2012. június 7., csütörtök
Plágium
Kedves Hallgatók!
Elolvastam a beküldött dolgozatokat, megtettem értékeléseimet. Akinek nem inge, attól elnézést kérek, de mivel elég általános probléma, muszáj vele itt a fórumon foglalkoznom:
Nem lopunk csokit vagy ruhát a boltból, nem megyünk be más kertjébe cseresznyét szedni, nem emeljük el a másik pénztárcáját, és nem, nem lopunk gondolatokat. Főleg a Lorenz mű elemzésénél tettek olyat, hogy blogokból, a neten található elemzésekből bevágtak mondatokat, teljes bekezdéseket, volt, aki teljes dolgozatot.
Ezzel kellemetlen helyzetbe hoztak engem, és saját magukat is. Jelenleg azon jár az agyam, hány esetben nem vettem észre a csalást, tehát a tisztességesen dolgozó társaikra is a gyanú árnyékát vetették.
Semmiképp sem gondolom, hogy erkölcsösebb, jobb ember lennék, mint bármelyikük. Gyerekként egyszer megettem egy osztálytársam padban felejtett Milka csokiját, és mikor kérdezték, látta-e valaki, nem vallottam be. Ez csak egy példa azokra az erkölcsi hibákra, melyek miatt lelkifurdalásom van.
De azóta eltelt pár év. Ezalatt én is tanultam sokat, és higgyék el, sokszor voltam olyan helyzetben, hogy könnyebb lett volna plagizálnom, mint dolgoznom. De valahogy sosem tettem. A tudás, az emberi gondolat valódi érték, amely tiszteletet érdemel.
Az a legrosszabb az egészben, hogy ha nem Ön írja, csak bemásolja, abból még tanulni sem fog. Pedig ez lett volna ennek a plusz feladatnak az értelme. Mert amit a dolgozatukban leírtak, végig gondoltak, az jobban megmarad, mint amit a vizsgára megtanulnak.
Köszönöm, ha megfontolják, amit írtam. És köszönöm azoknak, akik saját értékes gondolataikat írták meg a dolgozataikban.
2011. november 15., kedd
Hogyan szeretnék nevelni? esszé a Nevelés a kultúra kontextusában című tárgyhoz
Az órán legnagyobb hatással rám Michel de Montaigne „kérdései” és a tanári szerepek voltak. 2004 óta tanítok a Corvinuson üzleti etikát, és sokszor felmerül bennem, van-e bármi esélyem nevelni a hallgatókon, vagy már csak oktathatom őket. Lehetek-e kertész vagy lelkész, vagy csak a karmester és tankönyvbolti eladó szerepét osztották rám? Egyfelől 21-22 éves, felnőtt emberekről van szó, másfelől mire hozzám kerülnek, 2-3 éve tanulnak közgazdaságtant, amely a kutatások szerint erősen befolyásolja etikai érzéküket, hozzáállásukat a többi emberhez (Frank, 2004). A homo oeconomicus, a racionális, önérdekkövető haszonmaximalizáló gép-ember nem értéksemleges tananyag. Ha éveken keresztül halljuk, hogy az emberek ilyenek, akkor egyrészt kezdünk így látni másokat, másrészt önbeteljesítő jóslatként magunk is egyre inkább önérdekkövetővé válunk.
Én a harmadik és ötödik évben ehhez képest megpróbálom a közgazdaságtannal fertőzött embereket kritikai gondolkodásra, tudatosságra nevelni. A gazdaságetika leíró, de ugyanakkor normatív tudomány is: nem csak arról szól, hogy milyen emberképpel tudjuk leginkább leírni az emberi viselkedést, hanem arról, hogy milyen emberek akarunk lenni, ha kikerülünk az egyetemről? Ilyen értelemben én, mint tanár lelkész és pszichológus is vagyok – miközben karnagyként be kell tanítanom bizonyos ismereteket, hogy a hallgatók sikeresen vizsgázzanak. De nagyon szeretem, ha a félév végére rájönnek, hogy nem az a lényeg, hogy hányasuk lesz üzleti etikából.
Ilyen szempontból a „problémás” hallgatók előnyben vannak. Ha valaki sokat hiányzik, vagy nem ír meg egy kisdolgozatot az órán, házi feladatot kap: Daniel Quinn Izmaeljének egy-két fejezetét kell elolvasnia, és leírnia, mi jutott eszébe az olvasás alatt-után. Mivel nem én vagyok a tárgy felelőse, a többiekkel muszáj az előírt kottát játszanom, de ők esélyt adnak, hogy valóban nevelhessek. Úgy hogy ott sem vagyok. Azzal, hogy ráveszem őket, hogy az igazi kérdéseken gondolkozzanak ahelyett, hogy rész-, és álkérdések megválaszolásával töltenék az idejüket.
Ha egyszer majd nem csak doktori címem lesz, de kapok státuszt és hagynak tanítani, mert az egyetemünket, és egyáltalán az oktatást, nevelést a társadalomban majd újra megfelelően értékeli – jó volt látni az órán, hogy ha bezárják az iskolákat, újak születnek – akkor összeállítok egy tárgyat, ahol a szemináriumon elhangzottaké lesz a fő szerep, az előadás tényleg csak alapot, közös értelmezési keretet teremt a gondolkodáshoz.
Ennek a csírái azért már megvannak, hiszen az évek alatt elég határozott elképzelésem alakult ki arról, milyen tanár akarok lenni, hogyan szeretnék oktatni, nevelni. Ilyenkor néha elkalandozom a karnagy szereptől, színész, lelkész, túravezető vagyok – bár 2011. november 5-ig ezt így sosem fogalmaztam meg.
Ha a deontológia és a következményelvűség különbségéről kell beszélni, Coelho Az ördög és Prym kisasszony című könyvéből olvasok – színészként? Van egy mesém is, amely arról szól, hogyan teszi tönkre az életünket, ha a pénz céllá válik eszköz helyett . A mese felvezetéseként a Gyűrűk urából idézek: „Különös a sors, hogy ennyi félelmet és kétséget kell kiállnunk egy ilyen apróság miatt…egy ilyen kicsi dolog miatt.” Ilyenkor érintem a „montaigne”-os kérdésekből például, hogy „Számít-e, hogy mások mit gondolnak rólunk?” vagy „Mennyire kellene egy embernek szeretnie saját magát?”
Urambocsá a férfi és női moralitás különbségének oktatásánál John Gray A férfiak a Marsról jöttek, a nők a Vénuszról című könyve a melegen ajánlott irodalom. (Ide kapcsolódó kérdések: „Honnan tudjuk, hogy szerelmesek vagyunk-e igazából?” és „Hogyan kezeljük az otthoni veszekedéseket?” vagy akár hogy „Milyen a jó szülő?”)
A fogoly dilemma helyzetek egyik lehetséges megoldási módja Mérő László szerint az Aranyszabály használata. Mindig félve veszem elő ezt a minden világvallásban megtalálható, életünkből oly sokszor kihagyott tanácsot, útravalót: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük.” (Máté, 7. 12) Persze, hogy bele lehet kötni, és persze hogy léteznek másfajta csapdahelyzetek, melyekre nem ad megoldást, vagy ahogy Bernard Shaw mondta: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ne tegyétek ti is velük. Lehet, hogy az ő ízlésük más.” Az Aranyszabály mindezek ellenére fontos, és ha erről tanítok, kicsit lelkész vagyok, bár érzem, hogy ehhez a nagy lelket és tudást igénylő feladathoz én nem érek fel.
