Apukámtól azt kértem névnapomra, hadd menjek el kozmetikushoz - egy év után először. Ő vállalta, hogy kifizeti, és elviszi magukhoz Barnust ovi után, hogy szabad legyen a délutánom. Mivel csütörtökön Danira reggel amúgy is Anya vigyáz (ilyenkor megyünk logopédushoz), és délre pedig az endokrinológushoz jelentkeztem be, őt már reggel kivitte Atti Anyához és a Dédi mamához.
Már az ajtóban voltam, mikor telefonáltak az áramszünetről, így kaptam az ajándék délutánhoz egy ajándék délelőttöt a nagyfiammal. Nagyon élveztük, csudára megölelgetett az oviban, mikor eljöttem.
Hogy mihez is kezdtem az ajándékba kapott idővel? Az ovi után csupa olyat csináltam, amit 6 vagy 8 évvel ezelőtt tulajdonképpen bármikor megtehettem: zenét hallgattam, "chick lit"-et olvastam (de legalább angolul), tornáztam, bogoztam, hajat mostam. És mondhatom nagyon jól esett! És bár most azt kellene mondanom, már nagyon hiányoznak a Csillagosaim - mindjárt este 6 van - de inkább kihasználom az utolsó egyedül töltött perceket is: rendbe teszem az e-mailjeimet, Csík zenekart hallgatok (ezt nem nagyon szokták hagyni), hajat szárítok.
Elfoglalom magam, nehogy arra gondoljak, ami az egyetlen nem-pozitív dolog volt az én ajándék-napomból: hogy el kellene menni a gyógyszertárba, és kiváltani azt a dög Bromochriptint, amitől nem szabadulok soha. Hogy a Doktor bácsi nagyot sóhajtott, és milyen arcot vágott, mikor rám szólt, minek szoptattam ennyit, ha tudom, hogy az adenoma ezalatt csak nőtt. Vallottam volna be, hogy többek között azért szoptattam ilyen sokáig, hogy minél később kelljen visszamennem hozzá és újrakezdeni az egész rémálmot? Ahogy Julika szokott idézni egy református lelkészt - szégyellem, de nem jut eszembe, kit, talán Cseri Kálmánt: "Mindenkinek megvan a hormon-sorsa". Hát ez az enyém...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése