Láttátok azt a részt a South Parkból, mikor Lucas és Spielberg többször, különböző pozíciókban, cseppnyi szégyenérzet nélkül megerőszakolja Indiana Jones-t?
Hát kb. ez történt a négy nővel is, akik éveken át ikonként ragyogtak szingli és nem szingli lányok képernyőjén és mindennapjaiban, befolyásolva érzéseinket, stílusunkat, alkalmat adva összekacsintásokra, nagy nevetésekre, „velem is ugyanígy van” megnyugvásokra. New York pedig magasról le lett sz*va.
Ha még nem láttad, hát töltsd el a délutánt-estét valami értelmesebbel, ezt majd megnézed egyszer DVD-n.
Mégis: volt egy jelenet, amikor konkrétan könnyes lett a szemem. Hozzátartozik, hogy Barnussal már napok óta hadban álltunk, és amikor végre el akartunk menni a moziba, hisztit vágott le, hogy Anya nem menjen el. Szóval a jelenet: Charlotte és Miranda a bárpultnál ülnek, iszogatnak, és bevallják egymásnak – anyák egymás között – hogy néha a falra tudnának mászni a saját gyereküktől, hogy néha azért vonulnak be gardróbba/WC-be/kamrába, hogy hallják a saját gondolataikat és hogy baromira jó nekik most egy pár napig távol a családtól – ugyanis elutaznak Abu Dhabiba, hogy New Yorkot ne is lássuk.
Aztán azon gondolkodnak el, mit csinálnak azok az anyák, akiknek nincs baby sitterük, és végül rájuk (ránk) isznak.
Szerencsésnek mondhatom magam, hisz baby sitterünk ugyan nincs, de vannak nagyszülők és van egy párom, akik sokat átvállalnak a gyereknevelésből, hogy én minél kevesebbszer érezzem azt, a gardrób az egyetlen menekülési lehetőség fél perc csendbe. De mégis megnyugvást adott, hogy nem vagyok gonosz és állhatatlan, amiért néha szükségét érzem felnőtt beszélgetéseknek, olvasásnak, csendnek, vagy egy ebédnek, amit végig ehetek úgy, hogy nem kell mást is etetnem.
Mind érezzük így néha. És bár elég hülye ötletnek tartom a film végén található „megoldást”, miszerint az anyák majd Carrie régi lakásába vonulnak el teázni és olvasgatni, ha otthon kiborultak, itt egy pillanatra újra tudtam azonosulni az amúgy csúnyán lerombolt ikonokkal.
2010. június 30., szerda
2010. június 29., kedd
Anya ahol tud segít
Tegnap Borival beszéltem telefonon, miközben sétáltam a Gyöngyösihez. Bementem a Libri-be az Eat, pray, love-ért – közben még mindig beszélgettünk. A néni szépen elővette a könyvet, elvette a Libri kártyát, a pénzt, beütötte az összeget, aztán elkezdett a visszajáróval bíbelődni. Én meg:
benyúltam a pénztárgéphez, és letéptem a számlát. Automatikus, gyors, hatékony mozdulat volt. Ahogy letörlöd a gyerek száját, ahogy felhúzol egy zoknit, ahogy becsukod a játékgarázs kapuját, ha épp azért nyefeg valaki.
A néninek egy pillanatra elkerekedett a szeme, aztán ahogy elnézést kértem, kedvesen mosolygott, hogy semmi baj. Mi meg jót röhögtünk Borival a telefonban…
benyúltam a pénztárgéphez, és letéptem a számlát. Automatikus, gyors, hatékony mozdulat volt. Ahogy letörlöd a gyerek száját, ahogy felhúzol egy zoknit, ahogy becsukod a játékgarázs kapuját, ha épp azért nyefeg valaki.