Nehéz kitenni a meggyőződésemet, még nehezebb a spiritualitásomat a fiatalok elé, de a cél az, hogy a hallgatók elgondolkozzanak azon, hogy másként is lehet látni a világot. Hogy egy logikai kérdésre lehet spirituális választ adni. Hogy egy rendszer problémáit sokszor csak a rendszeren kívülről érkező megoldással lehet orvosolni. Innen már csak egy lépés, hogy belegondoljanak: a gazdasági rendszer sorozatos kudarcai, a válság olyan szintű probléma, amelyet a régi gondolkodási sémáinkkal, a neoklasszikus modelljeinkkel, és a szerencsétlen racionális homo oeconomicusunkkal már nem tudunk megoldani. Az önzés, az önérdekkövetés sokszor nem racionális – például a fogolydilemma helyzetekben. Ráadásul nem is vagyunk racionálisak: talán nem is akarunk, de ha akarnánk, akkor is korlátozottak a kognitív képességeink. Az elvont modellek és a belőlük levezetett szabályok az elmúlt 100 évben működtek, de mára lejárt a szavatosságuk. (Ide is kapcsolható „montaigne-os” kérdés: „Mit tegyünk, ha aggódunk a világ, az ország, vagy a családunk sorsáért?”)
Mit kell tehát oktatnunk? És mire kell nevelnünk? Hogy szeretnék nevelni én? Nincs új a nap alatt. Az igazán fontos kérdések még mindig azok, amelyeket Michel de Montaigne (aki 1533-1592-ig élt) megfogalmazott.
És hogy miért az Izmael? Számomra ez a könyv mementó, szimbólum: annak a szimbóluma, hogy mindent meg kell kérdőjelezni. Nem lesajnálni, nem ignorálni, de megismerni és újragondolni. Mindent meg kell kérdőjelezni, elsősorban azt, ha azt mondják, mi vagyunk a világ közepe. Egy régi kolléganőm szavajárása volt a túlságosan magabiztos emberekre: „Mindenki hülye, csak én tudok repülni.” Az Izmaelben is van egy repülőgépes példa. Eszerint ha kellőképpen magasról rugaszkodunk el egy repülésre alkalmatlan tárggyal (ti. a mai társadalmi-gazdasági rendszerünkkel, gondolkodásunkkal), sokáig örülhetünk, élvezhetjük a repülést, talán még sajnálkozhatunk is azokon, akik csak sétálnak a Földön. Aztán egy idő után rá kell jönnünk, hogy zuhanunk. Ha elég magabiztosak vagyunk, hihetjük, hogy gyorsabb pedálozással még visszafordíthatjuk a folyamatot, de a zuhanás tény. A vég elkerülhetetlen. A gravitációval és az aerodinamika törvényeivel nem lehet vitatkozni – és versenyezni sem.
Ha egy közgazdász hallgató elgondolkozik ezen, akkor azt gondolom, hogy az nevelés. Daniel Quinn nevelte? Tóth Gergely nevelte, aki évekkel ezelőtt a kezembe adta a könyvet? Én neveltem, hiszen neki én ajánlottam? Önmagát nevelte, mert gondolkozott? Erre nem tudnék válaszolni, de hogy nevelés történt, az biztos. És ez a lényeg.
Irodalom:
Frank, R. (2004). What Price the Moral High Ground? Ethical Dilemmas in Competitive Environments. Princeton: Princeton University Press.
Dobó István 2011. November 5-i előadása: Nevelés a kultúra kontextusában
Én a harmadik és ötödik évben ehhez képest megpróbálom a közgazdaságtannal fertőzött embereket kritikai gondolkodásra, tudatosságra nevelni. A gazdaságetika leíró, de ugyanakkor normatív tudomány is: nem csak arról szól, hogy milyen emberképpel tudjuk leginkább leírni az emberi viselkedést, hanem arról, hogy milyen emberek akarunk lenni, ha kikerülünk az egyetemről? Ilyen értelemben én, mint tanár lelkész és pszichológus is vagyok – miközben karnagyként be kell tanítanom bizonyos ismereteket, hogy a hallgatók sikeresen vizsgázzanak. De nagyon szeretem, ha a félév végére rájönnek, hogy nem az a lényeg, hogy hányasuk lesz üzleti etikából.
Ilyen szempontból a „problémás” hallgatók előnyben vannak. Ha valaki sokat hiányzik, vagy nem ír meg egy kisdolgozatot az órán, házi feladatot kap: Daniel Quinn Izmaeljének egy-két fejezetét kell elolvasnia, és leírnia, mi jutott eszébe az olvasás alatt-után. Mivel nem én vagyok a tárgy felelőse, a többiekkel muszáj az előírt kottát játszanom, de ők esélyt adnak, hogy valóban nevelhessek. Úgy hogy ott sem vagyok. Azzal, hogy ráveszem őket, hogy az igazi kérdéseken gondolkozzanak ahelyett, hogy rész-, és álkérdések megválaszolásával töltenék az idejüket.
Ha egyszer majd nem csak doktori címem lesz, de kapok státuszt és hagynak tanítani, mert az egyetemünket, és egyáltalán az oktatást, nevelést a társadalomban majd újra megfelelően értékeli – jó volt látni az órán, hogy ha bezárják az iskolákat, újak születnek – akkor összeállítok egy tárgyat, ahol a szemináriumon elhangzottaké lesz a fő szerep, az előadás tényleg csak alapot, közös értelmezési keretet teremt a gondolkodáshoz.
Ennek a csírái azért már megvannak, hiszen az évek alatt elég határozott elképzelésem alakult ki arról, milyen tanár akarok lenni, hogyan szeretnék oktatni, nevelni. Ilyenkor néha elkalandozom a karnagy szereptől, színész, lelkész, túravezető vagyok – bár 2011. november 5-ig ezt így sosem fogalmaztam meg.
Ha a deontológia és a következményelvűség különbségéről kell beszélni, Coelho Az ördög és Prym kisasszony című könyvéből olvasok – színészként? Van egy mesém is, amely arról szól, hogyan teszi tönkre az életünket, ha a pénz céllá válik eszköz helyett . A mese felvezetéseként a Gyűrűk urából idézek: „Különös a sors, hogy ennyi félelmet és kétséget kell kiállnunk egy ilyen apróság miatt…egy ilyen kicsi dolog miatt.” Ilyenkor érintem a „montaigne”-os kérdésekből például, hogy „Számít-e, hogy mások mit gondolnak rólunk?” vagy „Mennyire kellene egy embernek szeretnie saját magát?”
Urambocsá a férfi és női moralitás különbségének oktatásánál John Gray A férfiak a Marsról jöttek, a nők a Vénuszról című könyve a melegen ajánlott irodalom. (Ide kapcsolódó kérdések: „Honnan tudjuk, hogy szerelmesek vagyunk-e igazából?” és „Hogyan kezeljük az otthoni veszekedéseket?” vagy akár hogy „Milyen a jó szülő?”)
A fogoly dilemma helyzetek egyik lehetséges megoldási módja Mérő László szerint az Aranyszabály használata. Mindig félve veszem elő ezt a minden világvallásban megtalálható, életünkből oly sokszor kihagyott tanácsot, útravalót: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük.” (Máté, 7. 12) Persze, hogy bele lehet kötni, és persze hogy léteznek másfajta csapdahelyzetek, melyekre nem ad megoldást, vagy ahogy Bernard Shaw mondta: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ne tegyétek ti is velük. Lehet, hogy az ő ízlésük más.” Az Aranyszabály mindezek ellenére fontos, és ha erről tanítok, kicsit lelkész vagyok, bár érzem, hogy ehhez a nagy lelket és tudást igénylő feladathoz én nem érek fel.
