Barnus most megint nem szeret oviba járni. Illetve ezt mondja, de az óvónéni (néni? van vagy 24 éves) szerint elvan, mint a befőtt. De azért szenved, mikor otthagyom, hadd legyen lelkifurdalásom.
Mindig megkérdezi, mit csinálok, amíg ő ott van.
Hát lássuk csak: ma 9-kor elindultam kocsival, vettem egy úszósapkát, amiről tudtam, hogy valószínűleg vissza fogom vinni. Merthogy: "Anya, Laci papa majd meglátja kacsocsónfája alatt az úszósapkát, tudi, nekem hozta azt angyalka, elhoz azt nekem. De cápás legyen, írja meg angyalkának!"
Ehhez képest vásároltam egy halacskásat - gondoltam, ha nem lesz cápás, a semminél az is jobb. Uszonya ennek is van.
Aztán haza, netre, telefonra fel, beszéltem kedves emberekkel Balassagyarmatról, Biatorbágyról, Csillaghegyről, és a Ráday utcábából, ahol végre félre tudtak nekem tenni egy piros cápás úszósapkát.
Ezután Dudut újra felöltöztettem - csak hat-hét réteg:) - a halacskás sapkát visszavittük a boltba. 11-re itthon is voltunk.
Szóval mit csináltam? Hát 11-ig a Te sapkád után szaladgáltam, édes fiam!
Aztán beraktam mosást, mosogatást, porszívóztam, etettem, altattam, felmostam, kiteregettem.
Aztán fél óráig én voltam én, fürödtem és a Roxfort ostromáról olvastam. Elhiheted, nem kis teljesítmény volt letenni a könyvet, és elmenni az oviba érted! Tudom én, hogy minden oké lesz a végén - emlékszel, egyszer úgy 1,5 éves korodban Anya két napig gyakorlatilag kiszállt az életedből, na akkor olvastam angolul először a Halál ereklyéit - de a Szükség Szobájának bejáratánál otthagyni Harryéket szinte már szentségtörés...
Örülnék én, ha még mindig olyan pici lennél, hogy jó lenne Neked itthon velem - látnád Dudut, milyen jól elvan - de már nagy vagy, és tudom, hogy megőrjítenénk egymást itthon.
Mert Te unatkoznál, amíg én elvégzem a dolgaimat, én meg a felére se jutnék, mint így.
Mert Te bántanád Dudut, ha zavarna a játékban, én meg ideges lennék, és ordítanék Veled.
Mert Te hiányolnád a barátaidat, a benti játékokat, az angolórát, az óvó néniket, én meg kevésnek érezném magam ahhoz, hogy a lehető legjobban fejlődj, okosodj, nyílj.
És kevés is lennék, mert a világ nagy, én meg kicsi vagyok.
Amíg az oviban vagy, néha ilyenekről is gondolkodom. Bár majd két hónapja nem bogoztam ilyen témákat - ja, merthogy két munkám is volt közben, azt is csináltam, míg Te oviban voltál...
2010. december 14., kedd
2010. október 21., csütörtök
Lássuk pozitívan - avagy hiába kísértesz
Popper Péter Mesterkurzusára kapcsoltam véletlenül a héten a tévét. Korunk lelki bajairól beszélt, arról, hogy szinte büszkék vagyunk a depressziónkra, és valami nagyon megmaradt bennem:
Luther Márton azt mondta, hogy a depresszió a sátán kísértése a lelkünkben.
Mostanában depressziós vagyok - lássuk pozitívan: voltam. Kiborított, hogy nem tanítok, hogy itthon-ülő-háziasszony vagyok, de azt sem tudom jól csinálni, hiszen a lakás szalad, a tennivalók felhalmozódnak, és mivel gyerekeim is emberből vannak, nem tökéletesek. Barnus finoman szólva büntet az ovi miatt, Dudu meg minden átmenet nélkül elkezd hisztizni, ha délután 5 és 6 között valami nem úgy alakul, ahogy ő elgondolta.
A disszertációt még most sem adtam be - bár már tényleg a finisben vagyok. Kb. 25 különböző kivonatot, CV.t, jegyzéket és kérelmet kell elkészíteni, mire le lehet adni 4-5 különböző formátumban és kötésben.
Ettől persze eszem-iszom, hiszen az tünetileg csökkenti a depresszív állapotot - szigorúan magas szénhidrát-tartalmú dolgokat - így nem tudok tovább fogyni, amitől persze csak még értéktelenebbnek érzem magamat.
De...tegnap áttörés volt. Tudtam kívülről-felülről nézni a dolgokat, tudtam bizakodni, tudtam arra gondolni, hogy 1-2-5-20 év múlva jobb lesz. Pontosabban: gőzünk nincs, hogy jobb lesz-e, de mennyivel érdekesebb azt gondolni, hogy jó lesz, mint bezárkózni a rosszkedvbe. Reménykedni jó!
Pedig Barnus hisztizett háromnegyed 5-kor, Dudu negyed 6-kor, de én derűs tudtam maradni.
Múlt héten egy konferencián hallottam még egy Luther idézetet:
Ha tudnám is, hogy holnap elpusztul a világ, akkor is ültetnék még egy almafát.
