2003-ban kezdtem el tanítani. Testvérek között is 8. éve csinálom. Kezdetben előfordult, hogy kérdeztek valamit a hallgatók, és én nem tudtam válaszolni. Mára van munícióm: szakmai, pedagógiai, többnyire nem tudnak zavarba hozni. Múlt kedden szakértő közönségnek adtam elő, voltak húzós kérdések is, de azt hiszem, nem maradtam szégyenben.
Mégis: minden órán kérdezhetnek valamit, amit nem tudok. Félelmetes belegondolni, hogy ez 80 év után is így lenne. De azért hajrá, kérdezzenek csak kedves hallgatók! Ha tudom, hogy mit nem tudok, az máris tanulás, fejlődés...
2011. március 28., hétfő
2011. március 14., hétfő
Abigél, Abigél
Február 25-én színházban voltunk, a Tháliában. Az épület gyönyörű, jó helyen ültünk (igaz, egymás mögött a 3. és 4. sor szélén), előtte kaptam névnapomra gyönyörű szívecskés nyakláncot, amire 5 éve vágytam, szóval minden adott volt a jó szórakozáshoz.
A zene szép volt. Nem volt kiemelkedő, vagy különleges, még igazán magyar sem - utoljára a Költő visszatérnek volt valami köze a magyar zenei alapokhoz (de cáfoljatok meg, várom az ajánlatokat, mit kell még megnéznem) -, de megint csak kiderült, hogy a közhelyek okkal közhelyek.Szívfacsaró, néha felkavaró, máskor megnyugtató, léleknek tetsző dallamokra sírhattuk végig a fél előadást. Még Atti is – bocsi, hogy elárulom.
Bár könnyű volt meghatódni, ezt a kis időn-téren kívüliséget – melyért örökre köszönet az összes alkotónak, művésznek – fontos gondolatok megélésével, megérzésével, újrafelfedezésével töltöttem.
A szereposztást meg sem néztem előre, így nagyot dobbant a szívem, mikor Zsuzsanna szerepében Füredi Niki sétált be. Magas volt, elegáns és gyönyörű, a tartása fenséges volt, az arcán a szigor is bájos. A hangja szebb, mint valaha, pedig már gyermekkorunkban is csodálatos volt – milyen suták néha a szavaink, ezerszer több mint csodálatos…
Egyszer Celine Diont énekelt nekünk Mártiéknál (Sometimes a snow comes down in June), volt vagy 14 éves, és már akkor sokkal felnőttebb, művészibb, komolyabb volt, mint mi együtt véve. Van egy jelenet, ahol Ginát és Torma Piroskát öleli karácsonykor, olyan volt, mint egy Madonna két gyermekkel, felnőtt volt, felelősségteljes, és angyali – anya egy anyátlan világban.
És Horn Mici – Siménfalvy Ágó, a mindig kedves, komoly nagylány, aki mellettem énekelt Rómában, és én azt éreztem, ennél gyönyörűbb koncertünk az életben nem lesz: biztonságot, ingathatatlan alapot, melegséget, otthont jelentett a hangja. 4 év van köztünk, nem voltunk barátnők, de ő a maga komoly módján mindig kedves volt és megnyugtató. Igazi Horn Mici, aki nem akart Ruttkai lenni, Ágó volt, bájos, fiatal és törékeny, két világháború súlyával, összes szerette elvesztésével a vállán, pajkosan mosolyogva, miközben a szíve szakad meg.
Mit tetszett volna szólni drága Reményi János bácsi látva ezt a két gyönyörű színésznőt, akik annyit szólóztak a kórusban, akiknek a bontakozó tehetségét évekig tetszett figyelemmel kísérni? Idén töltené a 80 évet, drága szeretett, gerinces, jellemes ember. Még láthatná őket ma is, ha a szíve csak fele olyan erős lett volna, mint amennyire jó.
Van-e mindig ilyen ember? Van-e mindig legalább egy Abigél? Mert ha az ember „hótiszta jellem”, akkor a nácik kik voltak? „Porból és szennyből a jellem emel fel”, de tudunk-e ilyenek lenni? Amikor Apa az intenzíven volt, Emad, a szír ügyfele – szépen beszél magyarul, csak néha furcsán használja a szavakat – azt mondta, az én Apám jó ember, és ezért a Jóisten automatikusan vigyáz rá. Hányunkra vigyázhat automatikusan? Van-e még Abigél?