Nehéz kitenni a meggyőződésemet, még nehezebb a spiritualitásomat a fiatalok elé, de a cél az, hogy a hallgatók elgondolkozzanak azon, hogy másként is lehet látni a világot. Hogy egy logikai kérdésre lehet spirituális választ adni. Hogy egy rendszer problémáit sokszor csak a rendszeren kívülről érkező megoldással lehet orvosolni. Innen már csak egy lépés, hogy belegondoljanak: a gazdasági rendszer sorozatos kudarcai, a válság olyan szintű probléma, amelyet a régi gondolkodási sémáinkkal, a neoklasszikus modelljeinkkel, és a szerencsétlen racionális homo oeconomicusunkkal már nem tudunk megoldani. Az önzés, az önérdekkövetés sokszor nem racionális – például a fogolydilemma helyzetekben. Ráadásul nem is vagyunk racionálisak: talán nem is akarunk, de ha akarnánk, akkor is korlátozottak a kognitív képességeink. Az elvont modellek és a belőlük levezetett szabályok az elmúlt 100 évben működtek, de mára lejárt a szavatosságuk. (Ide is kapcsolható „montaigne-os” kérdés: „Mit tegyünk, ha aggódunk a világ, az ország, vagy a családunk sorsáért?”)
Mit kell tehát oktatnunk? És mire kell nevelnünk? Hogy szeretnék nevelni én? Nincs új a nap alatt. Az igazán fontos kérdések még mindig azok, amelyeket Michel de Montaigne (aki 1533-1592-ig élt) megfogalmazott.
És hogy miért az Izmael? Számomra ez a könyv mementó, szimbólum: annak a szimbóluma, hogy mindent meg kell kérdőjelezni. Nem lesajnálni, nem ignorálni, de megismerni és újragondolni. Mindent meg kell kérdőjelezni, elsősorban azt, ha azt mondják, mi vagyunk a világ közepe. Egy régi kolléganőm szavajárása volt a túlságosan magabiztos emberekre: „Mindenki hülye, csak én tudok repülni.” Az Izmaelben is van egy repülőgépes példa. Eszerint ha kellőképpen magasról rugaszkodunk el egy repülésre alkalmatlan tárggyal (ti. a mai társadalmi-gazdasági rendszerünkkel, gondolkodásunkkal), sokáig örülhetünk, élvezhetjük a repülést, talán még sajnálkozhatunk is azokon, akik csak sétálnak a Földön. Aztán egy idő után rá kell jönnünk, hogy zuhanunk. Ha elég magabiztosak vagyunk, hihetjük, hogy gyorsabb pedálozással még visszafordíthatjuk a folyamatot, de a zuhanás tény. A vég elkerülhetetlen. A gravitációval és az aerodinamika törvényeivel nem lehet vitatkozni – és versenyezni sem.
Ha egy közgazdász hallgató elgondolkozik ezen, akkor azt gondolom, hogy az nevelés. Daniel Quinn nevelte? Tóth Gergely nevelte, aki évekkel ezelőtt a kezembe adta a könyvet? Én neveltem, hiszen neki én ajánlottam? Önmagát nevelte, mert gondolkozott? Erre nem tudnék válaszolni, de hogy nevelés történt, az biztos. És ez a lényeg.
Irodalom:
Frank, R. (2004). What Price the Moral High Ground? Ethical Dilemmas in Competitive Environments. Princeton: Princeton University Press.
Dobó István 2011. November 5-i előadása: Nevelés a kultúra kontextusában
2011. szeptember 5., hétfő
Szavak - érzések
Megalázottság, szomorúság, harag, félelem, bizonytalanság, szorongás, csalódottság, becsapottság, fájdalom, elégedetlenség, kiabálás, sírás, zokogás.
Barátkozás, szeretet, ölelés, teátrális puszi, mosoly, nevetés, öröm.
Felnőttség, felelősség, választás, döntés, féltés, bizonytalanság, gyomorgörcs, fájdalom, zokogás.
Igen, a legtöbbször fájdalom és zokogás.
Barátkozás, szeretet, ölelés, teátrális puszi, mosoly, nevetés, öröm.
Felnőttség, felelősség, választás, döntés, féltés, bizonytalanság, gyomorgörcs, fájdalom, zokogás.
Igen, a legtöbbször fájdalom és zokogás.
2011. június 27., hétfő
Megbántottság, túlsúly, kaki - helyzetkép
Emlékeztek a L'art pour l'art-ban az intrikusra? Laár András rettenetes, gonosznak szánt pofákat vág, majd bejelenti: "gyilok, cselszövevény, kaki!"
Hát így érzem magam, Drága Barátaim!
Csütörtökön kezdődött: egy kollégám, akit hosszú évek óta ismerek, és soha nem akartunk semmit egymástól, azt mondta, jó, hogy találkozom a feleségével, mert úgyis féltékenykedik. Próbáltam viccel elütni: "Ha sértődős lennék, ezt akár durva kritikáknak is vehetném: ha meglát, akkor már nem lesz féltékeny?", ő meg próbált magyarázkodni, hogy ha arc is kapcsolódik a névhez, az már nem olyan félelmetes, vagy mi. Mi? Rám azért ne legyen féltékeny, mert nem csalnám meg a férjemet, a családomat, ne azért, mert látta, hogy nézek ki! Hogy lehet ilyet mondani egy nőnek?
A hétvége tök jól telt, csak magamat ostoroztam a kövérségem miatt, de ma Apukám bántott meg, sokkal egyszerűbben: elvitte Dudut sétálni, cukrászdába, sütit ígértek, és elfelejtette. Dudu bocsánatot kért, ő azt mondta, nem gondolta, hogy én ennék sütit. Délelőtt! Mikor dolgozom! Mikor megígérte!
Tudom, hogy ez ellentmondásosnak tűnik, de én ebben az ellentmondásban élek évek óta: hosszútávú önbecsülésem és megelégedettségem miatt tudom, hogy le kell fogynom, de néha annyira kell egy vigasztaló süti... Ezt csak túlsúlyosak érthetik akik - bár nem zabálnak folyton, ahogy a tévében a filmekben mutatják - de azért szeretnek enni.
És hogy mi a kaki? Hát amivel a fenekén Duduka leült ma a kanapéra. Miután 1 órán át ültem a bili mellett, és miután hagytam magam rábeszélni a Bob-os kisgatyára, 1 perc múlva belepisilt, belekakilt, és mikor levettem róla, és mondtam, le ne ülj, ő úgy gondolta, mégiscsak kényelmesebb lenne letenni a popóját! Brrrrrr!
Hát így érzem magam, Drága Barátaim!
Csütörtökön kezdődött: egy kollégám, akit hosszú évek óta ismerek, és soha nem akartunk semmit egymástól, azt mondta, jó, hogy találkozom a feleségével, mert úgyis féltékenykedik. Próbáltam viccel elütni: "Ha sértődős lennék, ezt akár durva kritikáknak is vehetném: ha meglát, akkor már nem lesz féltékeny?", ő meg próbált magyarázkodni, hogy ha arc is kapcsolódik a névhez, az már nem olyan félelmetes, vagy mi. Mi? Rám azért ne legyen féltékeny, mert nem csalnám meg a férjemet, a családomat, ne azért, mert látta, hogy nézek ki! Hogy lehet ilyet mondani egy nőnek?
A hétvége tök jól telt, csak magamat ostoroztam a kövérségem miatt, de ma Apukám bántott meg, sokkal egyszerűbben: elvitte Dudut sétálni, cukrászdába, sütit ígértek, és elfelejtette. Dudu bocsánatot kért, ő azt mondta, nem gondolta, hogy én ennék sütit. Délelőtt! Mikor dolgozom! Mikor megígérte!
Tudom, hogy ez ellentmondásosnak tűnik, de én ebben az ellentmondásban élek évek óta: hosszútávú önbecsülésem és megelégedettségem miatt tudom, hogy le kell fogynom, de néha annyira kell egy vigasztaló süti... Ezt csak túlsúlyosak érthetik akik - bár nem zabálnak folyton, ahogy a tévében a filmekben mutatják - de azért szeretnek enni.
