Abigél, Abigél

Február 25-én színházban voltunk, a Tháliában. Az épület gyönyörű, jó helyen ültünk (igaz, egymás mögött a 3. és 4. sor szélén), előtte kaptam névnapomra gyönyörű szívecskés nyakláncot, amire 5 éve vágytam, szóval minden adott volt a jó szórakozáshoz.
A zene szép volt. Nem volt kiemelkedő, vagy különleges, még igazán magyar sem - utoljára a Költő visszatérnek volt valami köze a magyar zenei alapokhoz (de cáfoljatok meg, várom az ajánlatokat, mit kell még megnéznem) -, de megint csak kiderült, hogy a közhelyek okkal közhelyek.Szívfacsaró, néha felkavaró, máskor megnyugtató, léleknek tetsző dallamokra sírhattuk végig a fél előadást. Még Atti is – bocsi, hogy elárulom.
Bár könnyű volt meghatódni, ezt a kis időn-téren kívüliséget – melyért örökre köszönet az összes alkotónak, művésznek – fontos gondolatok megélésével, megérzésével, újrafelfedezésével töltöttem.
A szereposztást meg sem néztem előre, így nagyot dobbant a szívem, mikor Zsuzsanna szerepében Füredi Niki sétált be. Magas volt, elegáns és gyönyörű, a tartása fenséges volt, az arcán a szigor is bájos. A hangja szebb, mint valaha, pedig már gyermekkorunkban is csodálatos volt – milyen suták néha a szavaink, ezerszer több mint csodálatos…
Egyszer Celine Diont énekelt nekünk Mártiéknál (Sometimes a snow comes down in June), volt vagy 14 éves, és már akkor sokkal felnőttebb, művészibb, komolyabb volt, mint mi együtt véve. Van egy jelenet, ahol Ginát és Torma Piroskát öleli karácsonykor, olyan volt, mint egy Madonna két gyermekkel, felnőtt volt, felelősségteljes, és angyali – anya egy anyátlan világban.
És Horn Mici – Siménfalvy Ágó, a mindig kedves, komoly nagylány, aki mellettem énekelt Rómában, és én azt éreztem, ennél gyönyörűbb koncertünk az életben nem lesz: biztonságot, ingathatatlan alapot, melegséget, otthont jelentett a hangja. 4 év van köztünk, nem voltunk barátnők, de ő a maga komoly módján mindig kedves volt és megnyugtató. Igazi Horn Mici, aki nem akart Ruttkai lenni, Ágó volt, bájos, fiatal és törékeny, két világháború súlyával, összes szerette elvesztésével a vállán, pajkosan mosolyogva, miközben a szíve szakad meg.
Mit tetszett volna szólni drága Reményi János bácsi látva ezt a két gyönyörű színésznőt, akik annyit szólóztak a kórusban, akiknek a bontakozó tehetségét évekig tetszett figyelemmel kísérni? Idén töltené a 80 évet, drága szeretett, gerinces, jellemes ember. Még láthatná őket ma is, ha a szíve csak fele olyan erős lett volna, mint amennyire jó.
Van-e mindig ilyen ember? Van-e mindig legalább egy Abigél? Mert ha az ember „hótiszta jellem”, akkor a nácik kik voltak? „Porból és szennyből a jellem emel fel”, de tudunk-e ilyenek lenni? Amikor Apa az intenzíven volt, Emad, a szír ügyfele – szépen beszél magyarul, csak néha furcsán használja a szavakat – azt mondta, az én Apám jó ember, és ezért a Jóisten automatikusan vigyáz rá. Hányunkra vigyázhat automatikusan? Van-e még Abigél?
Ha már a „Tiszta jellem” dalnál tartunk, Csonka András zseniális Kőnig. Ha valaki előre mondja, hogy ő lesz, azt hiszem, lettek volna fenntartásaim – pedig egyre inkább megszeretem őt, mint színészt és mint közéleti szereplőt – de mind alaptalan lett volna. Bár még mindig nem tudom eldönteni, szabad-e egy Holt költők társasága szerű nagyjelenettel megmutatni, ki az a Kőnig, de a dal szép, és Pici úgy Kőnig, hogy nem ripacs, nem „Garasozik”, mindent elhiszek, amit mond. Vagy legalábbis szeretnék hinni benne…
Gina is: Vágó Bernadett nem tudnám megmondani, miért, de elsőre nem volt szimpatikus. És mégis, a tehetsége átvilágított a kezdeti nem-szeretemen, olyan bájos volt, olyan fiatal, olyan Ginás. Az "Abigél-jelenetek", amikor azon gondolkodik, melyik nő lehet Abigél éteriek, megfoghatatlanok és mégis felfoghatóak. Gyönyörűen megoldott újítás a filmhez képest.
És itt értem el oda, hogy az Abigélt én már nem tudom külön kezelni Zsurzs Éva filmjétől. Az első részben repestem, hogy a dialógusokon alig változtattak. Az eredeti könyvben például egyszer sem hangzik el, hogy Jó napot kívánok Isten áldásával, de Szabó Magda forgatókönyve talán még zseniálisabbra sikerült, mint az eredeti regény. Minden szava úgy jó, ahogy van.
Szerencsi Éva hatalmas szemei, Zsurzs Katinak a fiatal Keresztanyukámat idéző pajkos mosolya, Bánfalvy Ágnes copfjai és Egri Kati, ahogy megmenekül a náciktól pár hal élete árán. Garas Dezső gondolkozó arckifejezése, Piros Ildikó elsápasztva, és a tanárnők mind (Schubert Éva, Temesi Hédi, Tábori Nóra) és persze Ruttkai Éva, aki a végén sokkal szigorúbb, mint Ágó volt, de nem tudnám megmondani, melyik az odaillőbb viselkedés. Talán ha befejezem a könyvet – újraolvasom, most van a légiriadó, Gina mindjárt kibékül az osztállyal...
Még egyszer köszönöm mindenkinek a filmre amennyire kell hasonlító, mégis új, modern, egyedi szerepformálásokban gazdag, szép és lélekemelő előadást. Isten áldjon meg Benneteket érte!