Ha már a „Tiszta jellem” dalnál tartunk, Csonka András zseniális Kőnig. Ha valaki előre mondja, hogy ő lesz, azt hiszem, lettek volna fenntartásaim – pedig egyre inkább megszeretem őt, mint színészt és mint közéleti szereplőt – de mind alaptalan lett volna. Bár még mindig nem tudom eldönteni, szabad-e egy Holt költők társasága szerű nagyjelenettel megmutatni, ki az a Kőnig, de a dal szép, és Pici úgy Kőnig, hogy nem ripacs, nem „Garasozik”, mindent elhiszek, amit mond. Vagy legalábbis szeretnék hinni benne…
Gina is: Vágó Bernadett nem tudnám megmondani, miért, de elsőre nem volt szimpatikus. És mégis, a tehetsége átvilágított a kezdeti nem-szeretemen, olyan bájos volt, olyan fiatal, olyan Ginás. Az "Abigél-jelenetek", amikor azon gondolkodik, melyik nő lehet Abigél éteriek, megfoghatatlanok és mégis felfoghatóak. Gyönyörűen megoldott újítás a filmhez képest.
És itt értem el oda, hogy az Abigélt én már nem tudom külön kezelni Zsurzs Éva filmjétől. Az első részben repestem, hogy a dialógusokon alig változtattak. Az eredeti könyvben például egyszer sem hangzik el, hogy Jó napot kívánok Isten áldásával, de Szabó Magda forgatókönyve talán még zseniálisabbra sikerült, mint az eredeti regény. Minden szava úgy jó, ahogy van.
Szerencsi Éva hatalmas szemei, Zsurzs Katinak a fiatal Keresztanyukámat idéző pajkos mosolya, Bánfalvy Ágnes copfjai és Egri Kati, ahogy megmenekül a náciktól pár hal élete árán. Garas Dezső gondolkozó arckifejezése, Piros Ildikó elsápasztva, és a tanárnők mind (Schubert Éva, Temesi Hédi, Tábori Nóra) és persze Ruttkai Éva, aki a végén sokkal szigorúbb, mint Ágó volt, de nem tudnám megmondani, melyik az odaillőbb viselkedés. Talán ha befejezem a könyvet – újraolvasom, most van a légiriadó, Gina mindjárt kibékül az osztállyal...
Még egyszer köszönöm mindenkinek a filmre amennyire kell hasonlító, mégis új, modern, egyedi szerepformálásokban gazdag, szép és lélekemelő előadást. Isten áldjon meg Benneteket érte!
A zene szép volt. Nem volt kiemelkedő, vagy különleges, még igazán magyar sem - utoljára a Költő visszatérnek volt valami köze a magyar zenei alapokhoz (de cáfoljatok meg, várom az ajánlatokat, mit kell még megnéznem) -, de megint csak kiderült, hogy a közhelyek okkal közhelyek.Szívfacsaró, néha felkavaró, máskor megnyugtató, léleknek tetsző dallamokra sírhattuk végig a fél előadást. Még Atti is – bocsi, hogy elárulom.
Bár könnyű volt meghatódni, ezt a kis időn-téren kívüliséget – melyért örökre köszönet az összes alkotónak, művésznek – fontos gondolatok megélésével, megérzésével, újrafelfedezésével töltöttem.
A szereposztást meg sem néztem előre, így nagyot dobbant a szívem, mikor Zsuzsanna szerepében Füredi Niki sétált be. Magas volt, elegáns és gyönyörű, a tartása fenséges volt, az arcán a szigor is bájos. A hangja szebb, mint valaha, pedig már gyermekkorunkban is csodálatos volt – milyen suták néha a szavaink, ezerszer több mint csodálatos…
Egyszer Celine Diont énekelt nekünk Mártiéknál (Sometimes a snow comes down in June), volt vagy 14 éves, és már akkor sokkal felnőttebb, művészibb, komolyabb volt, mint mi együtt véve. Van egy jelenet, ahol Ginát és Torma Piroskát öleli karácsonykor, olyan volt, mint egy Madonna két gyermekkel, felnőtt volt, felelősségteljes, és angyali – anya egy anyátlan világban.