És hogy mi a kaki? Hát amivel a fenekén Duduka leült ma a kanapéra. Miután 1 órán át ültem a bili mellett, és miután hagytam magam rábeszélni a Bob-os kisgatyára, 1 perc múlva belepisilt, belekakilt, és mikor levettem róla, és mondtam, le ne ülj, ő úgy gondolta, mégiscsak kényelmesebb lenne letenni a popóját! Brrrrrr!
2011. június 25., szombat
Irigyek
Most épp nyugi van ezen a fronton, de egy-két hónapja nagyon sokat gondolkoztam az irigységen. Azt gondolom, én sok mindenkire lehetnék irigy: elsősorban a kinézete miatt – egész életemben túlsúlyos révén nagyon sokat szenvedtem azon, hogy szerettem volna szebb, vékonyabb, tetszetősebb lenni. De ezen túl is: rengetegen szebbek, jobbak, gazdagabbak, türelmesebbek, okosabbak, gyorsabbak, mi több bölcsebbek, mint én. Akkor agyaljak egész nap azon, hogy miért pont ők és miért nem én? Hogy bárcsak a bőrükbe bújhatnék? Hogy bárcsak az életüket élhetném?
Depis viszonylag sokszor vagyok, de ilyesmik akkor is ritkán jutnak eszembe. Elkeseredésem gyakran – bár már kevesebbszer, mint régen – csap át mások hibáztatásába, de irigy nem szoktam lenni. Talán hiányzik belőlem az ezért felelős gén. Szerencsére nem csak belőlem, drága barátnőm: „Nem az az igazi barát, aki szenvedéseink közepette szánalommal fordul felénk, hanem aki irigység nélkül tudja szemlélni boldogságunkat.” (Gustave Thibon).
Azt viszont kiszúrom, ha rám irigyek, és nagyon meg tudja keseríteni az életemet.
Egyrészt, mert nem tartom magam szerencsésnek. Illetve abban igen, hogy milyen családba születtem, ez tényleg nagy áldás, és én személy szerint nem tettem érte semmit. Amikor valaki irigyel azért, amit elértem, úgy érzem, azt gondolja, micsoda mázlista vagyok. Akik igazán ismernek, tudják, hogy még kaparós sorsjeggyel sem nyertem soha, hogy sokakat szerettem, de csak kevesen szerettek viszont, hogy mindig az utolsó kinyitott file-ban/fiókban/táskában van, amit keresek, hogy általában az orrom előtt megy el busz/villamos/metró, hogy gyakran belelépek a kutyagumiba, de maximum bosszankodhatok és moshatom a cipőmet, Fortuna ettől sem lesz kegyesebb hozzám. Hogy ezeket kivédjem, folyton előbb indulok, rendszerezek és listát írok – szinte már kényszeresen – de enélkül tényleg szétesnék.
Ezzel át is tértem a másrészt-re. Másrészt azért zavar az irigység, mert megdolgoztam az eredményeimért, és nem csak úgy az ölembe hullottak. Úgy érzem, az irigyek is tehetnének, tehettek volna ennyit, és akkor ők is előrébb járnának. De ha nem akarnak, azért ne engem hibáztassanak. Baltasar Gracián szerint „A nagy lelket ugyanaz bátorítja, ami az irigységet porba sújtja.” Hát ez az, ha csak siránkozni tudnak, hogy nekik rossz, bezzeg nekem jó, mitől várják, hogy jobb legyen nekik?
Amikor nagyon ideges voltam miattuk, nem is tudtam írni erről, olvasni viszont igen, és nagyon jót tettek a lelkemnek a nálam bölcsebbek gondolatai. Hiszen minden keserűséget, haragot, rossz érzést csökkent az, ha látod, hogy mások is hasonlóan látják/látták a dolgokat.
Eubie Blake ezt írja: „Soha ne bízz senkiben, aki arra vágyik, ami a tied. Barát vagy sem, az irigység egy elsöprő érzelem.”
Bízni nem bízom bennük, de sajnos nem zárhatom ki őket az életemből, ahogy Márai Sándor javasolja: „Vannak gyógyíthatatlanul sérült emberek, kiket a kapzsiság, a hiúság és az irigység oly mélyen megfertőzött, hogy nincs semmiféle mód reá, megközelíteni és megengesztelni beteg lelküket. Ezeket szánjad, de kerüljed. Nincs az a nagylelkű cselekedet, önzetlen magatartás, bátor és nemes közeledés, ami segíthet ez embereken. Különösképpen az irigység kínozza ez embereket. Epét hánynak, álmukban felordítanak, hánykolódnak vackukon, mint a nyavalyatörősök, habot köpnek, ha azt látják, hogy valaki munkával vagy a kegyes sors jóindulatával szerzett, elért valamit az életben. Betegek ezek, fertőző betegek. Kerüld a társaságukat, ne hidd, hogy érvelés, bizonyítás valaha is meggyőzheti őket. Mintha a leprásnak akarnád bizonyítani, hogy az egészségesek bűntelenek és ártatlanok! Nem hiszi el. Ha feltárod előttük betegségük igazi okát, meggyűlölnek. Ha érzéseikre akarsz hatni, fütyköst ragadnak. Oly mélyen élnek indulataikban, mint a száműzött sorsában: nem ismernek más megoldást, csak a bosszút. Ne alkudozz velük, kerüld el őket, s viseld el létezésüket a földön, mint egy sorscsapást.”
Mi tegyek hát velük? Moldova pikírt mondata teszi helyre a dolgot: „Ajándékba csak a szánalmat adják, az irigységet neked magadnak kell kiharcolnod.” Hát akkor legyenek csak ők szánni valóak, én megdolgoztam az eredményeimért: többek között azért is, hogy ők irigyek legyenek rám.
Depis viszonylag sokszor vagyok, de ilyesmik akkor is ritkán jutnak eszembe. Elkeseredésem gyakran – bár már kevesebbszer, mint régen – csap át mások hibáztatásába, de irigy nem szoktam lenni. Talán hiányzik belőlem az ezért felelős gén. Szerencsére nem csak belőlem, drága barátnőm: „Nem az az igazi barát, aki szenvedéseink közepette szánalommal fordul felénk, hanem aki irigység nélkül tudja szemlélni boldogságunkat.” (Gustave Thibon).
Azt viszont kiszúrom, ha rám irigyek, és nagyon meg tudja keseríteni az életemet.
Egyrészt, mert nem tartom magam szerencsésnek. Illetve abban igen, hogy milyen családba születtem, ez tényleg nagy áldás, és én személy szerint nem tettem érte semmit. Amikor valaki irigyel azért, amit elértem, úgy érzem, azt gondolja, micsoda mázlista vagyok. Akik igazán ismernek, tudják, hogy még kaparós sorsjeggyel sem nyertem soha, hogy sokakat szerettem, de csak kevesen szerettek viszont, hogy mindig az utolsó kinyitott file-ban/fiókban/táskában van, amit keresek, hogy általában az orrom előtt megy el busz/villamos/metró, hogy gyakran belelépek a kutyagumiba, de maximum bosszankodhatok és moshatom a cipőmet, Fortuna ettől sem lesz kegyesebb hozzám. Hogy ezeket kivédjem, folyton előbb indulok, rendszerezek és listát írok – szinte már kényszeresen – de enélkül tényleg szétesnék.
Ezzel át is tértem a másrészt-re. Másrészt azért zavar az irigység, mert megdolgoztam az eredményeimért, és nem csak úgy az ölembe hullottak. Úgy érzem, az irigyek is tehetnének, tehettek volna ennyit, és akkor ők is előrébb járnának. De ha nem akarnak, azért ne engem hibáztassanak. Baltasar Gracián szerint „A nagy lelket ugyanaz bátorítja, ami az irigységet porba sújtja.” Hát ez az, ha csak siránkozni tudnak, hogy nekik rossz, bezzeg nekem jó, mitől várják, hogy jobb legyen nekik?
Amikor nagyon ideges voltam miattuk, nem is tudtam írni erről, olvasni viszont igen, és nagyon jót tettek a lelkemnek a nálam bölcsebbek gondolatai. Hiszen minden keserűséget, haragot, rossz érzést csökkent az, ha látod, hogy mások is hasonlóan látják/látták a dolgokat.
Eubie Blake ezt írja: „Soha ne bízz senkiben, aki arra vágyik, ami a tied. Barát vagy sem, az irigység egy elsöprő érzelem.”
Bízni nem bízom bennük, de sajnos nem zárhatom ki őket az életemből, ahogy Márai Sándor javasolja: „Vannak gyógyíthatatlanul sérült emberek, kiket a kapzsiság, a hiúság és az irigység oly mélyen megfertőzött, hogy nincs semmiféle mód reá, megközelíteni és megengesztelni beteg lelküket. Ezeket szánjad, de kerüljed. Nincs az a nagylelkű cselekedet, önzetlen magatartás, bátor és nemes közeledés, ami segíthet ez embereken. Különösképpen az irigység kínozza ez embereket. Epét hánynak, álmukban felordítanak, hánykolódnak vackukon, mint a nyavalyatörősök, habot köpnek, ha azt látják, hogy valaki munkával vagy a kegyes sors jóindulatával szerzett, elért valamit az életben. Betegek ezek, fertőző betegek. Kerüld a társaságukat, ne hidd, hogy érvelés, bizonyítás valaha is meggyőzheti őket. Mintha a leprásnak akarnád bizonyítani, hogy az egészségesek bűntelenek és ártatlanok! Nem hiszi el. Ha feltárod előttük betegségük igazi okát, meggyűlölnek. Ha érzéseikre akarsz hatni, fütyköst ragadnak. Oly mélyen élnek indulataikban, mint a száműzött sorsában: nem ismernek más megoldást, csak a bosszút. Ne alkudozz velük, kerüld el őket, s viseld el létezésüket a földön, mint egy sorscsapást.”
Mi tegyek hát velük? Moldova pikírt mondata teszi helyre a dolgot: „Ajándékba csak a szánalmat adják, az irigységet neked magadnak kell kiharcolnod.” Hát akkor legyenek csak ők szánni valóak, én megdolgoztam az eredményeimért: többek között azért is, hogy ők irigyek legyenek rám.
2011. június 21., kedd
Élveztem, vagy még nem?
Szombaton búvárkodtam.
Pontosabban uszodai gyakorlaton voltam: először le kellett bukni, merülni a víz alá ABC felszerelésben (uszony, maszk, légzőcső - nem pipa!), képzeljétek, sikerült, pedig szent meggyőződésem volt, hogy ez számomra lehetetlen. Aztán beöltözni a tavaly Horvátországban már jól bevált zsoltiba (shorty, rövid búvárruha), összeszerelni a palackot a légzőautomatával, és lemerülni (érted: lemerülni, miközben azon múlik a levegőellátásom, hogy én jól össze bírtam-e csavarni a dolgokat egymással, ha-ha!), lent letérdelni, és önként veszélybe sodorni magam: kivenni és ellökni magamtól a légzőautomatát, majd szépen megkeresni; levenni, vízzel megtölteni a maszkot - majd üríteni, nyilván; levenni-visszavenni az ólomövet, ami lent tart a víz alatt; és végül az egész búvárfelszerelést is levenni, mert az ugye vicces...Na itt kezdtem el remegni. Először azt hittem, fázom, de aztán rájöttem, hogy ez egyszerűen csak régi ismerősöm: a Para. Na jó, már kint is találkoztunk, de akkor még nem ismertem fel. Csak mosolygott, nézett a huncut szemével, és én azon gondolkoztam, honnan is ismerem én ezt a srácot?
Merthogy én minden megmérettetés előtt parázom, tulajdonképpen függetlenül attól, mennyire készültem fel rá. Most hogy belegondolok, nem is nagyon volt még olyan, hogy ne készültem volna fel, a Para azonban mindig és mindenhova elkísért, ahol meg kell mutatnom, méretnem, csillogtatnom magamat. Előttem vagy mögöttem állt, néha kikacagott, mindig jót mulatott rajtam. Paráztam a koncertek előtt, feleléseknél, az érettségi előtt, a felvételin, a vizsgákon, orvosnál, ismét a felvételin, az abszolutóriumon, konferenciákon, mikor elment a magzatvíz, mikor Barnust vittük orvostól-orvosig, aztán amikor Danival elindultak a fájások, a felvételin egy hónapja (70-ből csak 69 pontot kaptam, kicsit rosszul is esett), és igen, ráparáztam a búvárkodásra is, ami egyébként egy az élet átlagánál sokkal nyugisabb, csendesebb, áldottabb foglalatosság. Még akkor is, ha történetesen bele lehet halni, ha rosszul csinálod.
Lent nem lehet kiabálni, a gyors mozdulatok kibillentenek az egyensúlyodból, csend van és kékség és ha már megcsináltad a fenti csodás önmentési vagy minek hívják gyakorlatokat, akkor csak arra kell figyelned, hogy nyugodt, egyenletes tempóban ússzál, és levegővételnél kicsit le, kifújásnál kicsit felfelé törekedj, ellensúlyozva a tüdődben lévő levegőre ható felhajtóerő változását. 100% flow.
Vagy még nem? Még nagyon az elején vagyok, sokat kell gyakorolnom, de azt hiszem, Para egy idő után meg fogja unni a lenti nyugit, elmegy másra kacsintgatni, hagy majd egyedül lemerülni, és akkor fogom én ezt még évezni is.
Pontosabban uszodai gyakorlaton voltam: először le kellett bukni, merülni a víz alá ABC felszerelésben (uszony, maszk, légzőcső - nem pipa!), képzeljétek, sikerült, pedig szent meggyőződésem volt, hogy ez számomra lehetetlen. Aztán beöltözni a tavaly Horvátországban már jól bevált zsoltiba (shorty, rövid búvárruha), összeszerelni a palackot a légzőautomatával, és lemerülni (érted: lemerülni, miközben azon múlik a levegőellátásom, hogy én jól össze bírtam-e csavarni a dolgokat egymással, ha-ha!), lent letérdelni, és önként veszélybe sodorni magam: kivenni és ellökni magamtól a légzőautomatát, majd szépen megkeresni; levenni, vízzel megtölteni a maszkot - majd üríteni, nyilván; levenni-visszavenni az ólomövet, ami lent tart a víz alatt; és végül az egész búvárfelszerelést is levenni, mert az ugye vicces...Na itt kezdtem el remegni. Először azt hittem, fázom, de aztán rájöttem, hogy ez egyszerűen csak régi ismerősöm: a Para. Na jó, már kint is találkoztunk, de akkor még nem ismertem fel. Csak mosolygott, nézett a huncut szemével, és én azon gondolkoztam, honnan is ismerem én ezt a srácot?
Merthogy én minden megmérettetés előtt parázom, tulajdonképpen függetlenül attól, mennyire készültem fel rá. Most hogy belegondolok, nem is nagyon volt még olyan, hogy ne készültem volna fel, a Para azonban mindig és mindenhova elkísért, ahol meg kell mutatnom, méretnem, csillogtatnom magamat. Előttem vagy mögöttem állt, néha kikacagott, mindig jót mulatott rajtam. Paráztam a koncertek előtt, feleléseknél, az érettségi előtt, a felvételin, a vizsgákon, orvosnál, ismét a felvételin, az abszolutóriumon, konferenciákon, mikor elment a magzatvíz, mikor Barnust vittük orvostól-orvosig, aztán amikor Danival elindultak a fájások, a felvételin egy hónapja (70-ből csak 69 pontot kaptam, kicsit rosszul is esett), és igen, ráparáztam a búvárkodásra is, ami egyébként egy az élet átlagánál sokkal nyugisabb, csendesebb, áldottabb foglalatosság. Még akkor is, ha történetesen bele lehet halni, ha rosszul csinálod.
