Sokat sírunk mostanában. Ezért sokat gondolkozom a könnyekről, a sírásról. Utoljára az óvodában sírhatsz úgy, hogy senki nem gondolja, gyerekes vagy, nem tudsz uralkodni magadon.
Az óvodában, de csak ha épp óvodás vagy. Mert ha egy új kiscsoportos mamájaként bőgöd el magad, az már korántsem elfogadható. De azért köszönöm Judit néninek, hogy jutott nekem is egy "nincs semmi baj".
Barnusom hétfőn ment először óvodába. Velem együtt, ebédig, élvezte is.
Kedden reggel aztán jött a nem akarok menni. Attival együtt vittük el, így megnyugodott. Délben visszamentem. Nem hisztizett, míg nem voltam ott. Csak csendben sírdogált. És azt hiszem, ez rosszabb, mint ha hisztizett volna. De örült, hogy megjöttem, és hősiesen ott aludt.
Tegnap hatalmas hisztit vágott le, miszerint ő nem alszik ott. Végig nagyon nyugodt tudtam maradni, sziklaszilárdan kitartottam az ott-alvás mellett, végül meg kellett fenyegetnem, hogy ha abba nem hagyja a hisztit, nem maradok ott, amíg alszik. Erre bement, és ahogy csukódott az ajtó, végre belőlem is kiszakadhattak a könnyek. Tudom, hogy csak itthon, titokban lett volna szabad, de csak eddig bírtam. Hogy ő ne lássa. Hogy ő elhiggye, hogy nyugodt és sziklaszilárd vagyok.
Hogy a többiek gyerekesnek tartanak, azzal már nem volt erőm foglalkozni. Ekkor kaptam a "nincs semmi baj"-t.
Tényleg nincs baj.
Mind megszoktuk, hogy időről-időre és egyre inkább ki kell szakadnunk a család biztonságából, csak éppen ettől egy cseppet sem lesz könnyebb az egész.
Mind megszoktuk az újabb és újabb csoportokat, osztályokat, óvó- és tanító néniket, közösségeket, kihívásokat, vizsgákat. Csak éppen ettől sem lesz egy cseppet sem könnyebb az egész.
Nagy már. Szüksége van közösségre, "szocializálódnia" kell. Csak éppen ettől sem lesz egy cseppet sem könnyebb az egész.
Mert egész nap csak azt várom - meggyőződésem, hogy jobban, mint ő - hogy mehessek már érte, és itt legyen, és lássam, hogy biztonságban érzi magát.
Mert csak ettől lesz könnyebb az egész.