És Horn Mici – Siménfalvy Ágó, a mindig kedves, komoly nagylány, aki mellettem énekelt Rómában, és én azt éreztem, ennél gyönyörűbb koncertünk az életben nem lesz: biztonságot, ingathatatlan alapot, melegséget, otthont jelentett a hangja. 4 év van köztünk, nem voltunk barátnők, de ő a maga komoly módján mindig kedves volt és megnyugtató. Igazi Horn Mici, aki nem akart Ruttkai lenni, Ágó volt, bájos, fiatal és törékeny, két világháború súlyával, összes szerette elvesztésével a vállán, pajkosan mosolyogva, miközben a szíve szakad meg.
Mit tetszett volna szólni drága Reményi János bácsi látva ezt a két gyönyörű színésznőt, akik annyit szólóztak a kórusban, akiknek a bontakozó tehetségét évekig tetszett figyelemmel kísérni? Idén töltené a 80 évet, drága szeretett, gerinces, jellemes ember. Még láthatná őket ma is, ha a szíve csak fele olyan erős lett volna, mint amennyire jó.
Van-e mindig ilyen ember? Van-e mindig legalább egy Abigél? Mert ha az ember „hótiszta jellem”, akkor a nácik kik voltak? „Porból és szennyből a jellem emel fel”, de tudunk-e ilyenek lenni? Amikor Apa az intenzíven volt, Emad, a szír ügyfele – szépen beszél magyarul, csak néha furcsán használja a szavakat – azt mondta, az én Apám jó ember, és ezért a Jóisten automatikusan vigyáz rá. Hányunkra vigyázhat automatikusan? Van-e még Abigél?
Ha már a „Tiszta jellem” dalnál tartunk, Csonka András zseniális Kőnig. Ha valaki előre mondja, hogy ő lesz, azt hiszem, lettek volna fenntartásaim – pedig egyre inkább megszeretem őt, mint színészt és mint közéleti szereplőt – de mind alaptalan lett volna. Bár még mindig nem tudom eldönteni, szabad-e egy Holt költők társasága szerű nagyjelenettel megmutatni, ki az a Kőnig, de a dal szép, és Pici úgy Kőnig, hogy nem ripacs, nem „Garasozik”, mindent elhiszek, amit mond. Vagy legalábbis szeretnék hinni benne…
Gina is: Vágó Bernadett nem tudnám megmondani, miért, de elsőre nem volt szimpatikus. És mégis, a tehetsége átvilágított a kezdeti nem-szeretemen, olyan bájos volt, olyan fiatal, olyan Ginás. Az "Abigél-jelenetek", amikor azon gondolkodik, melyik nő lehet Abigél éteriek, megfoghatatlanok és mégis felfoghatóak. Gyönyörűen megoldott újítás a filmhez képest.
És itt értem el oda, hogy az Abigélt én már nem tudom külön kezelni Zsurzs Éva filmjétől. Az első részben repestem, hogy a dialógusokon alig változtattak. Az eredeti könyvben például egyszer sem hangzik el, hogy Jó napot kívánok Isten áldásával, de Szabó Magda forgatókönyve talán még zseniálisabbra sikerült, mint az eredeti regény. Minden szava úgy jó, ahogy van.
Szerencsi Éva hatalmas szemei, Zsurzs Katinak a fiatal Keresztanyukámat idéző pajkos mosolya, Bánfalvy Ágnes copfjai és Egri Kati, ahogy megmenekül a náciktól pár hal élete árán. Garas Dezső gondolkozó arckifejezése, Piros Ildikó elsápasztva, és a tanárnők mind (Schubert Éva, Temesi Hédi, Tábori Nóra) és persze Ruttkai Éva, aki a végén sokkal szigorúbb, mint Ágó volt, de nem tudnám megmondani, melyik az odaillőbb viselkedés. Talán ha befejezem a könyvet – újraolvasom, most van a légiriadó, Gina mindjárt kibékül az osztállyal...
Még egyszer köszönöm mindenkinek a filmre amennyire kell hasonlító, mégis új, modern, egyedi szerepformálásokban gazdag, szép és lélekemelő előadást. Isten áldjon meg Benneteket érte!