Lent nem lehet kiabálni, a gyors mozdulatok kibillentenek az egyensúlyodból, csend van és kékség és ha már megcsináltad a fenti csodás önmentési vagy minek hívják gyakorlatokat, akkor csak arra kell figyelned, hogy nyugodt, egyenletes tempóban ússzál, és levegővételnél kicsit le, kifújásnál kicsit felfelé törekedj, ellensúlyozva a tüdődben lévő levegőre ható felhajtóerő változását. 100% flow.
Vagy még nem? Még nagyon az elején vagyok, sokat kell gyakorolnom, de azt hiszem, Para egy idő után meg fogja unni a lenti nyugit, elmegy másra kacsintgatni, hagy majd egyedül lemerülni, és akkor fogom én ezt még évezni is.
2011. június 5., vasárnap
Győri Zsuzsanna CSR-on innen és túl (CSR and beyond) című disszertációjának értékelése
Knut Ims, Norwegian School of Economics and Business Administration
Értékelésemben a csatolt értékelési szempontokat követtem.
1. A téma elméleti és/vagy gyakorlati relevanciája
A CSR témája rendkívüli jelentőségű. Empirikus szempontból a CSR azért lehet lényeges, mert azt fejtegeti, hogyan lehet a gazdaság társadalmi szerepét definiálni és kezelni. A modern időkben a vállalatok meggyőző anyagi jólétet teremtettek, de ezt hatalmas áron érték el. Az anyagi jólét növekedéséhez szükség volt a természeti erőforrások intenzív használatára, és a termelési költségeket minden eddiginél alacsonyabbra szorító versenyre. Mindeközben a vállalatok hozzájárultak a szegénység és az első és a harmadik világ közötti egyenlőtlenség növekedéséhez, a korlátozottan rendelkezésre álló energiaforrások kimerítéséhez és a klímaváltozáshoz.
A CSR tágabb értelemben annak feltárását, meghatározását jelenti, hogy mennyiben várható el a vállalatoktól az általuk okozott problémák megoldása, illetve milyen ésszerű megoldásokat várhat a társadalom a gazdasági szereplőktől. A 21. század legnagyobb társadalmi és környezeti kihívásaival állunk szemben. A CSR-nak szerepet kell kapnia ezeknek a kihívásoknak a megválaszolásában. Elméleti szempontból teljesen egyetértek Győri Zsuzsanna kritikus álláspontjával, melyet már a címben is tisztán kifejez. Kifejezetten értékelem, hogy volt bátorsága túllépni a CSR létező konceptualizációján annak érdekében, hogy elméletileg gazdagítsa a témát. Számos érdekes distinkciót tesz, mint a „CSR kifizetődik/üzleti érdek” versus „CSR, mint magasabb rendű cél/CSR mint etikai kötelezettség”; értékközpontú versus értékvezérelt vállalatvezetés; instrumentális versus valódi üzleti etika. Expliciten bemutatja a CSR „alapproblémáját”, miszerint az üzleti etika alapelvei és a CSR gyakorlat között túl nagy eltérés van.
2. A feldolgozott hazai és nemzetközi szakirodalom
Minthogy nem tudok magyarul, csak a nemzetközi szakirodalmi részre támaszkodhatom. Megnézve az irodalomjegyzéket azonban látom, hogy a mintegy 160 hivatkozásból sok magyar, így feltételezem, hogy a releváns magyar szakirodalom bemutatása éppoly átfogó, mint a nemzetközié. Kétség sem fér hozzá, hogy a disszertáció feldolgozott szakirodalma „igen széles körű”.
3. Az irodalom feldolgozásának mélysége, színvonala
A II. fejezettől Győri Zsuzsanna bizonyítja, hogy mélyen és nagyon alaposan megismerte a releváns szakirodalmat. Példaként a CSR különböző definícióinak bemutatását említeném. Helyesen állapítja meg, hogy a CSR-nak nincs egyetlen mindenki által elfogadott definíciója. Mivel a téma interdiszciplináris, nem is várhatunk el egységes definíciót, valószínűleg gyümölcsözőbb is, hogy különböző koncepciók léteznek. Azt is világosan állítja, hogy az újabb „CR” kifejezés átveszi a „CSR” kifejezés helyét, jelezve, hogy a vállalatok felelőssége nem csak társadalmi, de környezeti természetű is. Azt is értékelem, hogy a mainstream gazdasági irodalom CSR definícióit is vizsgálja, annak ellenére, hogy ezek nem egyeztethetőek össze a disszertáció alapvető álláspontjával. Ilyen például Kotler és Lee (2005) definíciója.
4. A felvetett tudományos kérdések kezelése, megragadása
A III. fejezetben a CSR elméleti fejlődését megfelelő alapossággal mutatja be Goodpaster és Matthews (1982) cikkétől egészen Goodpaster 2007-es könyvéig. A „láthatatlan kéz”, a „kormányzat keze” és a „menedzsment keze” közötti különbségtétel kiemelkedő. A következőkben a vállalat és a társadalom viszonyrendszerét bemutató vezető paradigmát, a stakeholder elméletet fejti ki. Bemutatja azt is, hogy képes volt kidolgozni egy saját csoportosítást a meglévő hatalom/érdek kategorizálásokhoz hozzájárulva.
5. A kialakított vizsgálati keret
A vizsgálati keret először és kiváltképp a CSR mögött meghúzódó motiváció tárgyalásánál kerül kifejtésre, legtisztábban és legkövetkezetesebben azonban a VII. fejezetben láthatjuk. A keret a mainstream CSR felfogás egy alternatíváját adja. Ezt az alternatívát - melyet joggal nevezhetünk radikálisan újnak - különböző kifejezésekkel közelíthetjük, mint az értékvezérelt vállalatvezetés, az alternatív kapitalisták, az alternatív vállalkozók, az értékvezérelt üzlet vagy a valóban felelős vállalat. A VII. fejezetben megemlíti a környezeti etika egyes elméleteit is, mint a mély ökológia vagy a biocentrikusság. Érdekes lett volna annak átfogóbb bemutatása, hogy a különböző környezeti elméletek és modellek hogyan kapcsolhatóak össze a vizsgálati kerettel. Ez nem igazán kritika, inkább javaslat további kutatásokhoz.
6. A felállított hipotézisek
A hipotézisek, melyeket Frank (2004) inspirált, megfelelő kiindulópontot jelentenek a disszertáció empirikus részéhez. Központi témájuk az etika és a versenyképesség közötti kapcsolat. Frank fő hipotézise szerint a felelősségvállalás fontos előnyöket generál versenykörnyezetben is, ami nagyon sokat ígérő az üzleti etika szempontjából. A hipotéziseket megfelelően bemutatja a 145-146. oldalon és az összefoglaló részben is. A hipotézisek nagyon érdekesek és fontosak.
7. Az alkalmazott vizsgálati módszerek
A kutatás során 17 vállalati interjú készült, szakértői, nem véletlen mintavétel után. Azt gondolom, ez teljesen megfelel a disszertáció céljának. A választott módszertan legfontosabb előnye, hogy nem akart kvantitatív lenni, helyette a jelenség mélyebb megismerését célzó, kvalitatív kutatás készült, ami az értékvezérelt vállalkozók gondolkodásmódját kutatja. Tekintve a vizsgált jelenség komplexitását és hogy a témát tudományosan még nem igazán kutatták, Győri Zsuzsanna a megfelelő kutatási stratégiát választotta, a feltáró kutatási módszer bölcs választás volt. Győri Zsuzsanna emellett bemutatja egy a magyarországi CSR helyzetet feltérképező kutatás eredményeit is. Ennek során 40 vállalati interjú készült, melyek kiegészültek az előző két év kutatási jelentéseivel, konferencia előadásaival, a témában aktív civil szervezeteknél és vállalatoknál számon tartott információkkal, a kapcsolódó jogszabályokkal, és vállalati CSR-anyagokkal. A mintavétel véletlen volt, illetve a példaértékű vállalatok szakértői mintavétellel kerültek kiválasztásra, eddigi kiemelkedő CSR tevékenységük alapján. A kérdések 6 adekvát és szakmailag megfelelő kategóriában hangzottak el.
