Rágom a gittet

Azt hiszem, 3 fajta ember van:

Az első - a mérgező - aki annyira önző, hogy nem is figyel mások érzéseire, a velük történő dolgokra, mindent csak abból a szempontból értékel, hogy az rá milyen hatással van. Nem rágódik, nem agyal, csak törtet, mérgez, mártírkodik, elszívja mások jó energiáit, mint a vámpír, mint a dementor. Család, barát nem számít, csak az ego, ő, ő, ő.

A második - a bölcs - aki törődik másokkal, de felül tud emelkedni, tud távolságot tartani. Aki végiggondolja, hogyan hatnak a döntései, de a döntés után már el tudja engedni a dolgokat. Akinek pont egészséges méretű az egoja. És mások kicsinyességét, irigységét, önzését, hülyeségét nem veszi magára.

Én a harmadik típusba tartozom - nevezzük vívódónak. Döntések előtt és után is hosszú pro-kontra listákat írok - hol fejben, hol papíron, rendszerint 3 nézőpontból: én, mások, normák. Már egész fiatalon is hajlamos voltam rengeteget rágódni dolgokon. Ahelyett, hogy elengedném a rossz gondolatokat, hagyom, hogy megmérgezzenek. Ahelyett, hogy nem törődnék a mérgező emberekkel, agyalok, hogyan lehetne megváltoztatni őket.

Most is rágom a gittet. Ez a darab már több mint 10 éve a számban van, megkeserít szép emlékeket, szép terveket, meghatározza múltamat, jelenemet, tán még a jövőmet is. Mert hagyom.

Tudom, hogy a második típushoz kellene tartoznom. Tudom, hogy túl nagy az egom. Tudom, hogy ki kellene választani, ki fontos, és a többiekkel nem kellene törődnöm. Nem szabadna hagynom, hogy a mérgezők a lelkemig érjenek. Le kell nyelni a mérget, aztán majd ki lehet öklendeni, ki lehet izzadni, ki lehet vizelni.

És mégis azt érzem, hogy nem lehet mindig nyelni. Hogy egyszer, csak egyetlen egyszer meg kell mondani, mit gondolok, mert hányingerként tör elő belőlem a véleményem. Lehet, hogy tévesen, de azt gondolom, ha egyszer megmondanám, amit akarok, le tudnám zárni magamban a dolgot. Akkor talán úgy érezném, végre kezemben tartom az ellenmérget.