2011. március 3., csütörtök
Ajándékba a napot
Apukámtól azt kértem névnapomra, hadd menjek el kozmetikushoz - egy év után először. Ő vállalta, hogy kifizeti, és elviszi magukhoz Barnust ovi után, hogy szabad legyen a délutánom. Mivel csütörtökön Danira reggel amúgy is Anya vigyáz (ilyenkor megyünk logopédushoz), és délre pedig az endokrinológushoz jelentkeztem be, őt már reggel kivitte Atti Anyához és a Dédi mamához.
Már az ajtóban voltam, mikor telefonáltak az áramszünetről, így kaptam az ajándék délutánhoz egy ajándék délelőttöt a nagyfiammal. Nagyon élveztük, csudára megölelgetett az oviban, mikor eljöttem.
Hogy mihez is kezdtem az ajándékba kapott idővel? Az ovi után csupa olyat csináltam, amit 6 vagy 8 évvel ezelőtt tulajdonképpen bármikor megtehettem: zenét hallgattam, "chick lit"-et olvastam (de legalább angolul), tornáztam, bogoztam, hajat mostam. És mondhatom nagyon jól esett! És bár most azt kellene mondanom, már nagyon hiányoznak a Csillagosaim - mindjárt este 6 van - de inkább kihasználom az utolsó egyedül töltött perceket is: rendbe teszem az e-mailjeimet, Csík zenekart hallgatok (ezt nem nagyon szokták hagyni), hajat szárítok.
Elfoglalom magam, nehogy arra gondoljak, ami az egyetlen nem-pozitív dolog volt az én ajándék-napomból: hogy el kellene menni a gyógyszertárba, és kiváltani azt a dög Bromochriptint, amitől nem szabadulok soha. Hogy a Doktor bácsi nagyot sóhajtott, és milyen arcot vágott, mikor rám szólt, minek szoptattam ennyit, ha tudom, hogy az adenoma ezalatt csak nőtt. Vallottam volna be, hogy többek között azért szoptattam ilyen sokáig, hogy minél később kelljen visszamennem hozzá és újrakezdeni az egész rémálmot? Ahogy Julika szokott idézni egy református lelkészt - szégyellem, de nem jut eszembe, kit, talán Cseri Kálmánt: "Mindenkinek megvan a hormon-sorsa". Hát ez az enyém...
Már az ajtóban voltam, mikor telefonáltak az áramszünetről, így kaptam az ajándék délutánhoz egy ajándék délelőttöt a nagyfiammal. Nagyon élveztük, csudára megölelgetett az oviban, mikor eljöttem.
Hogy mihez is kezdtem az ajándékba kapott idővel? Az ovi után csupa olyat csináltam, amit 6 vagy 8 évvel ezelőtt tulajdonképpen bármikor megtehettem: zenét hallgattam, "chick lit"-et olvastam (de legalább angolul), tornáztam, bogoztam, hajat mostam. És mondhatom nagyon jól esett! És bár most azt kellene mondanom, már nagyon hiányoznak a Csillagosaim - mindjárt este 6 van - de inkább kihasználom az utolsó egyedül töltött perceket is: rendbe teszem az e-mailjeimet, Csík zenekart hallgatok (ezt nem nagyon szokták hagyni), hajat szárítok.
Elfoglalom magam, nehogy arra gondoljak, ami az egyetlen nem-pozitív dolog volt az én ajándék-napomból: hogy el kellene menni a gyógyszertárba, és kiváltani azt a dög Bromochriptint, amitől nem szabadulok soha. Hogy a Doktor bácsi nagyot sóhajtott, és milyen arcot vágott, mikor rám szólt, minek szoptattam ennyit, ha tudom, hogy az adenoma ezalatt csak nőtt. Vallottam volna be, hogy többek között azért szoptattam ilyen sokáig, hogy minél később kelljen visszamennem hozzá és újrakezdeni az egész rémálmot? Ahogy Julika szokott idézni egy református lelkészt - szégyellem, de nem jut eszembe, kit, talán Cseri Kálmánt: "Mindenkinek megvan a hormon-sorsa". Hát ez az enyém...
Fogyasztói szuverenitás - avagy oltassunk-e bárányhimlő ellen?
Craig Smith fogyasztói szuverenitás elméletét tanítottam hétfőn az egyetemen. Lényege, hogy akkor várhatunk el valóban megfontolt, átgondolt, felnőtt, tudatos fogyasztói döntést, ha három dolog a fogyasztó rendelkezésére áll:
1. képesség a döntés meghozatalára - ez a képesség csökkent például a gyerekeknél, vagy a betegeknél (a marketingeseknek nem szabadna kihasználni ezt a csökkent képességet, illetve óvakodniuk kellene ennek a képességnek a célzott gyengítésétől);
2. információ - a fogyasztónak rendelkezésére kell bocsátani a termékkel, szolgáltatással kapcsolatos releváns tudnivalókat;
3. a választás lehetősége - ha mindezek mellett nincs a terméknek szebb - jobb - bármilyen szempontból elfogadhatóbb helyettesítője, akkor megette a fene az egészet - természetesen, ha nem lehetséges a vásárlástól elállni, ha a termék mindenképpen szükséges.
Csák Máté - remélem, nem haragszik meg, hogy nevén nevezem, de olyan szép neve van - nevű hallgatóm a gyógyszerekkel kapcsolatos példámra kérdezett rá. Ő mindig "kukacoskodik" a szó lehető legpozitívabb értelmében, mindenbe belekérdez, magyarázatot vár, látszik, hogy gondolkodik, az ilyenek miatt imádok tanítani.
Azt firtatta tehát, mi legyen abban az esetben, ha nem teljes a szuverenitásunk a döntésnél. A gyógyszerek esetében ugyanis ha meg is kapjuk a szükséges információt, a legtöbbször akkor sem vagyunk képesek feldolgozni, megérteni azt. Szerinte ilyenkor az, hogy az orvos kontrollálja, mit vegyünk be, a fogyasztói szuverenitás korlátozása. Szerintem - és ő is elfogadta ezt - inkább a fogyasztói szuverenitás korlátozottságának felismeréséről, elfogadásáról, és a döntés egy jobban informált és képzett személy kezébe való áthelyezéséről van szó.
De mit tegyünk, ha ahány orvos, annyi javaslat és vélemény? Konkrétan ha a mi doktor bácsink oltás-ellenes, a helyettesítője, az óvónő, a patikus, a régi doktornénink viszont azt mondják, felelőtlenség nem oltatni bárányhimlő ellen, akkor mit tegyen a szülő (aki ugye ebben az esetben korlátozottan szuverén fogyasztó)?
Igazság szerint nem tudom, van-e tökéletes döntés, valószínűleg csak kisebb rossz van - mint a legtöbb dilemmánál. Mindenesetre megkapták az oltást. Hogy hogyan döntöttem? Elismerve a szuverenitásom, tudásom, képességem és információm korlátozottságát, úgy döntöttem, ez nem észalapú döntés. Szeretnék egyszer többet foglalkozni ezzel, de mindenesetre vannak technikák, amelyek az érzelmekre és a "zsigerekre" bízzák döntéseink megalapozását. Ilyen a szag teszt: bűzlik itt valami?; a tükör teszt: bele tudok nézni?; vagy az alvás teszt: nyugodtan alszom a döntés meghozatal után?
Jelentem, nyugodtan alszom. Jó döntést hoztam. Legalábbis hiszek benne, hogy ez a kisebb rossz.
1. képesség a döntés meghozatalára - ez a képesség csökkent például a gyerekeknél, vagy a betegeknél (a marketingeseknek nem szabadna kihasználni ezt a csökkent képességet, illetve óvakodniuk kellene ennek a képességnek a célzott gyengítésétől);
2. információ - a fogyasztónak rendelkezésére kell bocsátani a termékkel, szolgáltatással kapcsolatos releváns tudnivalókat;
3. a választás lehetősége - ha mindezek mellett nincs a terméknek szebb - jobb - bármilyen szempontból elfogadhatóbb helyettesítője, akkor megette a fene az egészet - természetesen, ha nem lehetséges a vásárlástól elállni, ha a termék mindenképpen szükséges.
Csák Máté - remélem, nem haragszik meg, hogy nevén nevezem, de olyan szép neve van - nevű hallgatóm a gyógyszerekkel kapcsolatos példámra kérdezett rá. Ő mindig "kukacoskodik" a szó lehető legpozitívabb értelmében, mindenbe belekérdez, magyarázatot vár, látszik, hogy gondolkodik, az ilyenek miatt imádok tanítani.