A néninek egy pillanatra elkerekedett a szeme, aztán ahogy elnézést kértem, kedvesen mosolygott, hogy semmi baj. Mi meg jót röhögtünk Borival a telefonban…
2010. június 28., hétfő
A fiatal anyák gőgje
Első kisfiam teljesen rendben folyt terhesség után teljesen rendes szüléssel jött a világra. A szülés után a pihenőszobában alhattam volna – visszanézve nem lett volna dőreség, sőt – de nem bírtam. Egész egyszerűen Superman-nek éreztem magam. Sok mindent elértem már: voltam év diákja a gimnáziumban, nyertem szavaló és nyelvhelyességi versenyt, 10 évesen énekeltem a Notre Dame-ban, 14 évesen már szólóztam is benne. Summa cum laude diplomáztam, a PhD képzésem közepén voltam, és mégsem éreztem még soha olyan büszkeséget. Megcsináltam, tudatosan, úgy ahogy készültem-készültünk rá, és a Kicsi gyönyörű, tökéletes, és fél órával azután, hogy kijött belőlem, már szopizott is. Őstehetség volt.
Aztán eltelt néhány hét, Babocska – még 9 hetes terhesen neveztük el így – szépen nőtt, nyugodt volt, már alig kelt fel éjszaka, és akkor a Doktor néni 6 hetes korában azt mondta, nem tetszik neki valami, nem tartja a fejét, nem fókuszál a szemével. Beutaló szemészetre, neurológiára, sírás hazafelé Anyának, Férjnek, 2 napig nem nagyon aludtam. Aztán valahogy megszállt valamiféle nyugalom, és onnantól kezdve már nem sírtam azon, mi lesz Vele-velünk. Furcsa is volt, hiszen olyan típus vagyok, ki képes problémát gyártani is, és az ilyen kis hülyeségeken agyalok is hosszan – őrlöm magam és a családot, akik kénytelenek elviselni.
Pedig a neurológus egy héttel később azt mondta, ez a gyerek nem fog járni és különben is miért hagyom ennyit enni, kövér. Mivel csak szoptattam, fogalmam sem volt, mennyi az az ennyi, és mindenki más azt mondta, igény szerint szoptassam, és neki erre volt igénye. Úgy döntöttem, valamiben az orvosra hallgatok, de ami az én dolgom – ti. a szoptatás – abban a szívemre. Így elkezdtük Dévényre járni – áldja meg az Isten a drága Mami kezét és szívét – korai fejlesztésre, tornáztattuk, ppt-ket mutogattunk a 3 hónapos gyereknek és türelmesek voltunk. Tudtunk türelmesek lenni, mert igazából sosem hittük, hogy komoly baja lehet.
És valóban. Kicsit később, mint ahogy a könyvekben írják, de mindent megcsinált és megcsinál ma is. Nem azt akarom mondani, hogy hagytuk teljesen spontán kinőni magát, hiszen jártunk-járunk gyógytornára, babaúszásra, Ringatóra, angolra, logopédushoz, pszichológushoz, neurológushoz, szemészetre, ortopédushoz. De végig meg volt az érzésem, hogy minden rendben lesz. Hogy az én gyerekem úgy jó ahogy van, és én mint anya mindent megteszek, amit megtehetek érte. Hogy senki sem csinálná jobban. Hogy ennek a gyereknek senki nem lehetne jobb szülője, mint mi vagyunk.
És persze láttam-látok más anyákat is, sokkal betegebb gyerekekkel, és teljesen rendben fejlődő egészséges gyerekekkel is. És a beszélgetések, várakozások, vizsgálatok alatt egyre erősödött bennem az érzés, hogy nem csak én érzem azt, hogy én vagyok, aki a lehető legjobban csinálja az anyaságot. Hogy nem csak én gondolom, hogy nekem van igazam az olyan kérdésekben, hogy mikor adjunk először tehéntejet, mikor ehet gombát, bogyós gyümölcsöt, hogy vinni kell-e angolra, zenebölcsibe, hogy szüksége van-e 3 éves korától a közösségre, még akkor is, ha közben én úgyis egész nap otthon vagyok a kisebbikkel – aki egyébként köszöni jól van, nem jár semmilyen foglalkozásra, és mégis rekord sebességgel fejlődik a nagy mellett.