8. A következtetések
A következtetések rögtön az első fejezetben megjelennek 7 pontban „A dolgozat tézisei” címen, ezen kívül az Összefoglalásban is, 15 pontban. A két rész kiegészíti egymást és megfelelően épülnek a feldolgozott szakirodalomra, valamint az egyéni kutatás empirikus eredményeire. Ide sorolnám még a VIII. fejezet „Ajánlások a vállalatok és érintettjeik számára – elsősorban a kormányzatnak és a civil társadalomnak” című részét is.
9. Az elért eredmények
Az eredmények érdekesek és nagy elméleti és gyakorlati jelentőséggel bírnak. A kutatás igazolta Frank 2004-es kitűnő könyvének hipotéziseit. A hipotézisek maguk így nem számítanak újnak, bizonyításuk azonban nagyon fontos, mivel ellentmondanak a mainsream gondolkodásnak a verseny és az erkölcs kapcsolatáról. A szakirodalom feldolgozása, interpretálása már önmagában is tudományos eredmény. A kiválasztott források kiváló kiindulási pontot jelentenek, melyeket a disszertáció összefoglal, kommentál, kritizál és tanulságosan használ. Az eredményeket három részre oszthatjuk: egy elméleti részre, ahol az elemzési keretet építi fel, és két empirikusra. Az egyik empirikus rész az „Alternatív lehetőségek a vállalati felelősség vállalására” című VII. fejezetben található. Véleményem szerint ennek legfontosabb része az „Értékvezérelt vállalatvezetés”. Ezután mutatja be a „Valóban Felelős Vállalat”-ot, ezt követik a környezeti etikáról, és a fenntarthatóságról, mint magasabb rendű célról szóló részek. „A kicsi szép – radikális változtatás a gazdaság fennálló rendszerén, logikáján” rész után befejezésül a spiritualitás szerepéről beszél. Nagyon nagyra értékelem a disszertációnak ezt a fejezetét. A másik empirikus rész (A CSR helyzete Magyarországon) a VIII. fejezetben található, ahol az elért eredmények világosak és informatívak. Nekem, mint norvég embernek ez a fejezet nagyon érdekes és szükséges is volt ahhoz, hogy megértsem a magyar CSR gyakorlatot. Az, hogy az elemzést az 1989 előtti és utáni körülmények ismertetésével kezdi, nagyban magyarázza a CSR magyarországi helyzetét.
10. A hivatkozások
Általános véleményem szerint a hivatkozások korrektek és precízek.
11-14. A dolgozat szerkezete, felépítése; A járulékos elemek (ábrák, táblák, glossary stb.); A dolgozat stílusa; Kivitelezése
Ezeket a szempontokat együtt fejteném ki, mivel kisebb súllyal jelennek meg az értékelésben. A dolgozat szerkezetét kiemelkedőnek találom. A járulékos elemek közül a második kutatás eredményeit bemutató táblázat lehetne informatívabb. Néhány leíró statisztikai mutató segítségével a táblázat információs szintjét meg lehetett volna növelni. Bár a táblázat a mellékletben található, mégis örültem volna ezeknek a kiegészítéseknek. A disszertáció angol fordítását általánosságban jónak találom, azonban a fent említett táblázat címe és adatai megmutatják, hogy az angol nyelv mind Zsuzsannának, mind nekem, a norvég opponensnek okoz még nehézségeket. Azonban általánosságban a disszertáció kivitelezése nagyon jó, a stílusa pedig kiváló, világos és retorikai szempontból is meggyőző. Ez már a tézisgyűjteményből is látható.
Összességében az apró kritikák az utolsó négy szemponttal kapcsolatban nem árnyékolják be azt az értékes tudományos eredményt, melyet a disszertáció a CSR területén elért. Örömet szerzett számomra a disszertáció elolvasása és sokat tanultam Győri Zsuzsanna kutatásából és eredményeiből. Gratulálok ehhez a fontos és időszerű dolgozathoz!
Értékelésemben a csatolt értékelési szempontokat követtem.
1. A téma elméleti és/vagy gyakorlati relevanciája
A CSR témája rendkívüli jelentőségű. Empirikus szempontból a CSR azért lehet lényeges, mert azt fejtegeti, hogyan lehet a gazdaság társadalmi szerepét definiálni és kezelni. A modern időkben a vállalatok meggyőző anyagi jólétet teremtettek, de ezt hatalmas áron érték el. Az anyagi jólét növekedéséhez szükség volt a természeti erőforrások intenzív használatára, és a termelési költségeket minden eddiginél alacsonyabbra szorító versenyre. Mindeközben a vállalatok hozzájárultak a szegénység és az első és a harmadik világ közötti egyenlőtlenség növekedéséhez, a korlátozottan rendelkezésre álló energiaforrások kimerítéséhez és a klímaváltozáshoz.
A CSR tágabb értelemben annak feltárását, meghatározását jelenti, hogy mennyiben várható el a vállalatoktól az általuk okozott problémák megoldása, illetve milyen ésszerű megoldásokat várhat a társadalom a gazdasági szereplőktől. A 21. század legnagyobb társadalmi és környezeti kihívásaival állunk szemben. A CSR-nak szerepet kell kapnia ezeknek a kihívásoknak a megválaszolásában. Elméleti szempontból teljesen egyetértek Győri Zsuzsanna kritikus álláspontjával, melyet már a címben is tisztán kifejez. Kifejezetten értékelem, hogy volt bátorsága túllépni a CSR létező konceptualizációján annak érdekében, hogy elméletileg gazdagítsa a témát. Számos érdekes distinkciót tesz, mint a „CSR kifizetődik/üzleti érdek” versus „CSR, mint magasabb rendű cél/CSR mint etikai kötelezettség”; értékközpontú versus értékvezérelt vállalatvezetés; instrumentális versus valódi üzleti etika. Expliciten bemutatja a CSR „alapproblémáját”, miszerint az üzleti etika alapelvei és a CSR gyakorlat között túl nagy eltérés van.
2. A feldolgozott hazai és nemzetközi szakirodalom
Minthogy nem tudok magyarul, csak a nemzetközi szakirodalmi részre támaszkodhatom. Megnézve az irodalomjegyzéket azonban látom, hogy a mintegy 160 hivatkozásból sok magyar, így feltételezem, hogy a releváns magyar szakirodalom bemutatása éppoly átfogó, mint a nemzetközié. Kétség sem fér hozzá, hogy a disszertáció feldolgozott szakirodalma „igen széles körű”.
3. Az irodalom feldolgozásának mélysége, színvonala
A II. fejezettől Győri Zsuzsanna bizonyítja, hogy mélyen és nagyon alaposan megismerte a releváns szakirodalmat. Példaként a CSR különböző definícióinak bemutatását említeném. Helyesen állapítja meg, hogy a CSR-nak nincs egyetlen mindenki által elfogadott definíciója. Mivel a téma interdiszciplináris, nem is várhatunk el egységes definíciót, valószínűleg gyümölcsözőbb is, hogy különböző koncepciók léteznek. Azt is világosan állítja, hogy az újabb „CR” kifejezés átveszi a „CSR” kifejezés helyét, jelezve, hogy a vállalatok felelőssége nem csak társadalmi, de környezeti természetű is. Azt is értékelem, hogy a mainstream gazdasági irodalom CSR definícióit is vizsgálja, annak ellenére, hogy ezek nem egyeztethetőek össze a disszertáció alapvető álláspontjával. Ilyen például Kotler és Lee (2005) definíciója.
