valami köze a magyar zenei alapokhoz (de cáfoljatok meg, várom az ajánlatokat, mit kell még megnéznem) -, de megint csak kiderült, hogy a közhelyek okkal közhelyek.Szívfacsaró, néha felkavaró, máskor megnyugtató, léleknek tetsző dallamokra sírhattuk végig a fél előadást. Még Atti is – bocsi, hogy elárulom.
Bár könnyű volt meghatódni, ezt a kis időn-téren kívüliséget – melyért örökre köszönet az összes alkotónak, művésznek – fontos gondolatok megélésével, megérzésével, újrafelfedezésével töltöttem.
A szereposztást meg sem néztem előre, így nagyot dobbant a szívem, mikor Zsuzsanna szerepében Füredi Niki sétált be. Magas volt, elegáns és gyönyörű, a tartása fenséges volt, az arcán a szigor is bájos. A hangja szebb, mint valaha, pedig már gyermekkorunkban is csodálatos volt – milyen suták néha a szavaink, ezerszer több mint csodálatos…
Egyszer Celine Diont énekelt nekünk Mártiéknál (Sometimes a snow comes down in June), volt vagy 14 éves, és már akkor sokkal felnőttebb, művészibb, komolyabb volt, mint mi együtt véve. Van egy jelenet, ahol Ginát és Torma Piroskát öleli karácsonykor, olyan volt, mint egy Madonna két gyermekkel, felnőtt volt, felelősségteljes, és angyali – anya egy anyátlan világban.
És Horn Mici – Siménfalvy Ágó, a mindig kedves, komoly nagylány, aki mellettem énekelt Rómában, és én azt éreztem, ennél gyönyörűbb koncertünk az életben nem lesz: biztonságot, ingathatatlan alapot, melegséget, otthont jelentett a hangja. 4 év van köztünk, nem voltunk barátnők, de ő a maga komoly módján mindig kedves volt és megnyugtató. Igazi Horn Mici, aki nem akart Ruttkai lenni, Ágó volt, bájos, fiatal és törékeny, két világháború súlyával, összes szerette elvesztésével a vállán, pajkosan mosolyogva, miközben a szíve szakad meg.
Mit tetszett volna szólni drága Reményi János bácsi látva ezt a két gyönyörű színésznőt, akik annyit szólóztak a kórusban, akiknek a bontakozó tehetségét évekig tetszett figyelemmel kísérni? Idén töltené a 80 évet, drága szeretett, gerinces, jellemes ember. Még láthatná őket ma is, ha a szíve csak fele olyan erős lett volna, mint amennyire jó.
Van-e mindig ilyen ember? Van-e mindig legalább egy Abigél? Mert ha az ember „hótiszta jellem”, akkor a nácik kik voltak? „Porból és szennyből a jellem emel fel”, de tudunk-e ilyenek lenni? Amikor Apa az intenzíven volt, Emad, a szír ügyfele – szépen beszél magyarul, csak néha furcsán használja a szavakat – azt mondta, az én Apám jó ember, és ezért a Jóisten automatikusan vigyáz rá. Hányunkra vigyázhat automatikusan? Van-e még Abigél?
Ha már a „Tiszta jellem” dalnál tartunk, Csonka András zseniális Kőnig. Ha valaki előre mondja, hogy ő lesz, azt hiszem, lettek volna fenntartásaim – pedig egyre inkább megszeretem őt, mint színészt és mint közéleti szereplőt – de mind alaptalan lett volna. Bár még mindig nem tudom eldönteni, szabad-e egy Holt költők társasága szerű nagyjelenettel megmutatni, ki az a Kőnig, de a dal szép, és Pici úgy Kőnig, hogy nem ripacs, nem „Garasozik”, mindent elhiszek, amit mond. Vagy legalábbis szeretnék hinni benne…
Gina is: Vágó Bernadett nem tudnám megmondani, miért, de elsőre nem volt szimpatikus. És mégis, a tehetsége átvilágított a kezdeti nem-szeretemen, olyan bájos volt, olyan fiatal, olyan Ginás. Az "Abigél-jelenetek", amikor azon gondolkodik, melyik nő lehet Abigél éteriek, megfoghatatlanok és mégis felfoghatóak. Gyönyörűen megoldott újítás a filmhez képest.
És itt értem el oda, hogy az Abigélt én már nem tudom külön kezelni Zsurzs Éva filmjétől. Az első részben repestem, hogy a dialógusokon alig változtattak. Az eredeti könyvben például egyszer sem hangzik el, hogy Jó napot kívánok Isten áldásával, de Szabó Magda forgatókönyve talán még zseniálisabbra sikerült, mint az eredeti regény. Minden szava úgy jó, ahogy van.
Szerencsi Éva hatalmas szemei, Zsurzs Katinak a fiatal Keresztanyukámat idéző pajkos mosolya, Bánfalvy Ágnes copfjai és Egri Kati, ahogy megmenekül a náciktól pár hal élete árán. Garas Dezső gondolkozó arckifejezése, Piros Ildikó elsápasztva, és a tanárnők mind (Schubert Éva, Temesi Hédi, Tábori Nóra) és persze Ruttkai Éva, aki a végén sokkal szigorúbb, mint Ágó volt, de nem tudnám megmondani, melyik az odaillőbb viselkedés. Talán ha befejezem a könyvet – újraolvasom, most van a légiriadó, Gina mindjárt kibékül az osztállyal...
Még egyszer köszönöm mindenkinek a filmre amennyire kell hasonlító, mégis új, modern, egyedi szerepformálásokban gazdag, szép és lélekemelő előadást. Isten áldjon meg Benneteket érte!
2011. március 3., csütörtök
Ajándékba a napot
Apukámtól azt kértem névnapomra, hadd menjek el kozmetikushoz - egy év után először. Ő vállalta, hogy kifizeti, és elviszi magukhoz Barnust ovi után, hogy szabad legyen a délutánom. Mivel csütörtökön Danira reggel amúgy is Anya vigyáz (ilyenkor megyünk logopédushoz), és délre pedig az endokrinológushoz jelentkeztem be, őt már reggel kivitte Atti Anyához és a Dédi mamához.
Már az ajtóban voltam, mikor telefonáltak az áramszünetről, így kaptam az ajándék délutánhoz egy ajándék délelőttöt a nagyfiammal. Nagyon élveztük, csudára megölelgetett az oviban, mikor eljöttem.