Azt firtatta tehát, mi legyen abban az esetben, ha nem teljes a szuverenitásunk a döntésnél. A gyógyszerek esetében ugyanis ha meg is kapjuk a szükséges információt, a legtöbbször akkor sem vagyunk képesek feldolgozni, megérteni azt. Szerinte ilyenkor az, hogy az orvos kontrollálja, mit vegyünk be, a fogyasztói szuverenitás korlátozása. Szerintem - és ő is elfogadta ezt - inkább a fogyasztói szuverenitás korlátozottságának felismeréséről, elfogadásáról, és a döntés egy jobban informált és képzett személy kezébe való áthelyezéséről van szó.
De mit tegyünk, ha ahány orvos, annyi javaslat és vélemény? Konkrétan ha a mi doktor bácsink oltás-ellenes, a helyettesítője, az óvónő, a patikus, a régi doktornénink viszont azt mondják, felelőtlenség nem oltatni bárányhimlő ellen, akkor mit tegyen a szülő (aki ugye ebben az esetben korlátozottan szuverén fogyasztó)?
Igazság szerint nem tudom, van-e tökéletes döntés, valószínűleg csak kisebb rossz van - mint a legtöbb dilemmánál. Mindenesetre megkapták az oltást. Hogy hogyan döntöttem? Elismerve a szuverenitásom, tudásom, képességem és információm korlátozottságát, úgy döntöttem, ez nem észalapú döntés. Szeretnék egyszer többet foglalkozni ezzel, de mindenesetre vannak technikák, amelyek az érzelmekre és a "zsigerekre" bízzák döntéseink megalapozását. Ilyen a szag teszt: bűzlik itt valami?; a tükör teszt: bele tudok nézni?; vagy az alvás teszt: nyugodtan alszom a döntés meghozatal után?
Jelentem, nyugodtan alszom. Jó döntést hoztam. Legalábbis hiszek benne, hogy ez a kisebb rossz.
Starbucks gyerekekkel - avagy egyik ordít, másik lejmol
Ma elmaradt a logopédián a foglalkozás, mert áramszünet volt. Mikor telefonáltak, már a kocsiban ült Barnus, hogy menjünk a metróhoz, nem volt szívem bevinni az oviba. Mivel úgyis kellett bankba is menni, gondoltam, bemegyünk, kávézunk egyet, ahogy szoktunk (nem szeret én kávét, forró csokit iszom én kávézóban - mondja Barnusom), aztán sétálunk egy picit, úgyis csak 12-re kell mennem az endokrinológiára.
Nagyon tetszett neki, hogy csak úgy l'art pour l'art bemetrózunk a belvárosba, nagy puszit is kaptam, hogy nem kell rögtön oviba menni. Leszálltunk az Arany János utcánál, bementünk a bankba, megnéztük a Bazilikát. Mivel a kávézónk közel van a logopédiához - egy háztömb - ott sem volt áram, irány a Starbucks a Westendben. Nyugisan megittuk a kávét-csokit (mandulás csokit ivott, kis gourmand-om boldogan mondta, szagoljam meg, milyen illata van:), ettünk egy bagelt krémsajttal.
Erről eszembe jutott egy cseppet sem nyugalmas Starbucks-látogatás, konkrétan a tavaly június 17-i, mikor a nyitónap utáni napon mentem el a két gyerekkel kedvenc kávézóm első magyarországi üzletébe. Dudu már a sorban elkezdett sírni (vagy inkább bömbölni, üvölteni), nem is hagyta abba, így az első itthoni caramel macchiatomat át kellett öntetnem a boltvezetővel papír pohárba, hogy sétálhassunk, és vegyünk egy banánt, aminek az elfogyasztása után drága Manócskám nyugodt álomba zuhant a babakocsiban. Hogy ne legyen ilyen könnyen vége a megpróbáltatásoknak, visszamentünk még, mert szerettem volna venni egy új csészét a nagy nap emlékére. Barnusom is szeretett volna egy bögrét - olyan picit, amilyet még mi hoztunk Párizsból - de a pénztárnál kiderült, hogy olyat nem lehet venni, csak ott inni belőle.