4. A felvetett tudományos kérdések kezelése, megragadása
A III. fejezetben a CSR elméleti fejlődését megfelelő alapossággal mutatja be Goodpaster és Matthews (1982) cikkétől egészen Goodpaster 2007-es könyvéig. A „láthatatlan kéz”, a „kormányzat keze” és a „menedzsment keze” közötti különbségtétel kiemelkedő. A következőkben a vállalat és a társadalom viszonyrendszerét bemutató vezető paradigmát, a stakeholder elméletet fejti ki. Bemutatja azt is, hogy képes volt kidolgozni egy saját csoportosítást a meglévő hatalom/érdek kategorizálásokhoz hozzájárulva.
5. A kialakított vizsgálati keret
A vizsgálati keret először és kiváltképp a CSR mögött meghúzódó motiváció tárgyalásánál kerül kifejtésre, legtisztábban és legkövetkezetesebben azonban a VII. fejezetben láthatjuk. A keret a mainstream CSR felfogás egy alternatíváját adja. Ezt az alternatívát - melyet joggal nevezhetünk radikálisan újnak - különböző kifejezésekkel közelíthetjük, mint az értékvezérelt vállalatvezetés, az alternatív kapitalisták, az alternatív vállalkozók, az értékvezérelt üzlet vagy a valóban felelős vállalat. A VII. fejezetben megemlíti a környezeti etika egyes elméleteit is, mint a mély ökológia vagy a biocentrikusság. Érdekes lett volna annak átfogóbb bemutatása, hogy a különböző környezeti elméletek és modellek hogyan kapcsolhatóak össze a vizsgálati kerettel. Ez nem igazán kritika, inkább javaslat további kutatásokhoz.
6. A felállított hipotézisek
A hipotézisek, melyeket Frank (2004) inspirált, megfelelő kiindulópontot jelentenek a disszertáció empirikus részéhez. Központi témájuk az etika és a versenyképesség közötti kapcsolat. Frank fő hipotézise szerint a felelősségvállalás fontos előnyöket generál versenykörnyezetben is, ami nagyon sokat ígérő az üzleti etika szempontjából. A hipotéziseket megfelelően bemutatja a 145-146. oldalon és az összefoglaló részben is. A hipotézisek nagyon érdekesek és fontosak.
7. Az alkalmazott vizsgálati módszerek
A kutatás során 17 vállalati interjú készült, szakértői, nem véletlen mintavétel után. Azt gondolom, ez teljesen megfelel a disszertáció céljának. A választott módszertan legfontosabb előnye, hogy nem akart kvantitatív lenni, helyette a jelenség mélyebb megismerését célzó, kvalitatív kutatás készült, ami az értékvezérelt vállalkozók gondolkodásmódját kutatja. Tekintve a vizsgált jelenség komplexitását és hogy a témát tudományosan még nem igazán kutatták, Győri Zsuzsanna a megfelelő kutatási stratégiát választotta, a feltáró kutatási módszer bölcs választás volt. Győri Zsuzsanna emellett bemutatja egy a magyarországi CSR helyzetet feltérképező kutatás eredményeit is. Ennek során 40 vállalati interjú készült, melyek kiegészültek az előző két év kutatási jelentéseivel, konferencia előadásaival, a témában aktív civil szervezeteknél és vállalatoknál számon tartott információkkal, a kapcsolódó jogszabályokkal, és vállalati CSR-anyagokkal. A mintavétel véletlen volt, illetve a példaértékű vállalatok szakértői mintavétellel kerültek kiválasztásra, eddigi kiemelkedő CSR tevékenységük alapján. A kérdések 6 adekvát és szakmailag megfelelő kategóriában hangzottak el.
8. A következtetések
A következtetések rögtön az első fejezetben megjelennek 7 pontban „A dolgozat tézisei” címen, ezen kívül az Összefoglalásban is, 15 pontban. A két rész kiegészíti egymást és megfelelően épülnek a feldolgozott szakirodalomra, valamint az egyéni kutatás empirikus eredményeire. Ide sorolnám még a VIII. fejezet „Ajánlások a vállalatok és érintettjeik számára – elsősorban a kormányzatnak és a civil társadalomnak” című részét is.
9. Az elért eredmények
Az eredmények érdekesek és nagy elméleti és gyakorlati jelentőséggel bírnak. A kutatás igazolta Frank 2004-es kitűnő könyvének hipotéziseit. A hipotézisek maguk így nem számítanak újnak, bizonyításuk azonban nagyon fontos, mivel ellentmondanak a mainsream gondolkodásnak a verseny és az erkölcs kapcsolatáról. A szakirodalom feldolgozása, interpretálása már önmagában is tudományos eredmény. A kiválasztott források kiváló kiindulási pontot jelentenek, melyeket a disszertáció összefoglal, kommentál, kritizál és tanulságosan használ. Az eredményeket három részre oszthatjuk: egy elméleti részre, ahol az elemzési keretet építi fel, és két empirikusra. Az egyik empirikus rész az „Alternatív lehetőségek a vállalati felelősség vállalására” című VII. fejezetben található. Véleményem szerint ennek legfontosabb része az „Értékvezérelt vállalatvezetés”. Ezután mutatja be a „Valóban Felelős Vállalat”-ot, ezt követik a környezeti etikáról, és a fenntarthatóságról, mint magasabb rendű célról szóló részek. „A kicsi szép – radikális változtatás a gazdaság fennálló rendszerén, logikáján” rész után befejezésül a spiritualitás szerepéről beszél. Nagyon nagyra értékelem a disszertációnak ezt a fejezetét. A másik empirikus rész (A CSR helyzete Magyarországon) a VIII. fejezetben található, ahol az elért eredmények világosak és informatívak. Nekem, mint norvég embernek ez a fejezet nagyon érdekes és szükséges is volt ahhoz, hogy megértsem a magyar CSR gyakorlatot. Az, hogy az elemzést az 1989 előtti és utáni körülmények ismertetésével kezdi, nagyban magyarázza a CSR magyarországi helyzetét.
10. A hivatkozások
Általános véleményem szerint a hivatkozások korrektek és precízek.
11-14. A dolgozat szerkezete, felépítése; A járulékos elemek (ábrák, táblák, glossary stb.); A dolgozat stílusa; Kivitelezése
Ezeket a szempontokat együtt fejteném ki, mivel kisebb súllyal jelennek meg az értékelésben. A dolgozat szerkezetét kiemelkedőnek találom. A járulékos elemek közül a második kutatás eredményeit bemutató táblázat lehetne informatívabb. Néhány leíró statisztikai mutató segítségével a táblázat információs szintjét meg lehetett volna növelni. Bár a táblázat a mellékletben található, mégis örültem volna ezeknek a kiegészítéseknek. A disszertáció angol fordítását általánosságban jónak találom, azonban a fent említett táblázat címe és adatai megmutatják, hogy az angol nyelv mind Zsuzsannának, mind nekem, a norvég opponensnek okoz még nehézségeket. Azonban általánosságban a disszertáció kivitelezése nagyon jó, a stílusa pedig kiváló, világos és retorikai szempontból is meggyőző. Ez már a tézisgyűjteményből is látható.
Összességében az apró kritikák az utolsó négy szemponttal kapcsolatban nem árnyékolják be azt az értékes tudományos eredményt, melyet a disszertáció a CSR területén elért. Örömet szerzett számomra a disszertáció elolvasása és sokat tanultam Győri Zsuzsanna kutatásából és eredményeiből. Gratulálok ehhez a fontos és időszerű dolgozathoz!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)