Vannak igazi nagy pillanatok az életben. Szeretnénk őket nyakon ragadni és vinni magunkkal messze, a szürke és sótlan hétköznapokba, hogy ragyogják be, fűszerezzék meg azokat.
Ilyesmi érzésem volt, mikor pénteken befejeztem a disszertáció magyar változatát. Nem volt még teljes, hiszen hiányoztak a mellékletek, és a héten a fordítás közben kis dolgokat még javítottam is rajta, de kész volt, az enyém volt, az utolsó szavak is belőlem szóltak. Önbizalom, repülés, kb. lepkeháló szükségeltetett az elkapásomhoz. Superman voltam na!
Utoljára akkor éreztem így magam, mikor megszültem Barnust. Nem mikor megszületett, figyeljetek a szóhasználatra. Azt a teljesítményt, ahogy a szülést végigcsináltam éreztem utoljára ennyire a magaménak.
176 oldal, kinyomtatva 900 g, egészséges gyerek született, megvan mind a húsz ujja, Apgar 10/10. Szerző és alkotás jól vannak.
Na, akkor kellett volna megírni ezt a bejegyzést. Mert ma fejeztem be igazán - angol változat is, mellékletek, így már 187 oldal, köszöni, még mindig átalussza az éjszakát - de sehol nincs a pénteki eufória. Az érzés elszállt, már csak az emléke él. Hálát adok az ihletért és az energiáért, és ha lehetséges, adj majd még igazi nagy pillanatokat, Istenem!
Nem baj, ha pénteken nem is, ma legalább megírtam, hogy megírtam.
