Első kisfiam teljesen rendben folyt terhesség után teljesen rendes szüléssel jött a világra. A szülés után a pihenőszobában alhattam volna – visszanézve nem lett volna dőreség, sőt – de nem bírtam. Egész egyszerűen Superman-nek éreztem magam. Sok mindent elértem már: voltam év diákja a gimnáziumban, nyertem szavaló és nyelvhelyességi versenyt, 10 évesen énekeltem a Notre Dame-ban, 14 évesen már szólóztam is benne. Summa cum laude diplomáztam, a PhD képzésem közepén voltam, és mégsem éreztem még soha olyan büszkeséget. Megcsináltam, tudatosan, úgy ahogy készültem-készültünk rá, és a Kicsi gyönyörű, tökéletes, és fél órával azután, hogy kijött belőlem, már szopizott is. Őstehetség volt.
Aztán eltelt néhány hét, Babocska – még 9 hetes terhesen neveztük el így – szépen nőtt, nyugodt volt, már alig kelt fel éjszaka, és akkor a Doktor néni 6 hetes korában azt mondta, nem tetszik neki valami, nem tartja a fejét, nem fókuszál a szemével. Beutaló szemészetre, neurológiára, sírás hazafelé Anyának, Férjnek, 2 napig nem nagyon aludtam. Aztán valahogy megszállt valamiféle nyugalom, és onnantól kezdve már nem sírtam azon, mi lesz Vele-velünk. Furcsa is volt, hiszen olyan típus vagyok, ki képes problémát gyártani is, és az ilyen kis hülyeségeken agyalok is hosszan – őrlöm magam és a családot, akik kénytelenek elviselni.
Pedig a neurológus egy héttel később azt mondta, ez a gyerek nem fog járni és különben is miért hagyom ennyit enni, kövér. Mivel csak szoptattam, fogalmam sem volt, mennyi az az ennyi, és mindenki más azt mondta, igény szerint szoptassam, és neki erre volt igénye. Úgy döntöttem, valamiben az orvosra hallgatok, de ami az én dolgom – ti. a szoptatás – abban a szívemre. Így elkezdtük Dévényre járni – áldja meg az Isten a drága Mami kezét és szívét – korai fejlesztésre, tornáztattuk, ppt-ket mutogattunk a 3 hónapos gyereknek és türelmesek voltunk. Tudtunk türelmesek lenni, mert igazából sosem hittük, hogy komoly baja lehet.
És valóban. Kicsit később, mint ahogy a könyvekben írják, de mindent megcsinált és megcsinál ma is. Nem azt akarom mondani, hogy hagytuk teljesen spontán kinőni magát, hiszen jártunk-járunk gyógytornára, babaúszásra, Ringatóra, angolra, logopédushoz, pszichológushoz, neurológushoz, szemészetre, ortopédushoz. De végig meg volt az érzésem, hogy minden rendben lesz. Hogy az én gyerekem úgy jó ahogy van, és én mint anya mindent megteszek, amit megtehetek érte. Hogy senki sem csinálná jobban. Hogy ennek a gyereknek senki nem lehetne jobb szülője, mint mi vagyunk.
És persze láttam-látok más anyákat is, sokkal betegebb gyerekekkel, és teljesen rendben fejlődő egészséges gyerekekkel is. És a beszélgetések, várakozások, vizsgálatok alatt egyre erősödött bennem az érzés, hogy nem csak én érzem azt, hogy én vagyok, aki a lehető legjobban csinálja az anyaságot. Hogy nem csak én gondolom, hogy nekem van igazam az olyan kérdésekben, hogy mikor adjunk először tehéntejet, mikor ehet gombát, bogyós gyümölcsöt, hogy vinni kell-e angolra, zenebölcsibe, hogy szüksége van-e 3 éves korától a közösségre, még akkor is, ha közben én úgyis egész nap otthon vagyok a kisebbikkel – aki egyébként köszöni jól van, nem jár semmilyen foglalkozásra, és mégis rekord sebességgel fejlődik a nagy mellett.
Nem állítom, hogy sosincsenek álmatlan éjszakáim, hogy nem érzem néha, hogy erre a világra kár volt szülni, hogy nem érzem azt, hogy ha valakinek érdemes is, nekem akkor sem kellett volna, hiszen teljesen alkalmatlan vagyok a feladatra. Ma is tudok problémát gyártani, szorongani, agyalni, túráztatni magam-családot, tövig rágni a körmeimet semmiségeken, amik általában egy-két óráig-napig fontosak.
De másnap – vagy legalább egy-két nap után – felkelek, és megint megerősödik „gőgös” énem: az én gyerekem zseniális, empatikus, rengeteg szeretet van benne, megkap mindent, amire szüksége van, eleget foglalkozom vele és boldog, szerencsés, csodálatos élete lesz, mert ha valakivel, hát vele-velük nem történhet rossz soha. És én mint anya ki tudom szűrni a sok tanácsból és okoskodásból – attól függ, milyen kedvemben találnak - amit anya, anyós, dédi mamák, védőnő, orvos, logopédus, anyatárs a játszótéren, angolon, úszáson, vagy csak úgy egy nyugdíjas pedagógus-szerű néni a metrón mond, aminek értelme van, és amit érdemes megcsinálni. A többit meg tudom magamtól. És én tudom a legjobban. Gőgös vagyok, mint minden más fiatal anya. Vagy az idősebbek, a mi anyáink, akik a gondoktól már kellő távolságba kerülve, visszagondolva gondolhatják úgy, hogy tökéletesen csináltak mindent, és ezért – és a szerencsének, Jóistennek, sorsnak köszönhetően – mi, a gyerekeik tökéletesek vagyunk.
Gőg? Mikor először megfogalmazódott bennem, ez volt az első szó, amivel le tudtam írni. Azóta már többször átgondoltam, és bár nem vagyok híve az eufémizmusoknak, mégis találtam egy jobb, kifejezőbb, szebb és ami legfőbb igazabb szót az érzésre, a jelenségre, amely megválaszolja azt is, miért vagyunk ennyien, akik szerint érdemes gyermeket hozni erre a világra: remény…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése