Barnus most megint nem szeret oviba járni. Illetve ezt mondja, de az óvónéni (néni? van vagy 24 éves) szerint elvan, mint a befőtt. De azért szenved, mikor otthagyom, hadd legyen lelkifurdalásom.
Mindig megkérdezi, mit csinálok, amíg ő ott van.
Hát lássuk csak: ma 9-kor elindultam kocsival, vettem egy úszósapkát, amiről tudtam, hogy valószínűleg vissza fogom vinni. Merthogy: "Anya, Laci papa majd meglátja kacsocsónfája alatt az úszósapkát, tudi, nekem hozta azt angyalka, elhoz azt nekem. De cápás legyen, írja meg angyalkának!"
Ehhez képest vásároltam egy halacskásat - gondoltam, ha nem lesz cápás, a semminél az is jobb. Uszonya ennek is van.
Aztán haza, netre, telefonra fel, beszéltem kedves emberekkel Balassagyarmatról, Biatorbágyról, Csillaghegyről, és a Ráday utcábából, ahol végre félre tudtak nekem tenni egy piros cápás úszósapkát.
Ezután Dudut újra felöltöztettem - csak hat-hét réteg:) - a halacskás sapkát visszavittük a boltba. 11-re itthon is voltunk.
Szóval mit csináltam? Hát 11-ig a Te sapkád után szaladgáltam, édes fiam!
Aztán beraktam mosást, mosogatást, porszívóztam, etettem, altattam, felmostam, kiteregettem.
Aztán fél óráig én voltam én, fürödtem és a Roxfort ostromáról olvastam. Elhiheted, nem kis teljesítmény volt letenni a könyvet, és elmenni az oviba érted! Tudom én, hogy minden oké lesz a végén - emlékszel, egyszer úgy 1,5 éves korodban Anya két napig gyakorlatilag kiszállt az életedből, na akkor olvastam angolul először a Halál ereklyéit - de a Szükség Szobájának bejáratánál otthagyni Harryéket szinte már szentségtörés...
Örülnék én, ha még mindig olyan pici lennél, hogy jó lenne Neked itthon velem - látnád Dudut, milyen jól elvan - de már nagy vagy, és tudom, hogy megőrjítenénk egymást itthon.
Mert Te unatkoznál, amíg én elvégzem a dolgaimat, én meg a felére se jutnék, mint így.
Mert Te bántanád Dudut, ha zavarna a játékban, én meg ideges lennék, és ordítanék Veled.
Mert Te hiányolnád a barátaidat, a benti játékokat, az angolórát, az óvó néniket, én meg kevésnek érezném magam ahhoz, hogy a lehető legjobban fejlődj, okosodj, nyílj.
És kevés is lennék, mert a világ nagy, én meg kicsi vagyok.
Amíg az oviban vagy, néha ilyenekről is gondolkodom. Bár majd két hónapja nem bogoztam ilyen témákat - ja, merthogy két munkám is volt közben, azt is csináltam, míg Te oviban voltál...
2010. december 14., kedd
2010. október 21., csütörtök
Lássuk pozitívan - avagy hiába kísértesz
Popper Péter Mesterkurzusára kapcsoltam véletlenül a héten a tévét. Korunk lelki bajairól beszélt, arról, hogy szinte büszkék vagyunk a depressziónkra, és valami nagyon megmaradt bennem:
Luther Márton azt mondta, hogy a depresszió a sátán kísértése a lelkünkben.
Mostanában depressziós vagyok - lássuk pozitívan: voltam. Kiborított, hogy nem tanítok, hogy itthon-ülő-háziasszony vagyok, de azt sem tudom jól csinálni, hiszen a lakás szalad, a tennivalók felhalmozódnak, és mivel gyerekeim is emberből vannak, nem tökéletesek. Barnus finoman szólva büntet az ovi miatt, Dudu meg minden átmenet nélkül elkezd hisztizni, ha délután 5 és 6 között valami nem úgy alakul, ahogy ő elgondolta.
A disszertációt még most sem adtam be - bár már tényleg a finisben vagyok. Kb. 25 különböző kivonatot, CV.t, jegyzéket és kérelmet kell elkészíteni, mire le lehet adni 4-5 különböző formátumban és kötésben.
Ettől persze eszem-iszom, hiszen az tünetileg csökkenti a depresszív állapotot - szigorúan magas szénhidrát-tartalmú dolgokat - így nem tudok tovább fogyni, amitől persze csak még értéktelenebbnek érzem magamat.
De...tegnap áttörés volt. Tudtam kívülről-felülről nézni a dolgokat, tudtam bizakodni, tudtam arra gondolni, hogy 1-2-5-20 év múlva jobb lesz. Pontosabban: gőzünk nincs, hogy jobb lesz-e, de mennyivel érdekesebb azt gondolni, hogy jó lesz, mint bezárkózni a rosszkedvbe. Reménykedni jó!
Pedig Barnus hisztizett háromnegyed 5-kor, Dudu negyed 6-kor, de én derűs tudtam maradni.
Múlt héten egy konferencián hallottam még egy Luther idézetet:
Ha tudnám is, hogy holnap elpusztul a világ, akkor is ültetnék még egy almafát.
Szabad-e hát depressziósnak lennem, engedni a sátán kísértésének? Nem hiszem.
Add Uram, hogy holnap is emlékezzem erre, és ne hunyjam be a szemem, hiszen lépten-nyomon előkerül, agyamba férkőzik, megfertőz a remény.
Luther Márton azt mondta, hogy a depresszió a sátán kísértése a lelkünkben.
Mostanában depressziós vagyok - lássuk pozitívan: voltam. Kiborított, hogy nem tanítok, hogy itthon-ülő-háziasszony vagyok, de azt sem tudom jól csinálni, hiszen a lakás szalad, a tennivalók felhalmozódnak, és mivel gyerekeim is emberből vannak, nem tökéletesek. Barnus finoman szólva büntet az ovi miatt, Dudu meg minden átmenet nélkül elkezd hisztizni, ha délután 5 és 6 között valami nem úgy alakul, ahogy ő elgondolta.
A disszertációt még most sem adtam be - bár már tényleg a finisben vagyok. Kb. 25 különböző kivonatot, CV.t, jegyzéket és kérelmet kell elkészíteni, mire le lehet adni 4-5 különböző formátumban és kötésben.
Ettől persze eszem-iszom, hiszen az tünetileg csökkenti a depresszív állapotot - szigorúan magas szénhidrát-tartalmú dolgokat - így nem tudok tovább fogyni, amitől persze csak még értéktelenebbnek érzem magamat.
De...tegnap áttörés volt. Tudtam kívülről-felülről nézni a dolgokat, tudtam bizakodni, tudtam arra gondolni, hogy 1-2-5-20 év múlva jobb lesz. Pontosabban: gőzünk nincs, hogy jobb lesz-e, de mennyivel érdekesebb azt gondolni, hogy jó lesz, mint bezárkózni a rosszkedvbe. Reménykedni jó!
Pedig Barnus hisztizett háromnegyed 5-kor, Dudu negyed 6-kor, de én derűs tudtam maradni.
Múlt héten egy konferencián hallottam még egy Luther idézetet:
Ha tudnám is, hogy holnap elpusztul a világ, akkor is ültetnék még egy almafát.
Szabad-e hát depressziósnak lennem, engedni a sátán kísértésének? Nem hiszem.
Add Uram, hogy holnap is emlékezzem erre, és ne hunyjam be a szemem, hiszen lépten-nyomon előkerül, agyamba férkőzik, megfertőz a remény.
2010. október 4., hétfő
Ismét kettővel itthon
Négy hetet lehúztunk az oviban, itt volt az ideje egy kis megfázásnak...
Nem súlyos, és a tegnapi rettentő nap után (hajnali 3-kor kelés, hányás - a takarítás Atti reszortja volt - hiszti inhalálás miatt, hiszti orrszívás miatt, hiszti fürdés miatt, hiszti fekvés miatt, hiszti orrfújás miatt, hiszti csak úgy, és ezek miatt hiszti pláne részemről is, hiszen mikor legyen beteg a gyerek, ha nem a menses első napján, mikor amúgy is jobb lenne egy leárnyékolt szobában egyedül a Büszkeség és balítéletet nézni) ma egész jól kibírtuk hárman.
Reggel bábszínházat játszottunk, egy idő után Süsü zenére, és mindketten táncoltak, mikor ének jött. Barnus csak azon kesergett kicsit, hogy csak két keze van, így nem tudja az összes bábot egyszerre mozgatni.
Mese, motorozás a gyógyszertárba-vissza, ebéd - Dudu persze csak leves levét, de az is valami.
Délután 1 órát! tudtam dolgozni a fordításon - drága Csaba, köszönöm a javítást, valld be, nem is volt olyan szörnyű az eredeti - addig Dudu aludt, Barnus próbált, nem sok sikerrel, de legalább bent volt a szobában és olvasott.
Most már Attival beszélek, aki mindjárt itthon van, és még mindkét fiú él, nekem is csak egy kávét kellett innom.
Holnap még így leszünk, aztán jön az ovi. Be kell valljam, azért várom...
Nem súlyos, és a tegnapi rettentő nap után (hajnali 3-kor kelés, hányás - a takarítás Atti reszortja volt - hiszti inhalálás miatt, hiszti orrszívás miatt, hiszti fürdés miatt, hiszti fekvés miatt, hiszti orrfújás miatt, hiszti csak úgy, és ezek miatt hiszti pláne részemről is, hiszen mikor legyen beteg a gyerek, ha nem a menses első napján, mikor amúgy is jobb lenne egy leárnyékolt szobában egyedül a Büszkeség és balítéletet nézni) ma egész jól kibírtuk hárman.
Reggel bábszínházat játszottunk, egy idő után Süsü zenére, és mindketten táncoltak, mikor ének jött. Barnus csak azon kesergett kicsit, hogy csak két keze van, így nem tudja az összes bábot egyszerre mozgatni.
Mese, motorozás a gyógyszertárba-vissza, ebéd - Dudu persze csak leves levét, de az is valami.
Délután 1 órát! tudtam dolgozni a fordításon - drága Csaba, köszönöm a javítást, valld be, nem is volt olyan szörnyű az eredeti - addig Dudu aludt, Barnus próbált, nem sok sikerrel, de legalább bent volt a szobában és olvasott.
Most már Attival beszélek, aki mindjárt itthon van, és még mindkét fiú él, nekem is csak egy kávét kellett innom.
Holnap még így leszünk, aztán jön az ovi. Be kell valljam, azért várom...
2010. szeptember 9., csütörtök
Sírhatunk - csak meg ne lássanak
Sokat sírunk mostanában. Ezért sokat gondolkozom a könnyekről, a sírásról. Utoljára az óvodában sírhatsz úgy, hogy senki nem gondolja, gyerekes vagy, nem tudsz uralkodni magadon.
Az óvodában, de csak ha épp óvodás vagy. Mert ha egy új kiscsoportos mamájaként bőgöd el magad, az már korántsem elfogadható. De azért köszönöm Judit néninek, hogy jutott nekem is egy "nincs semmi baj".
Barnusom hétfőn ment először óvodába. Velem együtt, ebédig, élvezte is.
Kedden reggel aztán jött a nem akarok menni. Attival együtt vittük el, így megnyugodott. Délben visszamentem. Nem hisztizett, míg nem voltam ott. Csak csendben sírdogált. És azt hiszem, ez rosszabb, mint ha hisztizett volna. De örült, hogy megjöttem, és hősiesen ott aludt.
Tegnap hatalmas hisztit vágott le, miszerint ő nem alszik ott. Végig nagyon nyugodt tudtam maradni, sziklaszilárdan kitartottam az ott-alvás mellett, végül meg kellett fenyegetnem, hogy ha abba nem hagyja a hisztit, nem maradok ott, amíg alszik. Erre bement, és ahogy csukódott az ajtó, végre belőlem is kiszakadhattak a könnyek. Tudom, hogy csak itthon, titokban lett volna szabad, de csak eddig bírtam. Hogy ő ne lássa. Hogy ő elhiggye, hogy nyugodt és sziklaszilárd vagyok.
Hogy a többiek gyerekesnek tartanak, azzal már nem volt erőm foglalkozni. Ekkor kaptam a "nincs semmi baj"-t.
Tényleg nincs baj.
Mind megszoktuk, hogy időről-időre és egyre inkább ki kell szakadnunk a család biztonságából, csak éppen ettől egy cseppet sem lesz könnyebb az egész.
Mind megszoktuk az újabb és újabb csoportokat, osztályokat, óvó- és tanító néniket, közösségeket, kihívásokat, vizsgákat. Csak éppen ettől sem lesz egy cseppet sem könnyebb az egész.
Nagy már. Szüksége van közösségre, "szocializálódnia" kell. Csak éppen ettől sem lesz egy cseppet sem könnyebb az egész.
Mert egész nap csak azt várom - meggyőződésem, hogy jobban, mint ő - hogy mehessek már érte, és itt legyen, és lássam, hogy biztonságban érzi magát.
Mert csak ettől lesz könnyebb az egész.
Az óvodában, de csak ha épp óvodás vagy. Mert ha egy új kiscsoportos mamájaként bőgöd el magad, az már korántsem elfogadható. De azért köszönöm Judit néninek, hogy jutott nekem is egy "nincs semmi baj".
Barnusom hétfőn ment először óvodába. Velem együtt, ebédig, élvezte is.
Kedden reggel aztán jött a nem akarok menni. Attival együtt vittük el, így megnyugodott. Délben visszamentem. Nem hisztizett, míg nem voltam ott. Csak csendben sírdogált. És azt hiszem, ez rosszabb, mint ha hisztizett volna. De örült, hogy megjöttem, és hősiesen ott aludt.
Tegnap hatalmas hisztit vágott le, miszerint ő nem alszik ott. Végig nagyon nyugodt tudtam maradni, sziklaszilárdan kitartottam az ott-alvás mellett, végül meg kellett fenyegetnem, hogy ha abba nem hagyja a hisztit, nem maradok ott, amíg alszik. Erre bement, és ahogy csukódott az ajtó, végre belőlem is kiszakadhattak a könnyek. Tudom, hogy csak itthon, titokban lett volna szabad, de csak eddig bírtam. Hogy ő ne lássa. Hogy ő elhiggye, hogy nyugodt és sziklaszilárd vagyok.
Hogy a többiek gyerekesnek tartanak, azzal már nem volt erőm foglalkozni. Ekkor kaptam a "nincs semmi baj"-t.
Tényleg nincs baj.
Mind megszoktuk, hogy időről-időre és egyre inkább ki kell szakadnunk a család biztonságából, csak éppen ettől egy cseppet sem lesz könnyebb az egész.
Mind megszoktuk az újabb és újabb csoportokat, osztályokat, óvó- és tanító néniket, közösségeket, kihívásokat, vizsgákat. Csak éppen ettől sem lesz egy cseppet sem könnyebb az egész.
Nagy már. Szüksége van közösségre, "szocializálódnia" kell. Csak éppen ettől sem lesz egy cseppet sem könnyebb az egész.
Mert egész nap csak azt várom - meggyőződésem, hogy jobban, mint ő - hogy mehessek már érte, és itt legyen, és lássam, hogy biztonságban érzi magát.
Mert csak ettől lesz könnyebb az egész.
2010. augusztus 5., csütörtök
Megírtam!!!!
Vannak igazi nagy pillanatok az életben. Szeretnénk őket nyakon ragadni és vinni magunkkal messze, a szürke és sótlan hétköznapokba, hogy ragyogják be, fűszerezzék meg azokat.
Ilyesmi érzésem volt, mikor pénteken befejeztem a disszertáció magyar változatát. Nem volt még teljes, hiszen hiányoztak a mellékletek, és a héten a fordítás közben kis dolgokat még javítottam is rajta, de kész volt, az enyém volt, az utolsó szavak is belőlem szóltak. Önbizalom, repülés, kb. lepkeháló szükségeltetett az elkapásomhoz. Superman voltam na!
Utoljára akkor éreztem így magam, mikor megszültem Barnust. Nem mikor megszületett, figyeljetek a szóhasználatra. Azt a teljesítményt, ahogy a szülést végigcsináltam éreztem utoljára ennyire a magaménak.
176 oldal, kinyomtatva 900 g, egészséges gyerek született, megvan mind a húsz ujja, Apgar 10/10. Szerző és alkotás jól vannak.
Na, akkor kellett volna megírni ezt a bejegyzést. Mert ma fejeztem be igazán - angol változat is, mellékletek, így már 187 oldal, köszöni, még mindig átalussza az éjszakát - de sehol nincs a pénteki eufória. Az érzés elszállt, már csak az emléke él. Hálát adok az ihletért és az energiáért, és ha lehetséges, adj majd még igazi nagy pillanatokat, Istenem!
Nem baj, ha pénteken nem is, ma legalább megírtam, hogy megírtam.
Ilyesmi érzésem volt, mikor pénteken befejeztem a disszertáció magyar változatát. Nem volt még teljes, hiszen hiányoztak a mellékletek, és a héten a fordítás közben kis dolgokat még javítottam is rajta, de kész volt, az enyém volt, az utolsó szavak is belőlem szóltak. Önbizalom, repülés, kb. lepkeháló szükségeltetett az elkapásomhoz. Superman voltam na!
Utoljára akkor éreztem így magam, mikor megszültem Barnust. Nem mikor megszületett, figyeljetek a szóhasználatra. Azt a teljesítményt, ahogy a szülést végigcsináltam éreztem utoljára ennyire a magaménak.
176 oldal, kinyomtatva 900 g, egészséges gyerek született, megvan mind a húsz ujja, Apgar 10/10. Szerző és alkotás jól vannak.
Na, akkor kellett volna megírni ezt a bejegyzést. Mert ma fejeztem be igazán - angol változat is, mellékletek, így már 187 oldal, köszöni, még mindig átalussza az éjszakát - de sehol nincs a pénteki eufória. Az érzés elszállt, már csak az emléke él. Hálát adok az ihletért és az energiáért, és ha lehetséges, adj majd még igazi nagy pillanatokat, Istenem!
Nem baj, ha pénteken nem is, ma legalább megírtam, hogy megírtam.
2010. július 29., csütörtök
Felnőnek
Mindannyian tudjátok, néha mennyire fáradt tudok lenni a gyerekektől. Hogy néha már - Uram bocsá! - a szoptatás is teher.
Most negyedik napja vagyok nélkülük, és néha levegőt sem kapok, annyira hiányoznak. Tegnap megnéztük a Toy Story 3-at, és az utolsó 20 percet végigbőgtem. Persze a gyerekeknek nem ezt domborították ki, de Anya ott állt az üres gyerekszobában, miközben Andy vigasztalta, hogy nem lesz baj. A gyerek volt a felnőtt. Hát nem borzasztó, hogy felnőnek és elmennek? Hogy nem maradhatnak örökre kicsik és az enyémek?
Lefektettem Barnust, és megkérdeztem a meseolvasás után:
- Mit fogok én csinálni nélküled, ha az oviban leszel?
Barnus:
- Majd este találkoz mi. Ha Dudu is mene ovi, akkó Anya végge tud dógoz egész nap.
Atti szerint sértésnek szánta, mert leadtam őket két hétre Anyának, de szerintem nem erről volt szó, mert közben olyan komolyan, derűsen nézett a nagy okos szemével.
A gyerek volt a felnőtt.
Most negyedik napja vagyok nélkülük, és néha levegőt sem kapok, annyira hiányoznak. Tegnap megnéztük a Toy Story 3-at, és az utolsó 20 percet végigbőgtem. Persze a gyerekeknek nem ezt domborították ki, de Anya ott állt az üres gyerekszobában, miközben Andy vigasztalta, hogy nem lesz baj. A gyerek volt a felnőtt. Hát nem borzasztó, hogy felnőnek és elmennek? Hogy nem maradhatnak örökre kicsik és az enyémek?
Lefektettem Barnust, és megkérdeztem a meseolvasás után:
- Mit fogok én csinálni nélküled, ha az oviban leszel?
Barnus:
- Majd este találkoz mi. Ha Dudu is mene ovi, akkó Anya végge tud dógoz egész nap.
Atti szerint sértésnek szánta, mert leadtam őket két hétre Anyának, de szerintem nem erről volt szó, mert közben olyan komolyan, derűsen nézett a nagy okos szemével.
A gyerek volt a felnőtt.
Emlékezz rám
Gandhi azt mondta, akármit csinálsz az életben, jelentéktelen. De fontos, hogy megtedd, mert senki más nem fogja megtenni helyetted.
Nehéz dolog tudományos dolgozatot írni. Sokkal inkább kell hagyatkozni mások elméleteire, tapasztalásaira, eredményeire, mint például a blog esetében, hiszen a tudományos dolgozat - bár tartalmaznia kell idézem "szintetizáló jellegű önálló eredményeket" - akkor jó, ha sok idézetet, egymást erősítő és cáfoló elméleteket tartalmaz. A sok nagy gondolkodó gondolataitól pedig néha nagyon kicsinek, butának és jelentéktelennek érzem magam.
De persze nem mindegy, hogyan fűzöd egybe a nagyok gondolatait, és hogy mikor és milyen mélységben fejted ki a saját meglátásaidat a témáról. A tervezetemet például én eléggé személyesnek éreztem, de az engem jobban ismerő opponens szerint nem mertem megfogalmazni a véleményemet.
Úgyhogy most törekszem, hogy a végső változatban még inkább ott legyek én is a sorok között, mert bár más is megírhatná ezt a dolgozatot, úgy ahogy én írom meg, csak én írhatom meg. És lehet, hogy valaki majd éppen emiatt fog emlékezni rám.
Mert ez a dolgozat és a megírása is éppoly jelentéktelen, mint minden más, de fontos, hogy megírjam. És talán nem csak nekem...
(Menjetek moziba, nézzétek meg az Emlékezz rám-ot!)
Nehéz dolog tudományos dolgozatot írni. Sokkal inkább kell hagyatkozni mások elméleteire, tapasztalásaira, eredményeire, mint például a blog esetében, hiszen a tudományos dolgozat - bár tartalmaznia kell idézem "szintetizáló jellegű önálló eredményeket" - akkor jó, ha sok idézetet, egymást erősítő és cáfoló elméleteket tartalmaz. A sok nagy gondolkodó gondolataitól pedig néha nagyon kicsinek, butának és jelentéktelennek érzem magam.
De persze nem mindegy, hogyan fűzöd egybe a nagyok gondolatait, és hogy mikor és milyen mélységben fejted ki a saját meglátásaidat a témáról. A tervezetemet például én eléggé személyesnek éreztem, de az engem jobban ismerő opponens szerint nem mertem megfogalmazni a véleményemet.
Úgyhogy most törekszem, hogy a végső változatban még inkább ott legyek én is a sorok között, mert bár más is megírhatná ezt a dolgozatot, úgy ahogy én írom meg, csak én írhatom meg. És lehet, hogy valaki majd éppen emiatt fog emlékezni rám.
Mert ez a dolgozat és a megírása is éppoly jelentéktelen, mint minden más, de fontos, hogy megírjam. És talán nem csak nekem...
(Menjetek moziba, nézzétek meg az Emlékezz rám-ot!)
2010. július 25., vasárnap
Kérjetek és adatik néktek
Szeretett és tisztelt lelkészünk távozott ma a gyülekezetből. Nem kezdeném részletezni, mi a véleményem arról, hogy ha egy lelkész magánéleti válságba kerül, akkor elvárják, hogy elköltözzön, de szeretnék neki megköszönni egy pár dolgot. De azt majd személyesen. Most csak annyit, hogy amellett, hogy összeadott minket és megkeresztelte a gyerekeinket, talán az a legkedvesebb emlékem róla, hogy amikor a macskám meghalt, és megkérdeztem Tőle, mi lesz az állatok lelkével, nem nevetett ki, nem tolt le, hogy miért siratok egy macskát Isten házában, csak rám nézett, láttam, hogy érzi a fájdalmamat – még ha gyerekes is – és csak azt mondta:
Ez olyan kérdés, amire nem tudok neked választ adni. Mert erről az Illetékes (ti. a Krisztus Jézus) nem nyilatkozott.
Hatalmas lelkierőt ad azóta is, ha arra gondolok a gondok idején, hogy minden bizonnyal a rossznak is van értelme, csak mi nem érthetjük mi az, mert az Illetékes úgy találta, nem vagyunk elég felnőttek, hogy minden választ ismerjünk.
Erről majd később talán többet, de ma is kiderült, hogy nincsenek véletlenek.
Megtérésem kezdetétől legkedvesebb igém (Máté 7,7-8): „Kérjetek és adatik néktek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik néktek. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik.”
Laci ma erről az igéről beszélt. Elmondta, hogy ez természetesen nem arra vonatkozik, hogy bármit kérünk, az teljesül, hanem hogy ha képesek vagyunk élő hitet kérni, és nap mint nap éberek vagyunk annak megtartására, megkapjuk azt a Jóistentől.
Természetesen én sem gondolom, hogy bármilyen kicsinységért (több pénzért? hosszabb lábakért? szebb arcért? szép időért?) zavarhatjuk Istent ennek az igének a nevében, de azért mindig úgy láttam, hogy igazán fontos dolgokért szabad és kell is a Feljebbvalóhoz, az Univerzumhoz fordulnunk, hiszen ha nem fogalmazzuk meg, mit szeretnénk, hogyan várhatjuk, hogy teljesüljön.
Két hét. Most ennyim van, hogy pontot tegyek 7 évi munka végére, befejezzem a disszertációmat, hogy reménység szerint még ebben az évben, de legkésőbb jövő év elején megkapjam a címet, ami igazán avatottá tesz arra, hogy azt csinálhassam az életemben, amit igazán szeretnék.
Ezért most kérlek Istenem, adj erőt, energiát, ihletet és nyugalmat, hogy értékes és jó munkát végezhessek az elkövetkező két hétben.
És add, hogy Laci olyan helyre kerüljön, ahol emberi értékei és elhivatottsága szerint értékelik. És ahol tudják, milyen alázat és bizalom kell ahhoz, hogy egy lelkész, egy ember kimondja: Ez olyan kérdés, amire nem tudok neked választ adni. Mert erről az Illetékes nem nyilatkozott.
Ez olyan kérdés, amire nem tudok neked választ adni. Mert erről az Illetékes (ti. a Krisztus Jézus) nem nyilatkozott.
Hatalmas lelkierőt ad azóta is, ha arra gondolok a gondok idején, hogy minden bizonnyal a rossznak is van értelme, csak mi nem érthetjük mi az, mert az Illetékes úgy találta, nem vagyunk elég felnőttek, hogy minden választ ismerjünk.
Erről majd később talán többet, de ma is kiderült, hogy nincsenek véletlenek.
Megtérésem kezdetétől legkedvesebb igém (Máté 7,7-8): „Kérjetek és adatik néktek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik néktek. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik.”
Laci ma erről az igéről beszélt. Elmondta, hogy ez természetesen nem arra vonatkozik, hogy bármit kérünk, az teljesül, hanem hogy ha képesek vagyunk élő hitet kérni, és nap mint nap éberek vagyunk annak megtartására, megkapjuk azt a Jóistentől.
Természetesen én sem gondolom, hogy bármilyen kicsinységért (több pénzért? hosszabb lábakért? szebb arcért? szép időért?) zavarhatjuk Istent ennek az igének a nevében, de azért mindig úgy láttam, hogy igazán fontos dolgokért szabad és kell is a Feljebbvalóhoz, az Univerzumhoz fordulnunk, hiszen ha nem fogalmazzuk meg, mit szeretnénk, hogyan várhatjuk, hogy teljesüljön.
Két hét. Most ennyim van, hogy pontot tegyek 7 évi munka végére, befejezzem a disszertációmat, hogy reménység szerint még ebben az évben, de legkésőbb jövő év elején megkapjam a címet, ami igazán avatottá tesz arra, hogy azt csinálhassam az életemben, amit igazán szeretnék.
Ezért most kérlek Istenem, adj erőt, energiát, ihletet és nyugalmat, hogy értékes és jó munkát végezhessek az elkövetkező két hétben.
És add, hogy Laci olyan helyre kerüljön, ahol emberi értékei és elhivatottsága szerint értékelik. És ahol tudják, milyen alázat és bizalom kell ahhoz, hogy egy lelkész, egy ember kimondja: Ez olyan kérdés, amire nem tudok neked választ adni. Mert erről az Illetékes nem nyilatkozott.
2010. július 7., szerda
milyen hitel? svájci frank?
Akkor félszavakból is értjük egymást...
Már pár hete készülök erről írni, de eddig nagyon rossz kedvem volt miatta, ma sokkal pozitívabb vagyok, ezért tudom, hogy nem borítom ki magam túlságosan.
A legtöbb ember, akivel beszélek mostanában, előbb-utóbb panaszkodni kezd a törlesztőrészletekre. És tényleg: erre azért nem számíthattunk, mikor felvettük a hiteleket 150-160 Ft-os svájci frank árfolyamon. Persze Soros György már 1999-ben írt egy megszívelendő könyvet a kapitalizmus nemsokára bekövetkező válságáról, de azért ez akkor is durva. A kezdő és a mostani részletek különbségéből - ha félretettük volna, tudom, ez persze hipotetikus, hiszen ha nálunk maradna, biztos több ruhát-cipőt-egyebet vennénk - már vehettünk volna egy autót. Nem kicsit, hanem egyterű, jó kis családi Toyotát, még ha használtan is.
Atti vigasztal: "Senki sem számított a spanyol inkvizícióra".
De nekem lassan egy másik idézet kezdett egyre hangosabban szólni a fejemben, ahogy beszéltem Veletek, drága szeretteim, barátaim, ismerőseim:
"Hanyas vagy? 47-es? Akkor fél szavakból is értjük egymást." (Nagy Bandó örökbecsű mondatai, mert mi régen is szerettük a stand-upot, bár nem tudtuk, hogy így hívják)
És még mind bírjuk. Sokan saját erejükből, de többeteknek - Istennek hála nekünk is - ott egy biztos családi háttér, akik lelkileg, de ha kell, anyagilag is segítenek. Egyszer hirtelen szükségünk volt 80.000 Ft-ra még az első lakásunk építésénél, a munkahelyemről telefonáltam Attinak-Apának-Anyának, és 5 percen belül már tudtam, hogy lesz és honnan lesz pénz. Aliz kolléganőm, akinek nálam sokkal nehezebb élete volt-van könnyes szemmel mondta, milyen jó nekem, hogy bármi a gondom, 5 perc múlva ott a megoldás, a neve: család.
Neked akarnak és tudnak segíteni a szüleid?
Akkor félszavakból is értjük egymást.
Már pár hete készülök erről írni, de eddig nagyon rossz kedvem volt miatta, ma sokkal pozitívabb vagyok, ezért tudom, hogy nem borítom ki magam túlságosan.
A legtöbb ember, akivel beszélek mostanában, előbb-utóbb panaszkodni kezd a törlesztőrészletekre. És tényleg: erre azért nem számíthattunk, mikor felvettük a hiteleket 150-160 Ft-os svájci frank árfolyamon. Persze Soros György már 1999-ben írt egy megszívelendő könyvet a kapitalizmus nemsokára bekövetkező válságáról, de azért ez akkor is durva. A kezdő és a mostani részletek különbségéből - ha félretettük volna, tudom, ez persze hipotetikus, hiszen ha nálunk maradna, biztos több ruhát-cipőt-egyebet vennénk - már vehettünk volna egy autót. Nem kicsit, hanem egyterű, jó kis családi Toyotát, még ha használtan is.
Atti vigasztal: "Senki sem számított a spanyol inkvizícióra".
De nekem lassan egy másik idézet kezdett egyre hangosabban szólni a fejemben, ahogy beszéltem Veletek, drága szeretteim, barátaim, ismerőseim:
"Hanyas vagy? 47-es? Akkor fél szavakból is értjük egymást." (Nagy Bandó örökbecsű mondatai, mert mi régen is szerettük a stand-upot, bár nem tudtuk, hogy így hívják)
És még mind bírjuk. Sokan saját erejükből, de többeteknek - Istennek hála nekünk is - ott egy biztos családi háttér, akik lelkileg, de ha kell, anyagilag is segítenek. Egyszer hirtelen szükségünk volt 80.000 Ft-ra még az első lakásunk építésénél, a munkahelyemről telefonáltam Attinak-Apának-Anyának, és 5 percen belül már tudtam, hogy lesz és honnan lesz pénz. Aliz kolléganőm, akinek nálam sokkal nehezebb élete volt-van könnyes szemmel mondta, milyen jó nekem, hogy bármi a gondom, 5 perc múlva ott a megoldás, a neve: család.
Neked akarnak és tudnak segíteni a szüleid?
Akkor félszavakból is értjük egymást.
2010. július 5., hétfő
Egy okos kislány
Tegnap fergeteges parti volt nálunk. Két pici névnapja, dédi mamák, saslik, kókuszgolyó, meg amit akarsz.
Mesélem nagymamámnak, hogy a múltkor sminkelés közben döbbentem meg, milyen ráncos a homlokom és a szemem.
A válasz: Egy okos kislány nem mond ilyet...
Hát kedves Sándor öcsém:
lehet, hogy az Életképekben nem, de ebben a párbeszédben benne van az egész élet!
Mesélem nagymamámnak, hogy a múltkor sminkelés közben döbbentem meg, milyen ráncos a homlokom és a szemem.
A válasz: Egy okos kislány nem mond ilyet...
Hát kedves Sándor öcsém:
lehet, hogy az Életképekben nem, de ebben a párbeszédben benne van az egész élet!
2010. június 30., szerda
Szex és New York 2
Láttátok azt a részt a South Parkból, mikor Lucas és Spielberg többször, különböző pozíciókban, cseppnyi szégyenérzet nélkül megerőszakolja Indiana Jones-t?
Hát kb. ez történt a négy nővel is, akik éveken át ikonként ragyogtak szingli és nem szingli lányok képernyőjén és mindennapjaiban, befolyásolva érzéseinket, stílusunkat, alkalmat adva összekacsintásokra, nagy nevetésekre, „velem is ugyanígy van” megnyugvásokra. New York pedig magasról le lett sz*va.
Ha még nem láttad, hát töltsd el a délutánt-estét valami értelmesebbel, ezt majd megnézed egyszer DVD-n.
Mégis: volt egy jelenet, amikor konkrétan könnyes lett a szemem. Hozzátartozik, hogy Barnussal már napok óta hadban álltunk, és amikor végre el akartunk menni a moziba, hisztit vágott le, hogy Anya nem menjen el. Szóval a jelenet: Charlotte és Miranda a bárpultnál ülnek, iszogatnak, és bevallják egymásnak – anyák egymás között – hogy néha a falra tudnának mászni a saját gyereküktől, hogy néha azért vonulnak be gardróbba/WC-be/kamrába, hogy hallják a saját gondolataikat és hogy baromira jó nekik most egy pár napig távol a családtól – ugyanis elutaznak Abu Dhabiba, hogy New Yorkot ne is lássuk.
Aztán azon gondolkodnak el, mit csinálnak azok az anyák, akiknek nincs baby sitterük, és végül rájuk (ránk) isznak.
Szerencsésnek mondhatom magam, hisz baby sitterünk ugyan nincs, de vannak nagyszülők és van egy párom, akik sokat átvállalnak a gyereknevelésből, hogy én minél kevesebbszer érezzem azt, a gardrób az egyetlen menekülési lehetőség fél perc csendbe. De mégis megnyugvást adott, hogy nem vagyok gonosz és állhatatlan, amiért néha szükségét érzem felnőtt beszélgetéseknek, olvasásnak, csendnek, vagy egy ebédnek, amit végig ehetek úgy, hogy nem kell mást is etetnem.
Mind érezzük így néha. És bár elég hülye ötletnek tartom a film végén található „megoldást”, miszerint az anyák majd Carrie régi lakásába vonulnak el teázni és olvasgatni, ha otthon kiborultak, itt egy pillanatra újra tudtam azonosulni az amúgy csúnyán lerombolt ikonokkal.
Hát kb. ez történt a négy nővel is, akik éveken át ikonként ragyogtak szingli és nem szingli lányok képernyőjén és mindennapjaiban, befolyásolva érzéseinket, stílusunkat, alkalmat adva összekacsintásokra, nagy nevetésekre, „velem is ugyanígy van” megnyugvásokra. New York pedig magasról le lett sz*va.
Ha még nem láttad, hát töltsd el a délutánt-estét valami értelmesebbel, ezt majd megnézed egyszer DVD-n.
Mégis: volt egy jelenet, amikor konkrétan könnyes lett a szemem. Hozzátartozik, hogy Barnussal már napok óta hadban álltunk, és amikor végre el akartunk menni a moziba, hisztit vágott le, hogy Anya nem menjen el. Szóval a jelenet: Charlotte és Miranda a bárpultnál ülnek, iszogatnak, és bevallják egymásnak – anyák egymás között – hogy néha a falra tudnának mászni a saját gyereküktől, hogy néha azért vonulnak be gardróbba/WC-be/kamrába, hogy hallják a saját gondolataikat és hogy baromira jó nekik most egy pár napig távol a családtól – ugyanis elutaznak Abu Dhabiba, hogy New Yorkot ne is lássuk.
Aztán azon gondolkodnak el, mit csinálnak azok az anyák, akiknek nincs baby sitterük, és végül rájuk (ránk) isznak.
Szerencsésnek mondhatom magam, hisz baby sitterünk ugyan nincs, de vannak nagyszülők és van egy párom, akik sokat átvállalnak a gyereknevelésből, hogy én minél kevesebbszer érezzem azt, a gardrób az egyetlen menekülési lehetőség fél perc csendbe. De mégis megnyugvást adott, hogy nem vagyok gonosz és állhatatlan, amiért néha szükségét érzem felnőtt beszélgetéseknek, olvasásnak, csendnek, vagy egy ebédnek, amit végig ehetek úgy, hogy nem kell mást is etetnem.
Mind érezzük így néha. És bár elég hülye ötletnek tartom a film végén található „megoldást”, miszerint az anyák majd Carrie régi lakásába vonulnak el teázni és olvasgatni, ha otthon kiborultak, itt egy pillanatra újra tudtam azonosulni az amúgy csúnyán lerombolt ikonokkal.
2010. június 29., kedd
Anya ahol tud segít
Tegnap Borival beszéltem telefonon, miközben sétáltam a Gyöngyösihez. Bementem a Libri-be az Eat, pray, love-ért – közben még mindig beszélgettünk. A néni szépen elővette a könyvet, elvette a Libri kártyát, a pénzt, beütötte az összeget, aztán elkezdett a visszajáróval bíbelődni. Én meg:
benyúltam a pénztárgéphez, és letéptem a számlát. Automatikus, gyors, hatékony mozdulat volt. Ahogy letörlöd a gyerek száját, ahogy felhúzol egy zoknit, ahogy becsukod a játékgarázs kapuját, ha épp azért nyefeg valaki.
