Anya

2006. szeptember 11-én lettem Anya. Ezt most nem csak úgy értem, hogy akkor született meg az első gyerekem, de ez volt az a nap, amikor egy ember, akit nem igazán ismertem és ő sem engem - konkrétan egy kicsit közvetlen, de nagyon segítőkész csecsemős nővér - a nevem megkérdezése nélkül/helyett egyszerűen "Anyá"-nak szólított.

Azóta voltam "Anya" orvosi rendelőben - sokban - korai fejlesztésen, logopédián, utcán, boltban, postán, játszótéren. És persze itthon, bár a Kicsi még "papá"-nak hív engem is, illetve ha cicizni akar, akkor "memmé"-nek.

A múlt héten kihúzták a bölcsesség fogamat - és a 9. táltos fogamat is, amit a fiúktól kaptam a két terhesség alatt - utána mentünk arcüregátmosásra. Persze megint "Anya" voltam, pedig tudják a nevem. Erre én:

- Anya nem tudja, hogy most mi legyen, kivették a bölcsesség fogát 5-kor, nem biztos, hogy most vállalkozik a kezelésre.

A kezelést így megúsztam, Bár Barnusra konkrétan rá kellett feküdni, hogy hagyja magát kezelni, aztán meg kintről hallgathattam, ahogy Dudu sír, miközben Atti lefogta.
Aztán az izgalmak után elgondolkoztam: nem hogy nem tartom furcsának, hogy "Anya" vagyok, de már én sem hívom magam a saját nevemen, sőt az egyes szám első személyt is elfelejtettem - pont ahogy a dokik, egyes szám harmadikban beszélek "Anyá"-ról.

És ha megnézitek, most is. Ma még nem sok mindent írtam, ami ne gyerekről és anyaságról szólt volna.

Jó, igazságtalan vagyok magammal, hiszen délelőtt dolgoztam, felkészültem a szerdai előadásomra, és ott egy szó sem fog esni gyerekekről. Na jó, majd ide is írok másról is, csak legyen türelmetek kivárni, hogy elfogyjanak a gyerek-sztorik...