Hogy mihez is kezdtem az ajándékba kapott idővel? Az ovi után csupa olyat csináltam, amit 6 vagy 8 évvel ezelőtt tulajdonképpen bármikor megtehettem: zenét hallgattam, "chick lit"-et olvastam (de legalább angolul), tornáztam, bogoztam, hajat mostam. És mondhatom nagyon jól esett! És bár most azt kellene mondanom, már nagyon hiányoznak a Csillagosaim - mindjárt este 6 van - de inkább kihasználom az utolsó egyedül töltött perceket is: rendbe teszem az e-mailjeimet, Csík zenekart hallgatok (ezt nem nagyon szokták hagyni), hajat szárítok.
Elfoglalom magam, nehogy arra gondoljak, ami az egyetlen nem-pozitív dolog volt az én ajándék-napomból: hogy el kellene menni a gyógyszertárba, és kiváltani azt a dög Bromochriptint, amitől nem szabadulok soha. Hogy a Doktor bácsi nagyot sóhajtott, és milyen arcot vágott, mikor rám szólt, minek szoptattam ennyit, ha tudom, hogy az adenoma ezalatt csak nőtt. Vallottam volna be, hogy többek között azért szoptattam ilyen sokáig, hogy minél később kelljen visszamennem hozzá és újrakezdeni az egész rémálmot? Ahogy Julika szokott idézni egy református lelkészt - szégyellem, de nem jut eszembe, kit, talán Cseri Kálmánt: "Mindenkinek megvan a hormon-sorsa". Hát ez az enyém...
Már az ajtóban voltam, mikor telefonáltak az áramszünetről, így kaptam az ajándék délutánhoz egy ajándék délelőttöt a nagyfiammal. Nagyon élveztük, csudára megölelgetett az oviban, mikor eljöttem.
Hogy mihez is kezdtem az ajándékba kapott idővel? Az ovi után csupa olyat csináltam, amit 6 vagy 8 évvel ezelőtt tulajdonképpen bármikor megtehettem: zenét hallgattam, "chick lit"-et olvastam (de legalább angolul), tornáztam, bogoztam, hajat mostam. És mondhatom nagyon jól esett! És bár most azt kellene mondanom, már nagyon hiányoznak a Csillagosaim - mindjárt este 6 van - de inkább kihasználom az utolsó egyedül töltött perceket is: rendbe teszem az e-mailjeimet, Csík zenekart hallgatok (ezt nem nagyon szokták hagyni), hajat szárítok.
Elfoglalom magam, nehogy arra gondoljak, ami az egyetlen nem-pozitív dolog volt az én ajándék-napomból: hogy el kellene menni a gyógyszertárba, és kiváltani azt a dög Bromochriptint, amitől nem szabadulok soha. Hogy a Doktor bácsi nagyot sóhajtott, és milyen arcot vágott, mikor rám szólt, minek szoptattam ennyit, ha tudom, hogy az adenoma ezalatt csak nőtt. Vallottam volna be, hogy többek között azért szoptattam ilyen sokáig, hogy minél később kelljen visszamennem hozzá és újrakezdeni az egész rémálmot? Ahogy Julika szokott idézni egy református lelkészt - szégyellem, de nem jut eszembe, kit, talán Cseri Kálmánt: "Mindenkinek megvan a hormon-sorsa". Hát ez az enyém...
Fogyasztói szuverenitás - avagy oltassunk-e bárányhimlő ellen?
Craig Smith fogyasztói szuverenitás elméletét tanítottam hétfőn az egyetemen. Lényege, hogy akkor várhatunk el valóban megfontolt, átgondolt, felnőtt, tudatos fogyasztói döntést, ha három dolog a fogyasztó rendelkezésére áll:
1. képesség a döntés meghozatalára - ez a képesség csökkent például a gyerekeknél, vagy a betegeknél (a marketingeseknek nem szabadna kihasználni ezt a csökkent képességet, illetve óvakodniuk kellene ennek a képességnek a célzott gyengítésétől);
2. információ - a fogyasztónak rendelkezésére kell bocsátani a termékkel, szolgáltatással kapcsolatos releváns tudnivalókat;
3. a választás lehetősége - ha mindezek mellett nincs a terméknek szebb - jobb - bármilyen szempontból elfogadhatóbb helyettesítője, akkor megette a fene az egészet - természetesen, ha nem lehetséges a vásárlástól elállni, ha a termék mindenképpen szükséges.
Csák Máté - remélem, nem haragszik meg, hogy nevén nevezem, de olyan szép neve van - nevű hallgatóm a gyógyszerekkel kapcsolatos példámra kérdezett rá. Ő mindig "kukacoskodik" a szó lehető legpozitívabb értelmében, mindenbe belekérdez, magyarázatot vár, látszik, hogy gondolkodik, az ilyenek miatt imádok tanítani.
Azt firtatta tehát, mi legyen abban az esetben, ha nem teljes a szuverenitásunk a döntésnél. A gyógyszerek esetében ugyanis ha meg is kapjuk a szükséges információt, a legtöbbször akkor sem vagyunk képesek feldolgozni, megérteni azt. Szerinte ilyenkor az, hogy az orvos kontrollálja, mit vegyünk be, a fogyasztói szuverenitás korlátozása. Szerintem - és ő is elfogadta ezt - inkább a fogyasztói szuverenitás korlátozottságának felismeréséről, elfogadásáról, és a döntés egy jobban informált és képzett személy kezébe való áthelyezéséről van szó.
De mit tegyünk, ha ahány orvos, annyi javaslat és vélemény? Konkrétan ha a mi doktor bácsink oltás-ellenes, a helyettesítője, az óvónő, a patikus, a régi doktornénink viszont azt mondják, felelőtlenség nem oltatni bárányhimlő ellen, akkor mit tegyen a szülő (aki ugye ebben az esetben korlátozottan szuverén fogyasztó)?
Igazság szerint nem tudom, van-e tökéletes döntés, valószínűleg csak kisebb rossz van - mint a legtöbb dilemmánál. Mindenesetre megkapták az oltást. Hogy hogyan döntöttem? Elismerve a szuverenitásom, tudásom, képességem és információm korlátozottságát, úgy döntöttem, ez nem észalapú döntés. Szeretnék egyszer többet foglalkozni ezzel, de mindenesetre vannak technikák, amelyek az érzelmekre és a "zsigerekre" bízzák döntéseink megalapozását. Ilyen a szag teszt: bűzlik itt valami?; a tükör teszt: bele tudok nézni?; vagy az alvás teszt: nyugodtan alszom a döntés meghozatal után?
Jelentem, nyugodtan alszom. Jó döntést hoztam. Legalábbis hiszek benne, hogy ez a kisebb rossz.
