Dani egy hete szopizott utoljára. Muszáj volt már abbahagyni, hiszen 2 éves is elmúlt már, de egy kicsit megint belehaltam ebbe is, mint minden eddigi elengedésbe-elválásba-elszakadásba. Valami jó megint múlik, és nekem engednem kell, hadd menjen.
Vasárnap és hétfőn nagyon sírt, végigkérdezett minden gyereket, akit ismer, hogy ők ciciznek-e még - már senki nem, így legalább nem kellett hazudni. Kedden reggel, mikor mondtam, nincs cici, azt kérdezte: "mért?" és zokogott. Mondtam, "nagyfiú vagy".
Azt persze nem mondhattam, hogy anyának ebbe beleszakad a szíve, és ha egy picit is azt gondolnám, hogy nem kell még abbahagyni, én odaadnám Neked, és ringatnálak egy hosszú élet végéig, és vinnélek a tenyeremen, és leütnék bárkit, aki bántani mer, vagy akár csak csúnyán néz rád, és ha Neked rossz, hogy már nem lehetsz az én kicsi babám, hát hidd el, hogy én meg az utcára sem szeretnék kimenni soha többet, olyan mérhetetlenül szomorú vagyok emiatt. Így csak sírtam csendesen, kezemben a síró kisfiammal.
Szerdán este már nem is kérte. Nekem meg még mindig folyik a tejem, pláne, ha az ölembe bújik, megölel. Még pár röpke hónap, és megy az oviba ő is, és nekem majd ki kell találnom, mit kezdek magammal, ha nem vagyok 24 órás szolgálatban. Ha nem tudok minden lépéséről, ha nem óvhatom meg mindentől, ha nem állhatok örökké mellette, körülötte. "Nézd, ez megint egy kis halál..."
Anyának lenni örök szolgálat, örök elengedés, örök öröm és örök fájdalom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése