Az órán legnagyobb hatással rám Michel de Montaigne „kérdései” és a tanári szerepek voltak. 2004 óta tanítok a Corvinuson üzleti etikát, és sokszor felmerül bennem, van-e bármi esélyem nevelni a hallgatókon, vagy már csak oktathatom őket. Lehetek-e kertész vagy lelkész, vagy csak a karmester és tankönyvbolti eladó szerepét osztották rám? Egyfelől 21-22 éves, felnőtt emberekről van szó, másfelől mire hozzám kerülnek, 2-3 éve tanulnak közgazdaságtant, amely a kutatások szerint erősen befolyásolja etikai érzéküket, hozzáállásukat a többi emberhez (Frank, 2004). A homo oeconomicus, a racionális, önérdekkövető haszonmaximalizáló gép-ember nem értéksemleges tananyag. Ha éveken keresztül halljuk, hogy az emberek ilyenek, akkor egyrészt kezdünk így látni másokat, másrészt önbeteljesítő jóslatként magunk is egyre inkább önérdekkövetővé válunk.
Én a harmadik és ötödik évben ehhez képest megpróbálom a közgazdaságtannal fertőzött embereket kritikai gondolkodásra, tudatosságra nevelni. A gazdaságetika leíró, de ugyanakkor normatív tudomány is: nem csak arról szól, hogy milyen emberképpel tudjuk leginkább leírni az emberi viselkedést, hanem arról, hogy milyen emberek akarunk lenni, ha kikerülünk az egyetemről? Ilyen értelemben én, mint tanár lelkész és pszichológus is vagyok – miközben karnagyként be kell tanítanom bizonyos ismereteket, hogy a hallgatók sikeresen vizsgázzanak. De nagyon szeretem, ha a félév végére rájönnek, hogy nem az a lényeg, hogy hányasuk lesz üzleti etikából.
Ilyen szempontból a „problémás” hallgatók előnyben vannak. Ha valaki sokat hiányzik, vagy nem ír meg egy kisdolgozatot az órán, házi feladatot kap: Daniel Quinn Izmaeljének egy-két fejezetét kell elolvasnia, és leírnia, mi jutott eszébe az olvasás alatt-után. Mivel nem én vagyok a tárgy felelőse, a többiekkel muszáj az előírt kottát játszanom, de ők esélyt adnak, hogy valóban nevelhessek. Úgy hogy ott sem vagyok. Azzal, hogy ráveszem őket, hogy az igazi kérdéseken gondolkozzanak ahelyett, hogy rész-, és álkérdések megválaszolásával töltenék az idejüket.
Ha egyszer majd nem csak doktori címem lesz, de kapok státuszt és hagynak tanítani, mert az egyetemünket, és egyáltalán az oktatást, nevelést a társadalomban majd újra megfelelően értékeli – jó volt látni az órán, hogy ha bezárják az iskolákat, újak születnek – akkor összeállítok egy tárgyat, ahol a szemináriumon elhangzottaké lesz a fő szerep, az előadás tényleg csak alapot, közös értelmezési keretet teremt a gondolkodáshoz.
Ennek a csírái azért már megvannak, hiszen az évek alatt elég határozott elképzelésem alakult ki arról, milyen tanár akarok lenni, hogyan szeretnék oktatni, nevelni. Ilyenkor néha elkalandozom a karnagy szereptől, színész, lelkész, túravezető vagyok – bár 2011. november 5-ig ezt így sosem fogalmaztam meg.
Ha a deontológia és a következményelvűség különbségéről kell beszélni, Coelho Az ördög és Prym kisasszony című könyvéből olvasok – színészként? Van egy mesém is, amely arról szól, hogyan teszi tönkre az életünket, ha a pénz céllá válik eszköz helyett . A mese felvezetéseként a Gyűrűk urából idézek: „Különös a sors, hogy ennyi félelmet és kétséget kell kiállnunk egy ilyen apróság miatt…egy ilyen kicsi dolog miatt.” Ilyenkor érintem a „montaigne”-os kérdésekből például, hogy „Számít-e, hogy mások mit gondolnak rólunk?” vagy „Mennyire kellene egy embernek szeretnie saját magát?”
Urambocsá a férfi és női moralitás különbségének oktatásánál John Gray A férfiak a Marsról jöttek, a nők a Vénuszról című könyve a melegen ajánlott irodalom. (Ide kapcsolódó kérdések: „Honnan tudjuk, hogy szerelmesek vagyunk-e igazából?” és „Hogyan kezeljük az otthoni veszekedéseket?” vagy akár hogy „Milyen a jó szülő?”)
A fogoly dilemma helyzetek egyik lehetséges megoldási módja Mérő László szerint az Aranyszabály használata. Mindig félve veszem elő ezt a minden világvallásban megtalálható, életünkből oly sokszor kihagyott tanácsot, útravalót: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük.” (Máté, 7. 12) Persze, hogy bele lehet kötni, és persze hogy léteznek másfajta csapdahelyzetek, melyekre nem ad megoldást, vagy ahogy Bernard Shaw mondta: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ne tegyétek ti is velük. Lehet, hogy az ő ízlésük más.” Az Aranyszabály mindezek ellenére fontos, és ha erről tanítok, kicsit lelkész vagyok, bár érzem, hogy ehhez a nagy lelket és tudást igénylő feladathoz én nem érek fel.
Nehéz kitenni a meggyőződésemet, még nehezebb a spiritualitásomat a fiatalok elé, de a cél az, hogy a hallgatók elgondolkozzanak azon, hogy másként is lehet látni a világot. Hogy egy logikai kérdésre lehet spirituális választ adni. Hogy egy rendszer problémáit sokszor csak a rendszeren kívülről érkező megoldással lehet orvosolni. Innen már csak egy lépés, hogy belegondoljanak: a gazdasági rendszer sorozatos kudarcai, a válság olyan szintű probléma, amelyet a régi gondolkodási sémáinkkal, a neoklasszikus modelljeinkkel, és a szerencsétlen racionális homo oeconomicusunkkal már nem tudunk megoldani. Az önzés, az önérdekkövetés sokszor nem racionális – például a fogolydilemma helyzetekben. Ráadásul nem is vagyunk racionálisak: talán nem is akarunk, de ha akarnánk, akkor is korlátozottak a kognitív képességeink. Az elvont modellek és a belőlük levezetett szabályok az elmúlt 100 évben működtek, de mára lejárt a szavatosságuk. (Ide is kapcsolható „montaigne-os” kérdés: „Mit tegyünk, ha aggódunk a világ, az ország, vagy a családunk sorsáért?”)
Mit kell tehát oktatnunk? És mire kell nevelnünk? Hogy szeretnék nevelni én? Nincs új a nap alatt. Az igazán fontos kérdések még mindig azok, amelyeket Michel de Montaigne (aki 1533-1592-ig élt) megfogalmazott.
És hogy miért az Izmael? Számomra ez a könyv mementó, szimbólum: annak a szimbóluma, hogy mindent meg kell kérdőjelezni. Nem lesajnálni, nem ignorálni, de megismerni és újragondolni. Mindent meg kell kérdőjelezni, elsősorban azt, ha azt mondják, mi vagyunk a világ közepe. Egy régi kolléganőm szavajárása volt a túlságosan magabiztos emberekre: „Mindenki hülye, csak én tudok repülni.” Az Izmaelben is van egy repülőgépes példa. Eszerint ha kellőképpen magasról rugaszkodunk el egy repülésre alkalmatlan tárggyal (ti. a mai társadalmi-gazdasági rendszerünkkel, gondolkodásunkkal), sokáig örülhetünk, élvezhetjük a repülést, talán még sajnálkozhatunk is azokon, akik csak sétálnak a Földön. Aztán egy idő után rá kell jönnünk, hogy zuhanunk. Ha elég magabiztosak vagyunk, hihetjük, hogy gyorsabb pedálozással még visszafordíthatjuk a folyamatot, de a zuhanás tény. A vég elkerülhetetlen. A gravitációval és az aerodinamika törvényeivel nem lehet vitatkozni – és versenyezni sem.
Ha egy közgazdász hallgató elgondolkozik ezen, akkor azt gondolom, hogy az nevelés. Daniel Quinn nevelte? Tóth Gergely nevelte, aki évekkel ezelőtt a kezembe adta a könyvet? Én neveltem, hiszen neki én ajánlottam? Önmagát nevelte, mert gondolkozott? Erre nem tudnék válaszolni, de hogy nevelés történt, az biztos. És ez a lényeg.
Irodalom:
Frank, R. (2004). What Price the Moral High Ground? Ethical Dilemmas in Competitive Environments. Princeton: Princeton University Press.
Dobó István 2011. November 5-i előadása: Nevelés a kultúra kontextusában