Nem állítom, hogy sosincsenek álmatlan éjszakáim, hogy nem érzem néha, hogy erre a világra kár volt szülni, hogy nem érzem azt, hogy ha valakinek érdemes is, nekem akkor sem kellett volna, hiszen teljesen alkalmatlan vagyok a feladatra. Ma is tudok problémát gyártani, szorongani, agyalni, túráztatni magam-családot, tövig rágni a körmeimet semmiségeken, amik általában egy-két óráig-napig fontosak.
De másnap – vagy legalább egy-két nap után – felkelek, és megint megerősödik „gőgös” énem: az én gyerekem zseniális, empatikus, rengeteg szeretet van benne, megkap mindent, amire szüksége van, eleget foglalkozom vele és boldog, szerencsés, csodálatos élete lesz, mert ha valakivel, hát vele-velük nem történhet rossz soha. És én mint anya ki tudom szűrni a sok tanácsból és okoskodásból – attól függ, milyen kedvemben találnak - amit anya, anyós, dédi mamák, védőnő, orvos, logopédus, anyatárs a játszótéren, angolon, úszáson, vagy csak úgy egy nyugdíjas pedagógus-szerű néni a metrón mond, aminek értelme van, és amit érdemes megcsinálni. A többit meg tudom magamtól. És én tudom a legjobban. Gőgös vagyok, mint minden más fiatal anya. Vagy az idősebbek, a mi anyáink, akik a gondoktól már kellő távolságba kerülve, visszagondolva gondolhatják úgy, hogy tökéletesen csináltak mindent, és ezért – és a szerencsének, Jóistennek, sorsnak köszönhetően – mi, a gyerekeik tökéletesek vagyunk.
Gőg? Mikor először megfogalmazódott bennem, ez volt az első szó, amivel le tudtam írni. Azóta már többször átgondoltam, és bár nem vagyok híve az eufémizmusoknak, mégis találtam egy jobb, kifejezőbb, szebb és ami legfőbb igazabb szót az érzésre, a jelenségre, amely megválaszolja azt is, miért vagyunk ennyien, akik szerint érdemes gyermeket hozni erre a világra: remény…
Aztán eltelt néhány hét, Babocska – még 9 hetes terhesen neveztük el így – szépen nőtt, nyugodt volt, már alig kelt fel éjszaka, és akkor a Doktor néni 6 hetes korában azt mondta, nem tetszik neki valami, nem tartja a fejét, nem fókuszál a szemével. Beutaló szemészetre, neurológiára, sírás hazafelé Anyának, Férjnek, 2 napig nem nagyon aludtam. Aztán valahogy megszállt valamiféle nyugalom, és onnantól kezdve már nem sírtam azon, mi lesz Vele-velünk. Furcsa is volt, hiszen olyan típus vagyok, ki képes problémát gyártani is, és az ilyen kis hülyeségeken agyalok is hosszan – őrlöm magam és a családot, akik kénytelenek elviselni.
Pedig a neurológus egy héttel később azt mondta, ez a gyerek nem fog járni és különben is miért hagyom ennyit enni, kövér. Mivel csak szoptattam, fogalmam sem volt, mennyi az az ennyi, és mindenki más azt mondta, igény szerint szoptassam, és neki erre volt igénye. Úgy döntöttem, valamiben az orvosra hallgatok, de ami az én dolgom – ti. a szoptatás – abban a szívemre. Így elkezdtük Dévényre járni – áldja meg az Isten a drága Mami kezét és szívét – korai fejlesztésre, tornáztattuk, ppt-ket mutogattunk a 3 hónapos gyereknek és türelmesek voltunk. Tudtunk türelmesek lenni, mert igazából sosem hittük, hogy komoly baja lehet.
És valóban. Kicsit később, mint ahogy a könyvekben írják, de mindent megcsinált és megcsinál ma is. Nem azt akarom mondani, hogy hagytuk teljesen spontán kinőni magát, hiszen jártunk-járunk gyógytornára, babaúszásra, Ringatóra, angolra, logopédushoz, pszichológushoz, neurológushoz, szemészetre, ortopédushoz. De végig meg volt az érzésem, hogy minden rendben lesz. Hogy az én gyerekem úgy jó ahogy van, és én mint anya mindent megteszek, amit megtehetek érte. Hogy senki sem csinálná jobban. Hogy ennek a gyereknek senki nem lehetne jobb szülője, mint mi vagyunk.
És persze láttam-látok más anyákat is, sokkal betegebb gyerekekkel, és teljesen rendben fejlődő egészséges gyerekekkel is. És a beszélgetések, várakozások, vizsgálatok alatt egyre erősödött bennem az érzés, hogy nem csak én érzem azt, hogy én vagyok, aki a lehető legjobban csinálja az anyaságot. Hogy nem csak én gondolom, hogy nekem van igazam az olyan kérdésekben, hogy mikor adjunk először tehéntejet, mikor ehet gombát, bogyós gyümölcsöt, hogy vinni kell-e angolra, zenebölcsibe, hogy szüksége van-e 3 éves korától a közösségre, még akkor is, ha közben én úgyis egész nap otthon vagyok a kisebbikkel – aki egyébként köszöni jól van, nem jár semmilyen foglalkozásra, és mégis rekord sebességgel fejlődik a nagy mellett.
Nem állítom, hogy sosincsenek álmatlan éjszakáim, hogy nem érzem néha, hogy erre a világra kár volt szülni, hogy nem érzem azt, hogy ha valakinek érdemes is, nekem akkor sem kellett volna, hiszen teljesen alkalmatlan vagyok a feladatra. Ma is tudok problémát gyártani, szorongani, agyalni, túráztatni magam-családot, tövig rágni a körmeimet semmiségeken, amik általában egy-két óráig-napig fontosak.
De másnap – vagy legalább egy-két nap után – felkelek, és megint megerősödik „gőgös” énem: az én gyerekem zseniális, empatikus, rengeteg szeretet van benne, megkap mindent, amire szüksége van, eleget foglalkozom vele és boldog, szerencsés, csodálatos élete lesz, mert ha valakivel, hát vele-velük nem történhet rossz soha. És én mint anya ki tudom szűrni a sok tanácsból és okoskodásból – attól függ, milyen kedvemben találnak - amit anya, anyós, dédi mamák, védőnő, orvos, logopédus, anyatárs a játszótéren, angolon, úszáson, vagy csak úgy egy nyugdíjas pedagógus-szerű néni a metrón mond, aminek értelme van, és amit érdemes megcsinálni. A többit meg tudom magamtól. És én tudom a legjobban. Gőgös vagyok, mint minden más fiatal anya. Vagy az idősebbek, a mi anyáink, akik a gondoktól már kellő távolságba kerülve, visszagondolva gondolhatják úgy, hogy tökéletesen csináltak mindent, és ezért – és a szerencsének, Jóistennek, sorsnak köszönhetően – mi, a gyerekeik tökéletesek vagyunk.
Gőg? Mikor először megfogalmazódott bennem, ez volt az első szó, amivel le tudtam írni. Azóta már többször átgondoltam, és bár nem vagyok híve az eufémizmusoknak, mégis találtam egy jobb, kifejezőbb, szebb és ami legfőbb igazabb szót az érzésre, a jelenségre, amely megválaszolja azt is, miért vagyunk ennyien, akik szerint érdemes gyermeket hozni erre a világra: remény…
2010. június 27., vasárnap
Anya
2006. szeptember 11-én lettem Anya. Ezt most nem csak úgy értem, hogy akkor született meg az első gyerekem, de ez volt az a nap, amikor egy ember, akit nem igazán ismertem és ő sem engem - konkrétan egy kicsit közvetlen, de nagyon segítőkész csecsemős nővér - a nevem megkérdezése nélkül/helyett egyszerűen "Anyá"-nak szólított.
Azóta voltam "Anya" orvosi rendelőben - sokban - korai fejlesztésen, logopédián, utcán, boltban, postán, játszótéren. És persze itthon, bár a Kicsi még "papá"-nak hív engem is, illetve ha cicizni akar, akkor "memmé"-nek.
A múlt héten kihúzták a bölcsesség fogamat - és a 9. táltos fogamat is, amit a fiúktól kaptam a két terhesség alatt - utána mentünk arcüregátmosásra. Persze megint "Anya" voltam, pedig tudják a nevem. Erre én:
- Anya nem tudja, hogy most mi legyen, kivették a bölcsesség fogát 5-kor, nem biztos, hogy most vállalkozik a kezelésre.
A kezelést így megúsztam, Bár Barnusra konkrétan rá kellett feküdni, hogy hagyja magát kezelni, aztán meg kintről hallgathattam, ahogy Dudu sír, miközben Atti lefogta.
Aztán az izgalmak után elgondolkoztam: nem hogy nem tartom furcsának, hogy "Anya" vagyok, de már én sem hívom magam a saját nevemen, sőt az egyes szám első személyt is elfelejtettem - pont ahogy a dokik, egyes szám harmadikban beszélek "Anyá"-ról.
És ha megnézitek, most is. Ma még nem sok mindent írtam, ami ne gyerekről és anyaságról szólt volna.
Jó, igazságtalan vagyok magammal, hiszen délelőtt dolgoztam, felkészültem a szerdai előadásomra, és ott egy szó sem fog esni gyerekekről. Na jó, majd ide is írok másról is, csak legyen türelmetek kivárni, hogy elfogyjanak a gyerek-sztorik...
Azóta voltam "Anya" orvosi rendelőben - sokban - korai fejlesztésen, logopédián, utcán, boltban, postán, játszótéren. És persze itthon, bár a Kicsi még "papá"-nak hív engem is, illetve ha cicizni akar, akkor "memmé"-nek.
A múlt héten kihúzták a bölcsesség fogamat - és a 9. táltos fogamat is, amit a fiúktól kaptam a két terhesség alatt - utána mentünk arcüregátmosásra. Persze megint "Anya" voltam, pedig tudják a nevem. Erre én:
- Anya nem tudja, hogy most mi legyen, kivették a bölcsesség fogát 5-kor, nem biztos, hogy most vállalkozik a kezelésre.
A kezelést így megúsztam, Bár Barnusra konkrétan rá kellett feküdni, hogy hagyja magát kezelni, aztán meg kintről hallgathattam, ahogy Dudu sír, miközben Atti lefogta.
Aztán az izgalmak után elgondolkoztam: nem hogy nem tartom furcsának, hogy "Anya" vagyok, de már én sem hívom magam a saját nevemen, sőt az egyes szám első személyt is elfelejtettem - pont ahogy a dokik, egyes szám harmadikban beszélek "Anyá"-ról.
És ha megnézitek, most is. Ma még nem sok mindent írtam, ami ne gyerekről és anyaságról szólt volna.
Jó, igazságtalan vagyok magammal, hiszen délelőtt dolgoztam, felkészültem a szerdai előadásomra, és ott egy szó sem fog esni gyerekekről. Na jó, majd ide is írok másról is, csak legyen türelmetek kivárni, hogy elfogyjanak a gyerek-sztorik...
Barnus első szülinapja
Akik ismernek minket, tudják, hogy ez egy elég régi sztori, hiszen Barnus mindjárt 4 éves lesz. Mikor egy éves volt, még volt időm majdnem minden nap naplót írni, abból vágom most ki az alábbi sorokat. Szép, nyugodt idők voltak. A mostaniak meg szép mozgalmasak.