1. képesség a döntés meghozatalára - ez a képesség csökkent például a gyerekeknél, vagy a betegeknél (a marketingeseknek nem szabadna kihasználni ezt a csökkent képességet, illetve óvakodniuk kellene ennek a képességnek a célzott gyengítésétől);
2. információ - a fogyasztónak rendelkezésére kell bocsátani a termékkel, szolgáltatással kapcsolatos releváns tudnivalókat;
3. a választás lehetősége - ha mindezek mellett nincs a terméknek szebb - jobb - bármilyen szempontból elfogadhatóbb helyettesítője, akkor megette a fene az egészet - természetesen, ha nem lehetséges a vásárlástól elállni, ha a termék mindenképpen szükséges.
Csák Máté - remélem, nem haragszik meg, hogy nevén nevezem, de olyan szép neve van - nevű hallgatóm a gyógyszerekkel kapcsolatos példámra kérdezett rá. Ő mindig "kukacoskodik" a szó lehető legpozitívabb értelmében, mindenbe belekérdez, magyarázatot vár, látszik, hogy gondolkodik, az ilyenek miatt imádok tanítani.
Azt firtatta tehát, mi legyen abban az esetben, ha nem teljes a szuverenitásunk a döntésnél. A gyógyszerek esetében ugyanis ha meg is kapjuk a szükséges információt, a legtöbbször akkor sem vagyunk képesek feldolgozni, megérteni azt. Szerinte ilyenkor az, hogy az orvos kontrollálja, mit vegyünk be, a fogyasztói szuverenitás korlátozása. Szerintem - és ő is elfogadta ezt - inkább a fogyasztói szuverenitás korlátozottságának felismeréséről, elfogadásáról, és a döntés egy jobban informált és képzett személy kezébe való áthelyezéséről van szó.
De mit tegyünk, ha ahány orvos, annyi javaslat és vélemény? Konkrétan ha a mi doktor bácsink oltás-ellenes, a helyettesítője, az óvónő, a patikus, a régi doktornénink viszont azt mondják, felelőtlenség nem oltatni bárányhimlő ellen, akkor mit tegyen a szülő (aki ugye ebben az esetben korlátozottan szuverén fogyasztó)?
Igazság szerint nem tudom, van-e tökéletes döntés, valószínűleg csak kisebb rossz van - mint a legtöbb dilemmánál. Mindenesetre megkapták az oltást. Hogy hogyan döntöttem? Elismerve a szuverenitásom, tudásom, képességem és információm korlátozottságát, úgy döntöttem, ez nem észalapú döntés. Szeretnék egyszer többet foglalkozni ezzel, de mindenesetre vannak technikák, amelyek az érzelmekre és a "zsigerekre" bízzák döntéseink megalapozását. Ilyen a szag teszt: bűzlik itt valami?; a tükör teszt: bele tudok nézni?; vagy az alvás teszt: nyugodtan alszom a döntés meghozatal után?
Jelentem, nyugodtan alszom. Jó döntést hoztam. Legalábbis hiszek benne, hogy ez a kisebb rossz.
Starbucks gyerekekkel - avagy egyik ordít, másik lejmol
Ma elmaradt a logopédián a foglalkozás, mert áramszünet volt. Mikor telefonáltak, már a kocsiban ült Barnus, hogy menjünk a metróhoz, nem volt szívem bevinni az oviba. Mivel úgyis kellett bankba is menni, gondoltam, bemegyünk, kávézunk egyet, ahogy szoktunk (nem szeret én kávét, forró csokit iszom én kávézóban - mondja Barnusom), aztán sétálunk egy picit, úgyis csak 12-re kell mennem az endokrinológiára.
Nagyon tetszett neki, hogy csak úgy l'art pour l'art bemetrózunk a belvárosba, nagy puszit is kaptam, hogy nem kell rögtön oviba menni. Leszálltunk az Arany János utcánál, bementünk a bankba, megnéztük a Bazilikát. Mivel a kávézónk közel van a logopédiához - egy háztömb - ott sem volt áram, irány a Starbucks a Westendben. Nyugisan megittuk a kávét-csokit (mandulás csokit ivott, kis gourmand-om boldogan mondta, szagoljam meg, milyen illata van:), ettünk egy bagelt krémsajttal.
Erről eszembe jutott egy cseppet sem nyugalmas Starbucks-látogatás, konkrétan a tavaly június 17-i, mikor a nyitónap utáni napon mentem el a két gyerekkel kedvenc kávézóm első magyarországi üzletébe. Dudu már a sorban elkezdett sírni (vagy inkább bömbölni, üvölteni), nem is hagyta abba, így az első itthoni caramel macchiatomat át kellett öntetnem a boltvezetővel papír pohárba, hogy sétálhassunk, és vegyünk egy banánt, aminek az elfogyasztása után drága Manócskám nyugodt álomba zuhant a babakocsiban. Hogy ne legyen ilyen könnyen vége a megpróbáltatásoknak, visszamentünk még, mert szerettem volna venni egy új csészét a nagy nap emlékére. Barnusom is szeretett volna egy bögrét - olyan picit, amilyet még mi hoztunk Párizsból - de a pénztárnál kiderült, hogy olyat nem lehet venni, csak ott inni belőle.
Emlékeztek a Nicsak ki beszél még-ben, mikor Travolta ingyen megy moziba és még pop cornt is kinyefegtet a gyerekekkel? Esküszöm, hogy nem tanítottam be, de Barnusom tökéletesen hozta a figurát. A boltvezető megsajnált, gyorsan elcsomagoltatott egy kis bögrét - igaz, mikor előzőleg Dudu ordított, ő mondta, hogy lehet venni, csak akkor nem volt már kedvem még egyszer beállni a sorba. Azt hinnétek, itt a vége, de az én bögrécskémhez csészealj is van - ahogy Barnus elmésen és kellőképpen hangosan megjegyezte. Mondtam, azt már nem lehet, erre legörbült a szája, és kezdte volna újra a hisztit. A boltvezető hirtelen megfogott egy csészealjat, és betette az ajándék bögre mellé.
Szerintetek milyen gyorsan húztam ki ezután az elegáns és trendi kávézóból? Futottam, mint az Anya, akinek az egyik gyereke ordít, a másik meg lejmol.
Ma ehhez képest nyugalom volt. Egy gyerek nem kettő, ráadásul azóta sokat komolyodott az én szép nagyfiam. És csak egy krémsajtot kaptunk ajándékba, Barnus annyira szépen kérte, hogy majd vegyek neki ilyet, hogy a boltvezető gyorsan a kezébe adott egyet. Ő meg szépen megköszönte. És végre nem éreztem, hogy gyorsan el kellene húznom a csíkot...
Nagyon tetszett neki, hogy csak úgy l'art pour l'art bemetrózunk a belvárosba, nagy puszit is kaptam, hogy nem kell rögtön oviba menni. Leszálltunk az Arany János utcánál, bementünk a bankba, megnéztük a Bazilikát. Mivel a kávézónk közel van a logopédiához - egy háztömb - ott sem volt áram, irány a Starbucks a Westendben. Nyugisan megittuk a kávét-csokit (mandulás csokit ivott, kis gourmand-om boldogan mondta, szagoljam meg, milyen illata van:), ettünk egy bagelt krémsajttal.
Erről eszembe jutott egy cseppet sem nyugalmas Starbucks-látogatás, konkrétan a tavaly június 17-i, mikor a nyitónap utáni napon mentem el a két gyerekkel kedvenc kávézóm első magyarországi üzletébe. Dudu már a sorban elkezdett sírni (vagy inkább bömbölni, üvölteni), nem is hagyta abba, így az első itthoni caramel macchiatomat át kellett öntetnem a boltvezetővel papír pohárba, hogy sétálhassunk, és vegyünk egy banánt, aminek az elfogyasztása után drága Manócskám nyugodt álomba zuhant a babakocsiban. Hogy ne legyen ilyen könnyen vége a megpróbáltatásoknak, visszamentünk még, mert szerettem volna venni egy új csészét a nagy nap emlékére. Barnusom is szeretett volna egy bögrét - olyan picit, amilyet még mi hoztunk Párizsból - de a pénztárnál kiderült, hogy olyat nem lehet venni, csak ott inni belőle.
Emlékeztek a Nicsak ki beszél még-ben, mikor Travolta ingyen megy moziba és még pop cornt is kinyefegtet a gyerekekkel? Esküszöm, hogy nem tanítottam be, de Barnusom tökéletesen hozta a figurát. A boltvezető megsajnált, gyorsan elcsomagoltatott egy kis bögrét - igaz, mikor előzőleg Dudu ordított, ő mondta, hogy lehet venni, csak akkor nem volt már kedvem még egyszer beállni a sorba. Azt hinnétek, itt a vége, de az én bögrécskémhez csészealj is van - ahogy Barnus elmésen és kellőképpen hangosan megjegyezte. Mondtam, azt már nem lehet, erre legörbült a szája, és kezdte volna újra a hisztit. A boltvezető hirtelen megfogott egy csészealjat, és betette az ajándék bögre mellé.
Szerintetek milyen gyorsan húztam ki ezután az elegáns és trendi kávézóból? Futottam, mint az Anya, akinek az egyik gyereke ordít, a másik meg lejmol.
Ma ehhez képest nyugalom volt. Egy gyerek nem kettő, ráadásul azóta sokat komolyodott az én szép nagyfiam. És csak egy krémsajtot kaptunk ajándékba, Barnus annyira szépen kérte, hogy majd vegyek neki ilyet, hogy a boltvezető gyorsan a kezébe adott egyet. Ő meg szépen megköszönte. És végre nem éreztem, hogy gyorsan el kellene húznom a csíkot...
2011. február 11., péntek
Felvételi
Most, hogy 8 év után lassan befejezem a PhD képzést - bekötötték a dolgozatomat, kétszer is, mert először 3 kötetbe sikerült kötni a 6 példányt, beadtam, és most várom, hogy kitűzzék "a" napot - itt az ideje, hogy tanuljak még kicsit.
Tanulhatnék valami teljesen mást, vagy lazán kapcsolódót - az üzleti etika interdiszciplináris terület, lenne értelme filozófiának, pszichológiának, nem is beszélve az örök mumusról, az angolról - de igazság szerint nincs kedvem rengeteget tanulni a felvételire. Ezekkel majd foglalkozom autodidakta módon - végül is üzleti etikát is csak fél évig tanultam szervezett képzésben, mégis eléggé otthon vagyok benne...
Így most inkább közgazdász tanár leszek, hogy felszedjek némi pedagógiát, és hogy taníthassak középiskolában közgazdaságtant. A vicc, hogy felvételiznem kell - a PhD-mhoz gratulálnak, de semmit nem számít a felvételi eljárásban. Szóval neki Bauer-Berácsnak és Szabó Katinak, hogy májusban sikeres legyek.
Még egy poén: szeptembertől valószínűleg én fogom tanítani ebben a képzésben a CSR-t. Felvehetem vajon a tárgyat, csak hogy meglegyen a kreditem? És vizsgázhatok magamnál? Egészen új értelmet nyerne az "aki úgy tudja, mint én, az ötös"...
Tanulhatnék valami teljesen mást, vagy lazán kapcsolódót - az üzleti etika interdiszciplináris terület, lenne értelme filozófiának, pszichológiának, nem is beszélve az örök mumusról, az angolról - de igazság szerint nincs kedvem rengeteget tanulni a felvételire. Ezekkel majd foglalkozom autodidakta módon - végül is üzleti etikát is csak fél évig tanultam szervezett képzésben, mégis eléggé otthon vagyok benne...
Így most inkább közgazdász tanár leszek, hogy felszedjek némi pedagógiát, és hogy taníthassak középiskolában közgazdaságtant. A vicc, hogy felvételiznem kell - a PhD-mhoz gratulálnak, de semmit nem számít a felvételi eljárásban. Szóval neki Bauer-Berácsnak és Szabó Katinak, hogy májusban sikeres legyek.
Még egy poén: szeptembertől valószínűleg én fogom tanítani ebben a képzésben a CSR-t. Felvehetem vajon a tárgyat, csak hogy meglegyen a kreditem? És vizsgázhatok magamnál? Egészen új értelmet nyerne az "aki úgy tudja, mint én, az ötös"...
Flow
Gondolkodtatok már azon, miért futott Forrest Gump? Én a hétvégén rájöttem, illetve helyesebben fogalmazva megéreztem.
Egy egyszerű cselekvés kellett csak hozzá: háton úsztam. Atti már kiment olvasni, én pedig időkívüliségben lebegtem-mozogtam, mikor a medence széléhez értem, mindig azt gondoltam: "Miért ne úsznék tovább?" És úsztam. A világ végére elúsztam volna. Az elején még fájt a nyakam, a lábam, aztán már nem volt semmi, csak a víz hangja és a nyugalom. A tökéletesség maga.
Nem vagyok pszichológus, de eszembe jutott az egyik legérdekesebb, leginkább bizakodásra és reményre okot adó elmélet az emberi természettel, lélekkel kapcsolatban.
