Minden nap rengeteg döntést kell meghoznunk. A legtöbbet a tudatunk felszínén, bele sem gondolva hozzuk meg, de vannak olyan - általában másokra erősen ható, vagy egyszerre sokakra ható - döntések, melyekhez nem elég semmilyen rutin, melyeknél végig kell gondolnunk a következményeket (a jövőbelátás képessége nélkül), melyekért később felelősséget kell vállalnunk.
A felelősség itt azt jelenti, ha valaki megkérdezi, miért döntöttünk így, arra tudnunk kell érdemben felelni. Akkor is, ha ez a valaki mi magunk vagyunk, el kell tudjunk számolni a döntéssel.
A saját döntéseimmel mostanában jóban vagyok. Tudom, hogy életem nagy lépéseinél milyen okok vezették a lépéseimet, miért és kikre voltam tekintettel. A jövőbe akkor sem láttam, volt is, hogy tévedtem, de szégyellnem nem kell magamat. És már ez is valami.
Van egy nagy hibám azonban: másoknak a szeretteimre ható döntéseit is hajlamos vagyok megítélni. Ez azért rossz, mert egyrészt nem ismerhetek minden faktort, körülményt, másrészt feleslegesen stresszelem magamat, a döntés nem rajtam állt és áll. Mégis, képes vagyok gyűlölni is másokat a döntéseikért, melyek bántják azokat, akiket szeretek.
Gyűlölni rossz. Tudom. Talán jobb lenne - néha pár napra megy is - inkább sajnálni azt, aki rossz döntést hozott.
Csak tartok tőle, hogy ha sajnálom, előbb-utóbb majd lesajnálom, vagy le se sajnálom...
2011. április 6., szerda
Rágom a gittet
Azt hiszem, 3 fajta ember van:
Az első - a mérgező - aki annyira önző, hogy nem is figyel mások érzéseire, a velük történő dolgokra, mindent csak abból a szempontból értékel, hogy az rá milyen hatással van. Nem rágódik, nem agyal, csak törtet, mérgez, mártírkodik, elszívja mások jó energiáit, mint a vámpír, mint a dementor. Család, barát nem számít, csak az ego, ő, ő, ő.
A második - a bölcs - aki törődik másokkal, de felül tud emelkedni, tud távolságot tartani. Aki végiggondolja, hogyan hatnak a döntései, de a döntés után már el tudja engedni a dolgokat. Akinek pont egészséges méretű az egoja. És mások kicsinyességét, irigységét, önzését, hülyeségét nem veszi magára.
Én a harmadik típusba tartozom - nevezzük vívódónak. Döntések előtt és után is hosszú pro-kontra listákat írok - hol fejben, hol papíron, rendszerint 3 nézőpontból: én, mások, normák. Már egész fiatalon is hajlamos voltam rengeteget rágódni dolgokon. Ahelyett, hogy elengedném a rossz gondolatokat, hagyom, hogy megmérgezzenek. Ahelyett, hogy nem törődnék a mérgező emberekkel, agyalok, hogyan lehetne megváltoztatni őket.
Most is rágom a gittet. Ez a darab már több mint 10 éve a számban van, megkeserít szép emlékeket, szép terveket, meghatározza múltamat, jelenemet, tán még a jövőmet is. Mert hagyom.
Tudom, hogy a második típushoz kellene tartoznom. Tudom, hogy túl nagy az egom. Tudom, hogy ki kellene választani, ki fontos, és a többiekkel nem kellene törődnöm. Nem szabadna hagynom, hogy a mérgezők a lelkemig érjenek. Le kell nyelni a mérget, aztán majd ki lehet öklendeni, ki lehet izzadni, ki lehet vizelni.
És mégis azt érzem, hogy nem lehet mindig nyelni. Hogy egyszer, csak egyetlen egyszer meg kell mondani, mit gondolok, mert hányingerként tör elő belőlem a véleményem. Lehet, hogy tévesen, de azt gondolom, ha egyszer megmondanám, amit akarok, le tudnám zárni magamban a dolgot. Akkor talán úgy érezném, végre kezemben tartom az ellenmérget.
Az első - a mérgező - aki annyira önző, hogy nem is figyel mások érzéseire, a velük történő dolgokra, mindent csak abból a szempontból értékel, hogy az rá milyen hatással van. Nem rágódik, nem agyal, csak törtet, mérgez, mártírkodik, elszívja mások jó energiáit, mint a vámpír, mint a dementor. Család, barát nem számít, csak az ego, ő, ő, ő.
A második - a bölcs - aki törődik másokkal, de felül tud emelkedni, tud távolságot tartani. Aki végiggondolja, hogyan hatnak a döntései, de a döntés után már el tudja engedni a dolgokat. Akinek pont egészséges méretű az egoja. És mások kicsinyességét, irigységét, önzését, hülyeségét nem veszi magára.
Én a harmadik típusba tartozom - nevezzük vívódónak. Döntések előtt és után is hosszú pro-kontra listákat írok - hol fejben, hol papíron, rendszerint 3 nézőpontból: én, mások, normák. Már egész fiatalon is hajlamos voltam rengeteget rágódni dolgokon. Ahelyett, hogy elengedném a rossz gondolatokat, hagyom, hogy megmérgezzenek. Ahelyett, hogy nem törődnék a mérgező emberekkel, agyalok, hogyan lehetne megváltoztatni őket.
Most is rágom a gittet. Ez a darab már több mint 10 éve a számban van, megkeserít szép emlékeket, szép terveket, meghatározza múltamat, jelenemet, tán még a jövőmet is. Mert hagyom.
Tudom, hogy a második típushoz kellene tartoznom. Tudom, hogy túl nagy az egom. Tudom, hogy ki kellene választani, ki fontos, és a többiekkel nem kellene törődnöm. Nem szabadna hagynom, hogy a mérgezők a lelkemig érjenek. Le kell nyelni a mérget, aztán majd ki lehet öklendeni, ki lehet izzadni, ki lehet vizelni.
És mégis azt érzem, hogy nem lehet mindig nyelni. Hogy egyszer, csak egyetlen egyszer meg kell mondani, mit gondolok, mert hányingerként tör elő belőlem a véleményem. Lehet, hogy tévesen, de azt gondolom, ha egyszer megmondanám, amit akarok, le tudnám zárni magamban a dolgot. Akkor talán úgy érezném, végre kezemben tartom az ellenmérget.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)