Ma nagy bulira készültünk: a szülinap alkalmából el akartunk menni megnézni a kacsákat a Városligetbe. A délelőtt sajnos elment, Barnus kicsit álmos volt, nem volt nagyon jó kedve, ezért sokat szeretgettem, tízóraiztunk, aztán nagyot aludt, mire felkelt, már ebédideje volt, szóval végül csak 2 körül indultunk el. Így viszont legalább úgy készültünk, hogy kivillamosozunk a Homoktövisbe, hogy Attinak ne kelljen értünk jönnie. Addigra viszont nem volt valami jó idő, kb. 300 méterre voltunk a lakástól, mikor elkezdett cseperegni az eső. Megfordultunk, hogy akkor Westend, mivel úgyis onnan kell menni a villamoshoz, erre kb. 200 méter után, miközben Attival beszéltünk, megint elállt, sőt kisütött a nap is. Szóval fordulás, mégis irány a tó. Mire kiértünk, Barnus persze elaludt, édesen, mélyen, kacsaellenesen…Én meg nem vittem könyvet, csak fényképezőgépet, hogy mindent megörökítsek a nagy napon, szóval fényképezhettem a Városligetet a fura fényben – néhol szürke felhők voltak, néhol kék ég, néha sütött a nap, máskor meg cseppet sem. És csináltam néhány képet az alvó Barnusról, kacsákkal a háttérben. Közben beszéltem Évikével, és Barnus aludt, Anitával, és Barnus aludt, Anyával, és Barnus aludt, Attival, és még mindig aludt, aztán épp gondolkodtam, ki legyen a következő, mikor el kezdett megint csepegni, most viszont fél perc alatt hatalmas zuhé lett belőle, szerencsére Barnust épp le tudtam takarni az esővédővel. Próbáltam egy fa alá húzódni, de nem volt egy értelmes sem, Barnus pedig már nem aludt, hanem sírt, hogy miért kell neki búra alatt lennie. Így el kellett indulni, mert akkor hallgat. De még nagyon messze volt a Westend, így kitaláltam, hogy felszállunk a trolira az Állatkert előtt. Persze ilyenkor nem szipi szupi lapospadlós változat jön: mit csináljak a totál vizes kocsival, benne az üvöltő Barnussal – aki szülinapja alkalmából megázott, kacsát viszont nem látott? Felszóltam egy fiatal férfinek, hogy segítsen feltenni a kocsit, és szerencsére ketten is jöttek a megmentésünkre. Mire a Teréz körúti megállóhoz értünk – ez kb. 6 perc, már megint ragyogott a nap, de a kacsák már messze voltak, hogy megnézzük őket. Be a vásárlócentrumba, C&A-ba ismét ruhacsere – még jó, hogy egységes a számozás, és az egyik 86-os ruha csak 5 centivel rövidebb, mint a másik. Kicsit még leskelődtünk, 4 körül ettünk, aztán villamos. Mire felszálltunk, már megint csepegett, de most megúsztuk. A végállomáson Atti már várt minket, Barnus csudára örült neki. Jól megkötöttük a szerződést, kifizettük az ingatlanost, utána Anyáéknál még Lacival is ittunk a nagy ügyességünkre, Barnus nagy jókedvében kölesgolyót evett, szigorúan állva – egy egyévest már nem lehet csak úgy leültetni. Nem csak úgy, de sehogy se, igazából. Ünnepi vacsi itthon volt, gyertyával, fényképezéssel. Az egész napot dokumentáltam (pl. felvettem a szipi szupi mátrixos felülést), szerintem jó kis szülinap volt – kacsák nélkül.