A néninek egy pillanatra elkerekedett a szeme, aztán ahogy elnézést kértem, kedvesen mosolygott, hogy semmi baj. Mi meg jót röhögtünk Borival a telefonban…
benyúltam a pénztárgéphez, és letéptem a számlát. Automatikus, gyors, hatékony mozdulat volt. Ahogy letörlöd a gyerek száját, ahogy felhúzol egy zoknit, ahogy becsukod a játékgarázs kapuját, ha épp azért nyefeg valaki.
A néninek egy pillanatra elkerekedett a szeme, aztán ahogy elnézést kértem, kedvesen mosolygott, hogy semmi baj. Mi meg jót röhögtünk Borival a telefonban…
2010. június 28., hétfő
A fiatal anyák gőgje
Első kisfiam teljesen rendben folyt terhesség után teljesen rendes szüléssel jött a világra. A szülés után a pihenőszobában alhattam volna – visszanézve nem lett volna dőreség, sőt – de nem bírtam. Egész egyszerűen Superman-nek éreztem magam. Sok mindent elértem már: voltam év diákja a gimnáziumban, nyertem szavaló és nyelvhelyességi versenyt, 10 évesen énekeltem a Notre Dame-ban, 14 évesen már szólóztam is benne. Summa cum laude diplomáztam, a PhD képzésem közepén voltam, és mégsem éreztem még soha olyan büszkeséget. Megcsináltam, tudatosan, úgy ahogy készültem-készültünk rá, és a Kicsi gyönyörű, tökéletes, és fél órával azután, hogy kijött belőlem, már szopizott is. Őstehetség volt.
Aztán eltelt néhány hét, Babocska – még 9 hetes terhesen neveztük el így – szépen nőtt, nyugodt volt, már alig kelt fel éjszaka, és akkor a Doktor néni 6 hetes korában azt mondta, nem tetszik neki valami, nem tartja a fejét, nem fókuszál a szemével. Beutaló szemészetre, neurológiára, sírás hazafelé Anyának, Férjnek, 2 napig nem nagyon aludtam. Aztán valahogy megszállt valamiféle nyugalom, és onnantól kezdve már nem sírtam azon, mi lesz Vele-velünk. Furcsa is volt, hiszen olyan típus vagyok, ki képes problémát gyártani is, és az ilyen kis hülyeségeken agyalok is hosszan – őrlöm magam és a családot, akik kénytelenek elviselni.
Pedig a neurológus egy héttel később azt mondta, ez a gyerek nem fog járni és különben is miért hagyom ennyit enni, kövér. Mivel csak szoptattam, fogalmam sem volt, mennyi az az ennyi, és mindenki más azt mondta, igény szerint szoptassam, és neki erre volt igénye. Úgy döntöttem, valamiben az orvosra hallgatok, de ami az én dolgom – ti. a szoptatás – abban a szívemre. Így elkezdtük Dévényre járni – áldja meg az Isten a drága Mami kezét és szívét – korai fejlesztésre, tornáztattuk, ppt-ket mutogattunk a 3 hónapos gyereknek és türelmesek voltunk. Tudtunk türelmesek lenni, mert igazából sosem hittük, hogy komoly baja lehet.
És valóban. Kicsit később, mint ahogy a könyvekben írják, de mindent megcsinált és megcsinál ma is. Nem azt akarom mondani, hogy hagytuk teljesen spontán kinőni magát, hiszen jártunk-járunk gyógytornára, babaúszásra, Ringatóra, angolra, logopédushoz, pszichológushoz, neurológushoz, szemészetre, ortopédushoz. De végig meg volt az érzésem, hogy minden rendben lesz. Hogy az én gyerekem úgy jó ahogy van, és én mint anya mindent megteszek, amit megtehetek érte. Hogy senki sem csinálná jobban. Hogy ennek a gyereknek senki nem lehetne jobb szülője, mint mi vagyunk.
És persze láttam-látok más anyákat is, sokkal betegebb gyerekekkel, és teljesen rendben fejlődő egészséges gyerekekkel is. És a beszélgetések, várakozások, vizsgálatok alatt egyre erősödött bennem az érzés, hogy nem csak én érzem azt, hogy én vagyok, aki a lehető legjobban csinálja az anyaságot. Hogy nem csak én gondolom, hogy nekem van igazam az olyan kérdésekben, hogy mikor adjunk először tehéntejet, mikor ehet gombát, bogyós gyümölcsöt, hogy vinni kell-e angolra, zenebölcsibe, hogy szüksége van-e 3 éves korától a közösségre, még akkor is, ha közben én úgyis egész nap otthon vagyok a kisebbikkel – aki egyébként köszöni jól van, nem jár semmilyen foglalkozásra, és mégis rekord sebességgel fejlődik a nagy mellett.
Nem állítom, hogy sosincsenek álmatlan éjszakáim, hogy nem érzem néha, hogy erre a világra kár volt szülni, hogy nem érzem azt, hogy ha valakinek érdemes is, nekem akkor sem kellett volna, hiszen teljesen alkalmatlan vagyok a feladatra. Ma is tudok problémát gyártani, szorongani, agyalni, túráztatni magam-családot, tövig rágni a körmeimet semmiségeken, amik általában egy-két óráig-napig fontosak.
De másnap – vagy legalább egy-két nap után – felkelek, és megint megerősödik „gőgös” énem: az én gyerekem zseniális, empatikus, rengeteg szeretet van benne, megkap mindent, amire szüksége van, eleget foglalkozom vele és boldog, szerencsés, csodálatos élete lesz, mert ha valakivel, hát vele-velük nem történhet rossz soha. És én mint anya ki tudom szűrni a sok tanácsból és okoskodásból – attól függ, milyen kedvemben találnak - amit anya, anyós, dédi mamák, védőnő, orvos, logopédus, anyatárs a játszótéren, angolon, úszáson, vagy csak úgy egy nyugdíjas pedagógus-szerű néni a metrón mond, aminek értelme van, és amit érdemes megcsinálni. A többit meg tudom magamtól. És én tudom a legjobban. Gőgös vagyok, mint minden más fiatal anya. Vagy az idősebbek, a mi anyáink, akik a gondoktól már kellő távolságba kerülve, visszagondolva gondolhatják úgy, hogy tökéletesen csináltak mindent, és ezért – és a szerencsének, Jóistennek, sorsnak köszönhetően – mi, a gyerekeik tökéletesek vagyunk.
Gőg? Mikor először megfogalmazódott bennem, ez volt az első szó, amivel le tudtam írni. Azóta már többször átgondoltam, és bár nem vagyok híve az eufémizmusoknak, mégis találtam egy jobb, kifejezőbb, szebb és ami legfőbb igazabb szót az érzésre, a jelenségre, amely megválaszolja azt is, miért vagyunk ennyien, akik szerint érdemes gyermeket hozni erre a világra: remény…
Aztán eltelt néhány hét, Babocska – még 9 hetes terhesen neveztük el így – szépen nőtt, nyugodt volt, már alig kelt fel éjszaka, és akkor a Doktor néni 6 hetes korában azt mondta, nem tetszik neki valami, nem tartja a fejét, nem fókuszál a szemével. Beutaló szemészetre, neurológiára, sírás hazafelé Anyának, Férjnek, 2 napig nem nagyon aludtam. Aztán valahogy megszállt valamiféle nyugalom, és onnantól kezdve már nem sírtam azon, mi lesz Vele-velünk. Furcsa is volt, hiszen olyan típus vagyok, ki képes problémát gyártani is, és az ilyen kis hülyeségeken agyalok is hosszan – őrlöm magam és a családot, akik kénytelenek elviselni.
Pedig a neurológus egy héttel később azt mondta, ez a gyerek nem fog járni és különben is miért hagyom ennyit enni, kövér. Mivel csak szoptattam, fogalmam sem volt, mennyi az az ennyi, és mindenki más azt mondta, igény szerint szoptassam, és neki erre volt igénye. Úgy döntöttem, valamiben az orvosra hallgatok, de ami az én dolgom – ti. a szoptatás – abban a szívemre. Így elkezdtük Dévényre járni – áldja meg az Isten a drága Mami kezét és szívét – korai fejlesztésre, tornáztattuk, ppt-ket mutogattunk a 3 hónapos gyereknek és türelmesek voltunk. Tudtunk türelmesek lenni, mert igazából sosem hittük, hogy komoly baja lehet.