A Wikipedia szerint:
"A flow egy pszichológiai jelenség elmélete, melyet Csíkszentmihályi Mihály fogalmazott meg. Az emberek a flow-élményt szerinte a következőktől kísérve tapasztalják meg:
1. az illető képességeivel összhangban lévő, egyértelmű célok
2. a tudat erős fókuszáltsága
3. az öntudatosság tudatos észlelésének megszűnése
4. az időérzékelés torzulása
5. azonnali reakció a tevékenység alatt felmerülő jelzésekre
6. egyensúly az egyén képességei és a feladat nehézsége közt (a feladat se túl könnyű, se nem túl nehéz)
7. a szituáció feletti kontroll érzése
8. a tevékenység belülről jutalmaz, ezért nem megterhelő
9. az illető teljesen elmerül abban, amit csinál, minden figyelmét erre összpontosítja
A flowélményhez nem szükséges mindegyik jellemzőnek teljesülnie." (Nem feltétel, de szerintem segít a víz, ami maga a Flow. A lágysága, a hangja, a tisztasága, az alkalmazkodóképessége, vagy az, ahogy felemel.)
"Csíkszentmihályi Mihály pszichológus ezt írta: Amikor folyóparton ülünk, és figyeljük az elhaladó vizet, megláthatjuk a Flow szépségét működés közben. A víz természetesen áramlik és mozog, biztos irányban. Energiája, ereje, bizonyossága van, ebből a kombinációból nyugalom és a világgal való egység érzete árad.
A brazil futball-legenda, Pelé leírta azokat a napokat, amikor minden szokatlanul rendben: „furcsa nyugalmat éreztem, amilyet azelőtt nem tapasztaltam semmilyen más játékban. Egyfajta eufória volt. Úgy éreztem, egész nap tudnék futni anélkül, hogy elfáradnék, hogy végig tudnám cselezni bármelyik csapatot, vagy akár az összeset, hogy fizikailag át tudnék hatolni rajtuk. Úgy éreztem sebezhetetlen vagyok.
A flow akkor következik be, amikor testünk, intellektusunk, érzelmeink és szellemünk természetes módon összehangolódik, és egy bizonyos tudatállapot övezetébe tart minket. Amikor ilyen, meditációhoz közeli tudatállapotban dolgozunk, nagyobb az energiánk, a koncentráló képességünk és hatóképességünk, mint amikor megszokott módon dolgozunk valamin. A flow segít, hogy örömet találjunk a legtöbb rutintevékenységben, például az ismétlődő gyakorlásban vagy készségeink fejlesztésében."
És hogy miért ad okot bizakodásra a flow elmélete? Mert Csíkszentmihályi szerint a flow-ra lehet törekedni, lehet elősegíteni, gyakoribbá tenni.
"Felismerheted a flow-t és nyolcféleképpen érheted el, hogy létrejöjjön:
1. Legyenek világos céljaid. Belső látásodon keresztül tudod, hogy mit akarsz, és mit kell tenned. A cselekvés és a tudatosság fúziója ezáltal automatikussá válik, és ellazítja a tudatot.
2. Kapj azonnali visszajelzést. Minden pillanatban tudd, hogy hol tartasz, és közelebb jutottál-e a célodhoz. Bízz az intuícióidban (azon folyamat megnevezése, mely során az információszerzés látszólag nem gondolkodási és következtetési folyamatok során történik.A folyamat egy következtetés vagy belátás végeredményét adja anélkül, hogy az ehhez vezető gondolati lépések tudatosulnának.) és hagyatkozz belső és külső biztos bázisaid tudására.
3. A nehézségeket válaszd meg készségeid szerint. A nehézségek ne legyenek se túl kicsik, se túl nagyok, és biztosítsák a folyamatos tanulás készségét. A tevékenység igazodjon készségeid szintjéhez, vagy némileg haladja meg azt : ). Majd állandóan emeld a lécet, hogy teljesítményed javuljon.
4. Koncentrálj. Figyelmed irányítsd kizárólag arra, amit éppen csinálsz. Ne engedd, hogy belső mentális rendezetlenség vagy külső tevékenységek megosszák vagy elvonják a figyelmedet.
5. Tiszta tudattal működj az adott pillanatban. Rekeszd ki a mindennapi frusztrációkat és zavaró körülményeket. Tanuld meg a „csőlátás” alkalmazását, hogy kiiktasd azokat a tényezőket, amelyeket nem tudsz befolyásolni.
6. Érezd, hogy kézben tartod a dolgokat. Legen meg az érzés, hogy ura vagy önmagadnak, cselekedeteidnek és környezetednek. Ez a kudarc miatti aggódástól való mentesség érzetét jelenti.
7. Szüntesd meg az én tudatod. Koncentrálj a tevékenységre úgy, hogy közben felülemelkedsz éneden, megfeledkezel róla, és kirekesztesz minden önkritikát. Így eggyé válsz a tevékenységgel. Ebben az állapotban megszűnnek az önkételyek, beleértve a fizikai és érzelmi aggodalmakat is.
8. Ismerd fel, amikor az időérzéked átalakul. Az idő az te élményedhez igazodik azáltal, hogy a tevékenység ritmusát, nem pedig a napi külső időt követed. Az idő lelassulhat, felgyorsulhat, vagy meg is állhat ;) .
A flow érzése a szabadság jele. A flow azonban mégsem tudatos cselekvés, hanem inkább olyan tudatállapot, amelyben hagyjuk, hogy megtörténjen. Tudatosságunk megzavarhatja a flow-t. Mihelyt eltávolítjuk az akadályokat, felismerhetjük amikor bekövetkezik. Ehhez mindig szükséges a pillanatban való jelenlét. Ha a múltban élünk, vagy a jövőben, nem éljük át a tevékenység örömét. Tanuljuk meg szeretni a jelent, mondj igen-t rá, bármi legyen is az, és értékeld az élet szépségét, bárhol is vagy."
A flow a tökéletesedés egy útja. Ráadásul fantasztikus érzés - a fejed tiszta, az energiáid pozitívak és erősek, a világ a legnemesebb értelemben JÓ.
Egy egyszerű cselekvés kellett csak hozzá: háton úsztam. Atti már kiment olvasni, én pedig időkívüliségben lebegtem-mozogtam, mikor a medence széléhez értem, mindig azt gondoltam: "Miért ne úsznék tovább?" És úsztam. A világ végére elúsztam volna. Az elején még fájt a nyakam, a lábam, aztán már nem volt semmi, csak a víz hangja és a nyugalom. A tökéletesség maga.
Nem vagyok pszichológus, de eszembe jutott az egyik legérdekesebb, leginkább bizakodásra és reményre okot adó elmélet az emberi természettel, lélekkel kapcsolatban.
A Wikipedia szerint:
"A flow egy pszichológiai jelenség elmélete, melyet Csíkszentmihályi Mihály fogalmazott meg. Az emberek a flow-élményt szerinte a következőktől kísérve tapasztalják meg:
1. az illető képességeivel összhangban lévő, egyértelmű célok
2. a tudat erős fókuszáltsága
3. az öntudatosság tudatos észlelésének megszűnése
4. az időérzékelés torzulása
5. azonnali reakció a tevékenység alatt felmerülő jelzésekre
6. egyensúly az egyén képességei és a feladat nehézsége közt (a feladat se túl könnyű, se nem túl nehéz)
7. a szituáció feletti kontroll érzése
8. a tevékenység belülről jutalmaz, ezért nem megterhelő
9. az illető teljesen elmerül abban, amit csinál, minden figyelmét erre összpontosítja
A flowélményhez nem szükséges mindegyik jellemzőnek teljesülnie." (Nem feltétel, de szerintem segít a víz, ami maga a Flow. A lágysága, a hangja, a tisztasága, az alkalmazkodóképessége, vagy az, ahogy felemel.)
"Csíkszentmihályi Mihály pszichológus ezt írta: Amikor folyóparton ülünk, és figyeljük az elhaladó vizet, megláthatjuk a Flow szépségét működés közben. A víz természetesen áramlik és mozog, biztos irányban. Energiája, ereje, bizonyossága van, ebből a kombinációból nyugalom és a világgal való egység érzete árad.
A brazil futball-legenda, Pelé leírta azokat a napokat, amikor minden szokatlanul rendben: „furcsa nyugalmat éreztem, amilyet azelőtt nem tapasztaltam semmilyen más játékban. Egyfajta eufória volt. Úgy éreztem, egész nap tudnék futni anélkül, hogy elfáradnék, hogy végig tudnám cselezni bármelyik csapatot, vagy akár az összeset, hogy fizikailag át tudnék hatolni rajtuk. Úgy éreztem sebezhetetlen vagyok.
A flow akkor következik be, amikor testünk, intellektusunk, érzelmeink és szellemünk természetes módon összehangolódik, és egy bizonyos tudatállapot övezetébe tart minket. Amikor ilyen, meditációhoz közeli tudatállapotban dolgozunk, nagyobb az energiánk, a koncentráló képességünk és hatóképességünk, mint amikor megszokott módon dolgozunk valamin. A flow segít, hogy örömet találjunk a legtöbb rutintevékenységben, például az ismétlődő gyakorlásban vagy készségeink fejlesztésében."
És hogy miért ad okot bizakodásra a flow elmélete? Mert Csíkszentmihályi szerint a flow-ra lehet törekedni, lehet elősegíteni, gyakoribbá tenni.
"Felismerheted a flow-t és nyolcféleképpen érheted el, hogy létrejöjjön:
1. Legyenek világos céljaid. Belső látásodon keresztül tudod, hogy mit akarsz, és mit kell tenned. A cselekvés és a tudatosság fúziója ezáltal automatikussá válik, és ellazítja a tudatot.
2. Kapj azonnali visszajelzést. Minden pillanatban tudd, hogy hol tartasz, és közelebb jutottál-e a célodhoz. Bízz az intuícióidban (azon folyamat megnevezése, mely során az információszerzés látszólag nem gondolkodási és következtetési folyamatok során történik.A folyamat egy következtetés vagy belátás végeredményét adja anélkül, hogy az ehhez vezető gondolati lépések tudatosulnának.) és hagyatkozz belső és külső biztos bázisaid tudására.
3. A nehézségeket válaszd meg készségeid szerint. A nehézségek ne legyenek se túl kicsik, se túl nagyok, és biztosítsák a folyamatos tanulás készségét. A tevékenység igazodjon készségeid szintjéhez, vagy némileg haladja meg azt : ). Majd állandóan emeld a lécet, hogy teljesítményed javuljon.
4. Koncentrálj. Figyelmed irányítsd kizárólag arra, amit éppen csinálsz. Ne engedd, hogy belső mentális rendezetlenség vagy külső tevékenységek megosszák vagy elvonják a figyelmedet.
5. Tiszta tudattal működj az adott pillanatban. Rekeszd ki a mindennapi frusztrációkat és zavaró körülményeket. Tanuld meg a „csőlátás” alkalmazását, hogy kiiktasd azokat a tényezőket, amelyeket nem tudsz befolyásolni.
6. Érezd, hogy kézben tartod a dolgokat. Legen meg az érzés, hogy ura vagy önmagadnak, cselekedeteidnek és környezetednek. Ez a kudarc miatti aggódástól való mentesség érzetét jelenti.
7. Szüntesd meg az én tudatod. Koncentrálj a tevékenységre úgy, hogy közben felülemelkedsz éneden, megfeledkezel róla, és kirekesztesz minden önkritikát. Így eggyé válsz a tevékenységgel. Ebben az állapotban megszűnnek az önkételyek, beleértve a fizikai és érzelmi aggodalmakat is.
8. Ismerd fel, amikor az időérzéked átalakul. Az idő az te élményedhez igazodik azáltal, hogy a tevékenység ritmusát, nem pedig a napi külső időt követed. Az idő lelassulhat, felgyorsulhat, vagy meg is állhat ;) .
A flow érzése a szabadság jele. A flow azonban mégsem tudatos cselekvés, hanem inkább olyan tudatállapot, amelyben hagyjuk, hogy megtörténjen. Tudatosságunk megzavarhatja a flow-t. Mihelyt eltávolítjuk az akadályokat, felismerhetjük amikor bekövetkezik. Ehhez mindig szükséges a pillanatban való jelenlét. Ha a múltban élünk, vagy a jövőben, nem éljük át a tevékenység örömét. Tanuljuk meg szeretni a jelent, mondj igen-t rá, bármi legyen is az, és értékeld az élet szépségét, bárhol is vagy."
A flow a tökéletesedés egy útja. Ráadásul fantasztikus érzés - a fejed tiszta, az energiáid pozitívak és erősek, a világ a legnemesebb értelemben JÓ.
Most múlik pontosan...
Dani egy hete szopizott utoljára. Muszáj volt már abbahagyni, hiszen 2 éves is elmúlt már, de egy kicsit megint belehaltam ebbe is, mint minden eddigi elengedésbe-elválásba-elszakadásba. Valami jó megint múlik, és nekem engednem kell, hadd menjen.