Emlékeztek a Nicsak ki beszél még-ben, mikor Travolta ingyen megy moziba és még pop cornt is kinyefegtet a gyerekekkel? Esküszöm, hogy nem tanítottam be, de Barnusom tökéletesen hozta a figurát. A boltvezető megsajnált, gyorsan elcsomagoltatott egy kis bögrét - igaz, mikor előzőleg Dudu ordított, ő mondta, hogy lehet venni, csak akkor nem volt már kedvem még egyszer beállni a sorba. Azt hinnétek, itt a vége, de az én bögrécskémhez csészealj is van - ahogy Barnus elmésen és kellőképpen hangosan megjegyezte. Mondtam, azt már nem lehet, erre legörbült a szája, és kezdte volna újra a hisztit. A boltvezető hirtelen megfogott egy csészealjat, és betette az ajándék bögre mellé.
Szerintetek milyen gyorsan húztam ki ezután az elegáns és trendi kávézóból? Futottam, mint az Anya, akinek az egyik gyereke ordít, a másik meg lejmol.
Ma ehhez képest nyugalom volt. Egy gyerek nem kettő, ráadásul azóta sokat komolyodott az én szép nagyfiam. És csak egy krémsajtot kaptunk ajándékba, Barnus annyira szépen kérte, hogy majd vegyek neki ilyet, hogy a boltvezető gyorsan a kezébe adott egyet. Ő meg szépen megköszönte. És végre nem éreztem, hogy gyorsan el kellene húznom a csíkot...
Nagyon tetszett neki, hogy csak úgy l'art pour l'art bemetrózunk a belvárosba, nagy puszit is kaptam, hogy nem kell rögtön oviba menni. Leszálltunk az Arany János utcánál, bementünk a bankba, megnéztük a Bazilikát. Mivel a kávézónk közel van a logopédiához - egy háztömb - ott sem volt áram, irány a Starbucks a Westendben. Nyugisan megittuk a kávét-csokit (mandulás csokit ivott, kis gourmand-om boldogan mondta, szagoljam meg, milyen illata van:), ettünk egy bagelt krémsajttal.
Erről eszembe jutott egy cseppet sem nyugalmas Starbucks-látogatás, konkrétan a tavaly június 17-i, mikor a nyitónap utáni napon mentem el a két gyerekkel kedvenc kávézóm első magyarországi üzletébe. Dudu már a sorban elkezdett sírni (vagy inkább bömbölni, üvölteni), nem is hagyta abba, így az első itthoni caramel macchiatomat át kellett öntetnem a boltvezetővel papír pohárba, hogy sétálhassunk, és vegyünk egy banánt, aminek az elfogyasztása után drága Manócskám nyugodt álomba zuhant a babakocsiban. Hogy ne legyen ilyen könnyen vége a megpróbáltatásoknak, visszamentünk még, mert szerettem volna venni egy új csészét a nagy nap emlékére. Barnusom is szeretett volna egy bögrét - olyan picit, amilyet még mi hoztunk Párizsból - de a pénztárnál kiderült, hogy olyat nem lehet venni, csak ott inni belőle.
Emlékeztek a Nicsak ki beszél még-ben, mikor Travolta ingyen megy moziba és még pop cornt is kinyefegtet a gyerekekkel? Esküszöm, hogy nem tanítottam be, de Barnusom tökéletesen hozta a figurát. A boltvezető megsajnált, gyorsan elcsomagoltatott egy kis bögrét - igaz, mikor előzőleg Dudu ordított, ő mondta, hogy lehet venni, csak akkor nem volt már kedvem még egyszer beállni a sorba. Azt hinnétek, itt a vége, de az én bögrécskémhez csészealj is van - ahogy Barnus elmésen és kellőképpen hangosan megjegyezte. Mondtam, azt már nem lehet, erre legörbült a szája, és kezdte volna újra a hisztit. A boltvezető hirtelen megfogott egy csészealjat, és betette az ajándék bögre mellé.
Szerintetek milyen gyorsan húztam ki ezután az elegáns és trendi kávézóból? Futottam, mint az Anya, akinek az egyik gyereke ordít, a másik meg lejmol.
Ma ehhez képest nyugalom volt. Egy gyerek nem kettő, ráadásul azóta sokat komolyodott az én szép nagyfiam. És csak egy krémsajtot kaptunk ajándékba, Barnus annyira szépen kérte, hogy majd vegyek neki ilyet, hogy a boltvezető gyorsan a kezébe adott egyet. Ő meg szépen megköszönte. És végre nem éreztem, hogy gyorsan el kellene húznom a csíkot...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)