És valóban. Kicsit később, mint ahogy a könyvekben írják, de mindent megcsinált és megcsinál ma is. Nem azt akarom mondani, hogy hagytuk teljesen spontán kinőni magát, hiszen jártunk-járunk gyógytornára, babaúszásra, Ringatóra, angolra, logopédushoz, pszichológushoz, neurológushoz, szemészetre, ortopédushoz. De végig meg volt az érzésem, hogy minden rendben lesz. Hogy az én gyerekem úgy jó ahogy van, és én mint anya mindent megteszek, amit megtehetek érte. Hogy senki sem csinálná jobban. Hogy ennek a gyereknek senki nem lehetne jobb szülője, mint mi vagyunk.
És persze láttam-látok más anyákat is, sokkal betegebb gyerekekkel, és teljesen rendben fejlődő egészséges gyerekekkel is. És a beszélgetések, várakozások, vizsgálatok alatt egyre erősödött bennem az érzés, hogy nem csak én érzem azt, hogy én vagyok, aki a lehető legjobban csinálja az anyaságot. Hogy nem csak én gondolom, hogy nekem van igazam az olyan kérdésekben, hogy mikor adjunk először tehéntejet, mikor ehet gombát, bogyós gyümölcsöt, hogy vinni kell-e angolra, zenebölcsibe, hogy szüksége van-e 3 éves korától a közösségre, még akkor is, ha közben én úgyis egész nap otthon vagyok a kisebbikkel – aki egyébként köszöni jól van, nem jár semmilyen foglalkozásra, és mégis rekord sebességgel fejlődik a nagy mellett.
Nem állítom, hogy sosincsenek álmatlan éjszakáim, hogy nem érzem néha, hogy erre a világra kár volt szülni, hogy nem érzem azt, hogy ha valakinek érdemes is, nekem akkor sem kellett volna, hiszen teljesen alkalmatlan vagyok a feladatra. Ma is tudok problémát gyártani, szorongani, agyalni, túráztatni magam-családot, tövig rágni a körmeimet semmiségeken, amik általában egy-két óráig-napig fontosak.
De másnap – vagy legalább egy-két nap után – felkelek, és megint megerősödik „gőgös” énem: az én gyerekem zseniális, empatikus, rengeteg szeretet van benne, megkap mindent, amire szüksége van, eleget foglalkozom vele és boldog, szerencsés, csodálatos élete lesz, mert ha valakivel, hát vele-velük nem történhet rossz soha. És én mint anya ki tudom szűrni a sok tanácsból és okoskodásból – attól függ, milyen kedvemben találnak - amit anya, anyós, dédi mamák, védőnő, orvos, logopédus, anyatárs a játszótéren, angolon, úszáson, vagy csak úgy egy nyugdíjas pedagógus-szerű néni a metrón mond, aminek értelme van, és amit érdemes megcsinálni. A többit meg tudom magamtól. És én tudom a legjobban. Gőgös vagyok, mint minden más fiatal anya. Vagy az idősebbek, a mi anyáink, akik a gondoktól már kellő távolságba kerülve, visszagondolva gondolhatják úgy, hogy tökéletesen csináltak mindent, és ezért – és a szerencsének, Jóistennek, sorsnak köszönhetően – mi, a gyerekeik tökéletesek vagyunk.
Gőg? Mikor először megfogalmazódott bennem, ez volt az első szó, amivel le tudtam írni. Azóta már többször átgondoltam, és bár nem vagyok híve az eufémizmusoknak, mégis találtam egy jobb, kifejezőbb, szebb és ami legfőbb igazabb szót az érzésre, a jelenségre, amely megválaszolja azt is, miért vagyunk ennyien, akik szerint érdemes gyermeket hozni erre a világra: remény…
2010. június 27., vasárnap
Anya
2006. szeptember 11-én lettem Anya. Ezt most nem csak úgy értem, hogy akkor született meg az első gyerekem, de ez volt az a nap, amikor egy ember, akit nem igazán ismertem és ő sem engem - konkrétan egy kicsit közvetlen, de nagyon segítőkész csecsemős nővér - a nevem megkérdezése nélkül/helyett egyszerűen "Anyá"-nak szólított.
Azóta voltam "Anya" orvosi rendelőben - sokban - korai fejlesztésen, logopédián, utcán, boltban, postán, játszótéren. És persze itthon, bár a Kicsi még "papá"-nak hív engem is, illetve ha cicizni akar, akkor "memmé"-nek.
A múlt héten kihúzták a bölcsesség fogamat - és a 9. táltos fogamat is, amit a fiúktól kaptam a két terhesség alatt - utána mentünk arcüregátmosásra. Persze megint "Anya" voltam, pedig tudják a nevem. Erre én:
- Anya nem tudja, hogy most mi legyen, kivették a bölcsesség fogát 5-kor, nem biztos, hogy most vállalkozik a kezelésre.
A kezelést így megúsztam, Bár Barnusra konkrétan rá kellett feküdni, hogy hagyja magát kezelni, aztán meg kintről hallgathattam, ahogy Dudu sír, miközben Atti lefogta.
Aztán az izgalmak után elgondolkoztam: nem hogy nem tartom furcsának, hogy "Anya" vagyok, de már én sem hívom magam a saját nevemen, sőt az egyes szám első személyt is elfelejtettem - pont ahogy a dokik, egyes szám harmadikban beszélek "Anyá"-ról.
És ha megnézitek, most is. Ma még nem sok mindent írtam, ami ne gyerekről és anyaságról szólt volna.
Jó, igazságtalan vagyok magammal, hiszen délelőtt dolgoztam, felkészültem a szerdai előadásomra, és ott egy szó sem fog esni gyerekekről. Na jó, majd ide is írok másról is, csak legyen türelmetek kivárni, hogy elfogyjanak a gyerek-sztorik...
Azóta voltam "Anya" orvosi rendelőben - sokban - korai fejlesztésen, logopédián, utcán, boltban, postán, játszótéren. És persze itthon, bár a Kicsi még "papá"-nak hív engem is, illetve ha cicizni akar, akkor "memmé"-nek.
A múlt héten kihúzták a bölcsesség fogamat - és a 9. táltos fogamat is, amit a fiúktól kaptam a két terhesség alatt - utána mentünk arcüregátmosásra. Persze megint "Anya" voltam, pedig tudják a nevem. Erre én:
- Anya nem tudja, hogy most mi legyen, kivették a bölcsesség fogát 5-kor, nem biztos, hogy most vállalkozik a kezelésre.
A kezelést így megúsztam, Bár Barnusra konkrétan rá kellett feküdni, hogy hagyja magát kezelni, aztán meg kintről hallgathattam, ahogy Dudu sír, miközben Atti lefogta.
Aztán az izgalmak után elgondolkoztam: nem hogy nem tartom furcsának, hogy "Anya" vagyok, de már én sem hívom magam a saját nevemen, sőt az egyes szám első személyt is elfelejtettem - pont ahogy a dokik, egyes szám harmadikban beszélek "Anyá"-ról.
És ha megnézitek, most is. Ma még nem sok mindent írtam, ami ne gyerekről és anyaságról szólt volna.
Jó, igazságtalan vagyok magammal, hiszen délelőtt dolgoztam, felkészültem a szerdai előadásomra, és ott egy szó sem fog esni gyerekekről. Na jó, majd ide is írok másról is, csak legyen türelmetek kivárni, hogy elfogyjanak a gyerek-sztorik...
Barnus első szülinapja
Akik ismernek minket, tudják, hogy ez egy elég régi sztori, hiszen Barnus mindjárt 4 éves lesz. Mikor egy éves volt, még volt időm majdnem minden nap naplót írni, abból vágom most ki az alábbi sorokat. Szép, nyugodt idők voltak. A mostaniak meg szép mozgalmasak.