Vasárnap és hétfőn nagyon sírt, végigkérdezett minden gyereket, akit ismer, hogy ők ciciznek-e még - már senki nem, így legalább nem kellett hazudni. Kedden reggel, mikor mondtam, nincs cici, azt kérdezte: "mért?" és zokogott. Mondtam, "nagyfiú vagy".
Azt persze nem mondhattam, hogy anyának ebbe beleszakad a szíve, és ha egy picit is azt gondolnám, hogy nem kell még abbahagyni, én odaadnám Neked, és ringatnálak egy hosszú élet végéig, és vinnélek a tenyeremen, és leütnék bárkit, aki bántani mer, vagy akár csak csúnyán néz rád, és ha Neked rossz, hogy már nem lehetsz az én kicsi babám, hát hidd el, hogy én meg az utcára sem szeretnék kimenni soha többet, olyan mérhetetlenül szomorú vagyok emiatt. Így csak sírtam csendesen, kezemben a síró kisfiammal.
Szerdán este már nem is kérte. Nekem meg még mindig folyik a tejem, pláne, ha az ölembe bújik, megölel. Még pár röpke hónap, és megy az oviba ő is, és nekem majd ki kell találnom, mit kezdek magammal, ha nem vagyok 24 órás szolgálatban. Ha nem tudok minden lépéséről, ha nem óvhatom meg mindentől, ha nem állhatok örökké mellette, körülötte. "Nézd, ez megint egy kis halál..."
Anyának lenni örök szolgálat, örök elengedés, örök öröm és örök fájdalom...
Vasárnap és hétfőn nagyon sírt, végigkérdezett minden gyereket, akit ismer, hogy ők ciciznek-e még - már senki nem, így legalább nem kellett hazudni. Kedden reggel, mikor mondtam, nincs cici, azt kérdezte: "mért?" és zokogott. Mondtam, "nagyfiú vagy".
Azt persze nem mondhattam, hogy anyának ebbe beleszakad a szíve, és ha egy picit is azt gondolnám, hogy nem kell még abbahagyni, én odaadnám Neked, és ringatnálak egy hosszú élet végéig, és vinnélek a tenyeremen, és leütnék bárkit, aki bántani mer, vagy akár csak csúnyán néz rád, és ha Neked rossz, hogy már nem lehetsz az én kicsi babám, hát hidd el, hogy én meg az utcára sem szeretnék kimenni soha többet, olyan mérhetetlenül szomorú vagyok emiatt. Így csak sírtam csendesen, kezemben a síró kisfiammal.
Szerdán este már nem is kérte. Nekem meg még mindig folyik a tejem, pláne, ha az ölembe bújik, megölel. Még pár röpke hónap, és megy az oviba ő is, és nekem majd ki kell találnom, mit kezdek magammal, ha nem vagyok 24 órás szolgálatban. Ha nem tudok minden lépéséről, ha nem óvhatom meg mindentől, ha nem állhatok örökké mellette, körülötte. "Nézd, ez megint egy kis halál..."
Anyának lenni örök szolgálat, örök elengedés, örök öröm és örök fájdalom...
2011. január 27., csütörtök
Az emberek félnek...
Itt ülök az egyetemen. A disszertációmat nyomtatom - nagy élmény: olyan a nyomtató, hogy nem tud két oldalast, kapacitása kb. 3 oldal/perc, szóval itt ülök estig, ha-ha!
Velem szemben egy kedves hölgy ül - tuti, hogy mondta a nevét még decemberben, de nem tudom, ki ő. Megkértem valamire. És zavartan, szégyenkezve - kicsit értetlenkedve - nemet mondott.
A durva dolog, amit kértem, hogy írja alá a nyugdíjpénztári jogfenntartó nyilatkozatunkat. Lehet, hogy azért, mert épp a Lőjj az ördögre c. könyvet olvasom - Bornai hogy tud írni, zseniális - de esküszöm, hogy félelem volt a szemében. Előtte pont arról beszélt valakivel telefonon, hogy jövőre akar nyugdíjba menni. Hát hol élünk, hogy félti a nyugdíját - vagy ki tudja, még mijét? -, ha aláírja a nevét?
Pedig én itt vagyok itthon, nem akarok elmenni...
Velem szemben egy kedves hölgy ül - tuti, hogy mondta a nevét még decemberben, de nem tudom, ki ő. Megkértem valamire. És zavartan, szégyenkezve - kicsit értetlenkedve - nemet mondott.
A durva dolog, amit kértem, hogy írja alá a nyugdíjpénztári jogfenntartó nyilatkozatunkat. Lehet, hogy azért, mert épp a Lőjj az ördögre c. könyvet olvasom - Bornai hogy tud írni, zseniális - de esküszöm, hogy félelem volt a szemében. Előtte pont arról beszélt valakivel telefonon, hogy jövőre akar nyugdíjba menni. Hát hol élünk, hogy félti a nyugdíját - vagy ki tudja, még mijét? -, ha aláírja a nevét?
Pedig én itt vagyok itthon, nem akarok elmenni...
2011. január 25., kedd
Akkor ovi jobb…
István unokabátyám úgy 2005-ben (27 évesen) állapította meg, hogy ha ő választhatna, hát ovis szeretne lenni, ha nagy lesz.
Gyönyörű nagy fiam mai beszélgetésünk alapján jobban megragadja a napot: már most rájött, hogy az oviban a legjobb. Ja és persze van még egy fix pont az életben, de erről majd a végén…
Oviba menet láttuk, ahogy az iskolába meghozták az ebédet. Barnusom kérdezi, mit hoztak a nagy kocsiban.
- Ebédet.
- Nem is tudtam én, iskolában is van ebéd. Azt hittem én, csak tanulás van ott.
- Nem kicsim. ott is van ebéd, a játék helyett van tanulás. De ebéd az ugyanúgy van.
- Akkor ovi jobb. Anya, ha iskolás leszek, mikor fogok játszani?
- Majd hazajössz napközi után, és akkor.
- Mikor megcsinál én házi föladat?
- Ha ügyesen megcsinálod a napköziben, akkor otthon már nem kell.
- Akkor megprógál én ott megcsinálni. Este játszom, még megnézem Barátok Közt-öt.
- De kicsim, sokkal hamarabb hazaérsz, mint ahogy az kezdődik. Kb. olyankor fogok érted menni, mint az oviba.