Ma nagy bulira készültünk: a szülinap alkalmából el akartunk menni megnézni a kacsákat a Városligetbe. A délelőtt sajnos elment, Barnus kicsit álmos volt, nem volt nagyon jó kedve, ezért sokat szeretgettem, tízóraiztunk, aztán nagyot aludt, mire felkelt, már ebédideje volt, szóval végül csak 2 körül indultunk el. Így viszont legalább úgy készültünk, hogy kivillamosozunk a Homoktövisbe, hogy Attinak ne kelljen értünk jönnie. Addigra viszont nem volt valami jó idő, kb. 300 méterre voltunk a lakástól, mikor elkezdett cseperegni az eső. Megfordultunk, hogy akkor Westend, mivel úgyis onnan kell menni a villamoshoz, erre kb. 200 méter után, miközben Attival beszéltünk, megint elállt, sőt kisütött a nap is. Szóval fordulás, mégis irány a tó. Mire kiértünk, Barnus persze elaludt, édesen, mélyen, kacsaellenesen…Én meg nem vittem könyvet, csak fényképezőgépet, hogy mindent megörökítsek a nagy napon, szóval fényképezhettem a Városligetet a fura fényben – néhol szürke felhők voltak, néhol kék ég, néha sütött a nap, máskor meg cseppet sem. És csináltam néhány képet az alvó Barnusról, kacsákkal a háttérben. Közben beszéltem Évikével, és Barnus aludt, Anitával, és Barnus aludt, Anyával, és Barnus aludt, Attival, és még mindig aludt, aztán épp gondolkodtam, ki legyen a következő, mikor el kezdett megint csepegni, most viszont fél perc alatt hatalmas zuhé lett belőle, szerencsére Barnust épp le tudtam takarni az esővédővel. Próbáltam egy fa alá húzódni, de nem volt egy értelmes sem, Barnus pedig már nem aludt, hanem sírt, hogy miért kell neki búra alatt lennie. Így el kellett indulni, mert akkor hallgat. De még nagyon messze volt a Westend, így kitaláltam, hogy felszállunk a trolira az Állatkert előtt. Persze ilyenkor nem szipi szupi lapospadlós változat jön: mit csináljak a totál vizes kocsival, benne az üvöltő Barnussal – aki szülinapja alkalmából megázott, kacsát viszont nem látott? Felszóltam egy fiatal férfinek, hogy segítsen feltenni a kocsit, és szerencsére ketten is jöttek a megmentésünkre. Mire a Teréz körúti megállóhoz értünk – ez kb. 6 perc, már megint ragyogott a nap, de a kacsák már messze voltak, hogy megnézzük őket. Be a vásárlócentrumba, C&A-ba ismét ruhacsere – még jó, hogy egységes a számozás, és az egyik 86-os ruha csak 5 centivel rövidebb, mint a másik. Kicsit még leskelődtünk, 4 körül ettünk, aztán villamos. Mire felszálltunk, már megint csepegett, de most megúsztuk. A végállomáson Atti már várt minket, Barnus csudára örült neki. Jól megkötöttük a szerződést, kifizettük az ingatlanost, utána Anyáéknál még Lacival is ittunk a nagy ügyességünkre, Barnus nagy jókedvében kölesgolyót evett, szigorúan állva – egy egyévest már nem lehet csak úgy leültetni. Nem csak úgy, de sehogy se, igazából. Ünnepi vacsi itthon volt, gyertyával, fényképezéssel. Az egész napot dokumentáltam (pl. felvettem a szipi szupi mátrixos felülést), szerintem jó kis szülinap volt – kacsák nélkül.
Mit bogoz te Anya?
Így születnek a nagy ötletek. És a kicsik is. Nagyobbik megunta, hogy Anya egy órája a gép előtt ült, megkérdezte hát, miért nem megyek játszani. Erre Apa: Anya most blogol.
Mire a címben található kérdés hangzott el.
Hát igen, sziasztok, mától Anya néha ezt csinálja. És Nagyobbik majd néha megkérdezi: mit bogoz te Anya?
Én pedig majd blogolok, magvas és kevésbé magvas témákat bogozok, remélem, örömére azoknak, akik majd olvassák.
Mire a címben található kérdés hangzott el.
Hát igen, sziasztok, mától Anya néha ezt csinálja. És Nagyobbik majd néha megkérdezi: mit bogoz te Anya?
Én pedig majd blogolok, magvas és kevésbé magvas témákat bogozok, remélem, örömére azoknak, akik majd olvassák.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)