Ma nagy bulira készültünk: a szülinap alkalmából el akartunk menni megnézni a kacsákat a Városligetbe. A délelőtt sajnos elment, Barnus kicsit álmos volt, nem volt nagyon jó kedve, ezért sokat szeretgettem, tízóraiztunk, aztán nagyot aludt, mire felkelt, már ebédideje volt, szóval végül csak 2 körül indultunk el. Így viszont legalább úgy készültünk, hogy kivillamosozunk a Homoktövisbe, hogy Attinak ne kelljen értünk jönnie. Addigra viszont nem volt valami jó idő, kb. 300 méterre voltunk a lakástól, mikor elkezdett cseperegni az eső. Megfordultunk, hogy akkor Westend, mivel úgyis onnan kell menni a villamoshoz, erre kb. 200 méter után, miközben Attival beszéltünk, megint elállt, sőt kisütött a nap is. Szóval fordulás, mégis irány a tó. Mire kiértünk, Barnus persze elaludt, édesen, mélyen, kacsaellenesen…Én meg nem vittem könyvet, csak fényképezőgépet, hogy mindent megörökítsek a nagy napon, szóval fényképezhettem a Városligetet a fura fényben – néhol szürke felhők voltak, néhol kék ég, néha sütött a nap, máskor meg cseppet sem. És csináltam néhány képet az alvó Barnusról, kacsákkal a háttérben. Közben beszéltem Évikével, és Barnus aludt, Anitával, és Barnus aludt, Anyával, és Barnus aludt, Attival, és még mindig aludt, aztán épp gondolkodtam, ki legyen a következő, mikor el kezdett megint csepegni, most viszont fél perc alatt hatalmas zuhé lett belőle, szerencsére Barnust épp le tudtam takarni az esővédővel. Próbáltam egy fa alá húzódni, de nem volt egy értelmes sem, Barnus pedig már nem aludt, hanem sírt, hogy miért kell neki búra alatt lennie. Így el kellett indulni, mert akkor hallgat. De még nagyon messze volt a Westend, így kitaláltam, hogy felszállunk a trolira az Állatkert előtt. Persze ilyenkor nem szipi szupi lapospadlós változat jön: mit csináljak a totál vizes kocsival, benne az üvöltő Barnussal – aki szülinapja alkalmából megázott, kacsát viszont nem látott? Felszóltam egy fiatal férfinek, hogy segítsen feltenni a kocsit, és szerencsére ketten is jöttek a megmentésünkre. Mire a Teréz körúti megállóhoz értünk – ez kb. 6 perc, már megint ragyogott a nap, de a kacsák már messze voltak, hogy megnézzük őket. Be a vásárlócentrumba, C&A-ba ismét ruhacsere – még jó, hogy egységes a számozás, és az egyik 86-os ruha csak 5 centivel rövidebb, mint a másik. Kicsit még leskelődtünk, 4 körül ettünk, aztán villamos. Mire felszálltunk, már megint csepegett, de most megúsztuk. A végállomáson Atti már várt minket, Barnus csudára örült neki. Jól megkötöttük a szerződést, kifizettük az ingatlanost, utána Anyáéknál még Lacival is ittunk a nagy ügyességünkre, Barnus nagy jókedvében kölesgolyót evett, szigorúan állva – egy egyévest már nem lehet csak úgy leültetni. Nem csak úgy, de sehogy se, igazából. Ünnepi vacsi itthon volt, gyertyával, fényképezéssel. Az egész napot dokumentáltam (pl. felvettem a szipi szupi mátrixos felülést), szerintem jó kis szülinap volt – kacsák nélkül.
Ma nagy bulira készültünk: a szülinap alkalmából el akartunk menni megnézni a kacsákat a Városligetbe. A délelőtt sajnos elment, Barnus kicsit álmos volt, nem volt nagyon jó kedve, ezért sokat szeretgettem, tízóraiztunk, aztán nagyot aludt, mire felkelt, már ebédideje volt, szóval végül csak 2 körül indultunk el. Így viszont legalább úgy készültünk, hogy kivillamosozunk a Homoktövisbe, hogy Attinak ne kelljen értünk jönnie. Addigra viszont nem volt valami jó idő, kb. 300 méterre voltunk a lakástól, mikor elkezdett cseperegni az eső. Megfordultunk, hogy akkor Westend, mivel úgyis onnan kell menni a villamoshoz, erre kb. 200 méter után, miközben Attival beszéltünk, megint elállt, sőt kisütött a nap is. Szóval fordulás, mégis irány a tó. Mire kiértünk, Barnus persze elaludt, édesen, mélyen, kacsaellenesen…Én meg nem vittem könyvet, csak fényképezőgépet, hogy mindent megörökítsek a nagy napon, szóval fényképezhettem a Városligetet a fura fényben – néhol szürke felhők voltak, néhol kék ég, néha sütött a nap, máskor meg cseppet sem. És csináltam néhány képet az alvó Barnusról, kacsákkal a háttérben. Közben beszéltem Évikével, és Barnus aludt, Anitával, és Barnus aludt, Anyával, és Barnus aludt, Attival, és még mindig aludt, aztán épp gondolkodtam, ki legyen a következő, mikor el kezdett megint csepegni, most viszont fél perc alatt hatalmas zuhé lett belőle, szerencsére Barnust épp le tudtam takarni az esővédővel. Próbáltam egy fa alá húzódni, de nem volt egy értelmes sem, Barnus pedig már nem aludt, hanem sírt, hogy miért kell neki búra alatt lennie. Így el kellett indulni, mert akkor hallgat. De még nagyon messze volt a Westend, így kitaláltam, hogy felszállunk a trolira az Állatkert előtt. Persze ilyenkor nem szipi szupi lapospadlós változat jön: mit csináljak a totál vizes kocsival, benne az üvöltő Barnussal – aki szülinapja alkalmából megázott, kacsát viszont nem látott? Felszóltam egy fiatal férfinek, hogy segítsen feltenni a kocsit, és szerencsére ketten is jöttek a megmentésünkre. Mire a Teréz körúti megállóhoz értünk – ez kb. 6 perc, már megint ragyogott a nap, de a kacsák már messze voltak, hogy megnézzük őket. Be a vásárlócentrumba, C&A-ba ismét ruhacsere – még jó, hogy egységes a számozás, és az egyik 86-os ruha csak 5 centivel rövidebb, mint a másik. Kicsit még leskelődtünk, 4 körül ettünk, aztán villamos. Mire felszálltunk, már megint csepegett, de most megúsztuk. A végállomáson Atti már várt minket, Barnus csudára örült neki. Jól megkötöttük a szerződést, kifizettük az ingatlanost, utána Anyáéknál még Lacival is ittunk a nagy ügyességünkre, Barnus nagy jókedvében kölesgolyót evett, szigorúan állva – egy egyévest már nem lehet csak úgy leültetni. Nem csak úgy, de sehogy se, igazából. Ünnepi vacsi itthon volt, gyertyával, fényképezéssel. Az egész napot dokumentáltam (pl. felvettem a szipi szupi mátrixos felülést), szerintem jó kis szülinap volt – kacsák nélkül.
Mit bogoz te Anya?
Így születnek a nagy ötletek. És a kicsik is. Nagyobbik megunta, hogy Anya egy órája a gép előtt ült, megkérdezte hát, miért nem megyek játszani. Erre Apa: Anya most blogol.
Mire a címben található kérdés hangzott el.
Hát igen, sziasztok, mától Anya néha ezt csinálja. És Nagyobbik majd néha megkérdezi: mit bogoz te Anya?
Én pedig majd blogolok, magvas és kevésbé magvas témákat bogozok, remélem, örömére azoknak, akik majd olvassák.
Mire a címben található kérdés hangzott el.
Hát igen, sziasztok, mától Anya néha ezt csinálja. És Nagyobbik majd néha megkérdezi: mit bogoz te Anya?
Én pedig majd blogolok, magvas és kevésbé magvas témákat bogozok, remélem, örömére azoknak, akik majd olvassák.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)