- Nem kell értem jönni, iskolások nagyok, egyedül mennek. (Most csendben marad, nagyon gondolkodik.) Azért csörögj rám, mikor kezdődik Barátok Közt, jöjjek most már haza…
Gyönyörű nagy fiam mai beszélgetésünk alapján jobban megragadja a napot: már most rájött, hogy az oviban a legjobb. Ja és persze van még egy fix pont az életben, de erről majd a végén…
Oviba menet láttuk, ahogy az iskolába meghozták az ebédet. Barnusom kérdezi, mit hoztak a nagy kocsiban.
- Ebédet.
- Nem is tudtam én, iskolában is van ebéd. Azt hittem én, csak tanulás van ott.
- Nem kicsim. ott is van ebéd, a játék helyett van tanulás. De ebéd az ugyanúgy van.
- Akkor ovi jobb. Anya, ha iskolás leszek, mikor fogok játszani?
- Majd hazajössz napközi után, és akkor.
- Mikor megcsinál én házi föladat?
- Ha ügyesen megcsinálod a napköziben, akkor otthon már nem kell.
- Akkor megprógál én ott megcsinálni. Este játszom, még megnézem Barátok Közt-öt.
- De kicsim, sokkal hamarabb hazaérsz, mint ahogy az kezdődik. Kb. olyankor fogok érted menni, mint az oviba.
- Nem kell értem jönni, iskolások nagyok, egyedül mennek. (Most csendben marad, nagyon gondolkodik.) Azért csörögj rám, mikor kezdődik Barátok Közt, jöjjek most már haza…
2011. január 13., csütörtök
Karácsony utáni depresszió
A decemberünk nagyon jól telt. Már első hétvégén elindult az ünnep, az ajándékozás, az advent. Anyósom volt itt, így a gyerekeknek volt Karácsony, Mikulás, nagymama itt-alvás, pörögtek, motoroztak, majdnem éjfélig fent voltak. Elkészítettem az adventi házikókat, jó volt nézni, ahogy minden nap újra örülnek az apróságoknak. Minden este karácsonyi mesét olvastunk, megbeszélgettük, mit is ünneplünk, Barnus tanítgatta Dudut, hogy kell mondani, hogy Jézus. (Ez azért vicces, mert ő két éve Józsinak mondta…)
Ajándékot leginkább csak a gyerekeknek vettünk, de nem is hiányzott semmi sem. Együtt voltunk, jókat ettünk, szép – na jó, néha kicsit túlságosan szentimentális – zenéket hallgattunk. A gyerekek fel sem tudták dolgozni a sok fényt, illatot, ajándékot és embert. Örültek a Dédi mamák, a Dédi papa, a nagyszülők, és persze nekünk szülőknek is ünnepi hangulatunk volt. A karácsonyfában az a leggyönyörűbb, ahogy két kék szempárban visszatükröződik.
De aztán… Egyrészt a két ünnep közötti időszak gyerekkoromban hosszabb volt. Ez tuti! Másrészt január 2-ra Barnus úgy köhögött, hogy nem mertem oviba küldeni. Eddigre már elég lehangolt voltam, a karácsonyi fények már fakultak, a sütiktől híztam 3! kilót, a pulykából még mindig volt, és én már nem tudtam szárnyasra nézni, Barnus is kezdett unatkozni ergo rosszalkodni. Szerdán már ment oviba, jól volt, erre szombatra belázasodott, alig tudott elmenni vasárnap Sándorral a karácsonyi ajándékba kapott jegyekkel Thomasra. Délután volt a mélypont. Hétfőn doki: tüszős mandulagyulladás. Kedd estére már Dudu is elkapta, én ma reggelre lettem beteg. Elmaradt a szerdai „szabad” napom, amikor van kocsim, és mehetek, ahova akarok, mert Dudu végre már szereti az autókázást, ráadásul szmog és köd van, így ki sem igen mehetünk, ami a gyerekeknél nagy, mély unatkozásban nyilvánul meg, melynek manifesztálódásaként Barnus bántja Dudut, engem, Dudu meg csak Barnust – köztes időben pedig rajtam lóg.
Én pedig kövér vagyok, beteg vagyok, bezárt vagyok, haszontalan vagyok – múlt héten legalább volt egy pár dolgozatom javítani, de most semmi – és nem tudom megnevelni a gyerekeimet. És már a hajam sem jó . A Karácsony a leggyönyörűbb egész évben, de a január betegséggel piszok nagy ár érte. Nem hullámvasút, zuhanás…
Ajándékot leginkább csak a gyerekeknek vettünk, de nem is hiányzott semmi sem. Együtt voltunk, jókat ettünk, szép – na jó, néha kicsit túlságosan szentimentális – zenéket hallgattunk. A gyerekek fel sem tudták dolgozni a sok fényt, illatot, ajándékot és embert. Örültek a Dédi mamák, a Dédi papa, a nagyszülők, és persze nekünk szülőknek is ünnepi hangulatunk volt. A karácsonyfában az a leggyönyörűbb, ahogy két kék szempárban visszatükröződik.
De aztán… Egyrészt a két ünnep közötti időszak gyerekkoromban hosszabb volt. Ez tuti! Másrészt január 2-ra Barnus úgy köhögött, hogy nem mertem oviba küldeni. Eddigre már elég lehangolt voltam, a karácsonyi fények már fakultak, a sütiktől híztam 3! kilót, a pulykából még mindig volt, és én már nem tudtam szárnyasra nézni, Barnus is kezdett unatkozni ergo rosszalkodni. Szerdán már ment oviba, jól volt, erre szombatra belázasodott, alig tudott elmenni vasárnap Sándorral a karácsonyi ajándékba kapott jegyekkel Thomasra. Délután volt a mélypont. Hétfőn doki: tüszős mandulagyulladás. Kedd estére már Dudu is elkapta, én ma reggelre lettem beteg. Elmaradt a szerdai „szabad” napom, amikor van kocsim, és mehetek, ahova akarok, mert Dudu végre már szereti az autókázást, ráadásul szmog és köd van, így ki sem igen mehetünk, ami a gyerekeknél nagy, mély unatkozásban nyilvánul meg, melynek manifesztálódásaként Barnus bántja Dudut, engem, Dudu meg csak Barnust – köztes időben pedig rajtam lóg.
Én pedig kövér vagyok, beteg vagyok, bezárt vagyok, haszontalan vagyok – múlt héten legalább volt egy pár dolgozatom javítani, de most semmi – és nem tudom megnevelni a gyerekeimet. És már a hajam sem jó . A Karácsony a leggyönyörűbb egész évben, de a január betegséggel piszok nagy ár érte. Nem hullámvasút, zuhanás…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)