Szabad-e hát depressziósnak lennem, engedni a sátán kísértésének? Nem hiszem.
Add Uram, hogy holnap is emlékezzem erre, és ne hunyjam be a szemem, hiszen lépten-nyomon előkerül, agyamba férkőzik, megfertőz a remény.
Luther Márton azt mondta, hogy a depresszió a sátán kísértése a lelkünkben.
Mostanában depressziós vagyok - lássuk pozitívan: voltam. Kiborított, hogy nem tanítok, hogy itthon-ülő-háziasszony vagyok, de azt sem tudom jól csinálni, hiszen a lakás szalad, a tennivalók felhalmozódnak, és mivel gyerekeim is emberből vannak, nem tökéletesek. Barnus finoman szólva büntet az ovi miatt, Dudu meg minden átmenet nélkül elkezd hisztizni, ha délután 5 és 6 között valami nem úgy alakul, ahogy ő elgondolta.
A disszertációt még most sem adtam be - bár már tényleg a finisben vagyok. Kb. 25 különböző kivonatot, CV.t, jegyzéket és kérelmet kell elkészíteni, mire le lehet adni 4-5 különböző formátumban és kötésben.
Ettől persze eszem-iszom, hiszen az tünetileg csökkenti a depresszív állapotot - szigorúan magas szénhidrát-tartalmú dolgokat - így nem tudok tovább fogyni, amitől persze csak még értéktelenebbnek érzem magamat.
De...tegnap áttörés volt. Tudtam kívülről-felülről nézni a dolgokat, tudtam bizakodni, tudtam arra gondolni, hogy 1-2-5-20 év múlva jobb lesz. Pontosabban: gőzünk nincs, hogy jobb lesz-e, de mennyivel érdekesebb azt gondolni, hogy jó lesz, mint bezárkózni a rosszkedvbe. Reménykedni jó!
Pedig Barnus hisztizett háromnegyed 5-kor, Dudu negyed 6-kor, de én derűs tudtam maradni.
Múlt héten egy konferencián hallottam még egy Luther idézetet:
Ha tudnám is, hogy holnap elpusztul a világ, akkor is ültetnék még egy almafát.
Szabad-e hát depressziósnak lennem, engedni a sátán kísértésének? Nem hiszem.
Add Uram, hogy holnap is emlékezzem erre, és ne hunyjam be a szemem, hiszen lépten-nyomon előkerül, agyamba férkőzik, megfertőz a remény.
2010. október 4., hétfő
Ismét kettővel itthon
Négy hetet lehúztunk az oviban, itt volt az ideje egy kis megfázásnak...
Nem súlyos, és a tegnapi rettentő nap után (hajnali 3-kor kelés, hányás - a takarítás Atti reszortja volt - hiszti inhalálás miatt, hiszti orrszívás miatt, hiszti fürdés miatt, hiszti fekvés miatt, hiszti orrfújás miatt, hiszti csak úgy, és ezek miatt hiszti pláne részemről is, hiszen mikor legyen beteg a gyerek, ha nem a menses első napján, mikor amúgy is jobb lenne egy leárnyékolt szobában egyedül a Büszkeség és balítéletet nézni) ma egész jól kibírtuk hárman.
Reggel bábszínházat játszottunk, egy idő után Süsü zenére, és mindketten táncoltak, mikor ének jött. Barnus csak azon kesergett kicsit, hogy csak két keze van, így nem tudja az összes bábot egyszerre mozgatni.
Mese, motorozás a gyógyszertárba-vissza, ebéd - Dudu persze csak leves levét, de az is valami.
Délután 1 órát! tudtam dolgozni a fordításon - drága Csaba, köszönöm a javítást, valld be, nem is volt olyan szörnyű az eredeti - addig Dudu aludt, Barnus próbált, nem sok sikerrel, de legalább bent volt a szobában és olvasott.
Most már Attival beszélek, aki mindjárt itthon van, és még mindkét fiú él, nekem is csak egy kávét kellett innom.
Holnap még így leszünk, aztán jön az ovi. Be kell valljam, azért várom...
Nem súlyos, és a tegnapi rettentő nap után (hajnali 3-kor kelés, hányás - a takarítás Atti reszortja volt - hiszti inhalálás miatt, hiszti orrszívás miatt, hiszti fürdés miatt, hiszti fekvés miatt, hiszti orrfújás miatt, hiszti csak úgy, és ezek miatt hiszti pláne részemről is, hiszen mikor legyen beteg a gyerek, ha nem a menses első napján, mikor amúgy is jobb lenne egy leárnyékolt szobában egyedül a Büszkeség és balítéletet nézni) ma egész jól kibírtuk hárman.
Reggel bábszínházat játszottunk, egy idő után Süsü zenére, és mindketten táncoltak, mikor ének jött. Barnus csak azon kesergett kicsit, hogy csak két keze van, így nem tudja az összes bábot egyszerre mozgatni.
Mese, motorozás a gyógyszertárba-vissza, ebéd - Dudu persze csak leves levét, de az is valami.
Délután 1 órát! tudtam dolgozni a fordításon - drága Csaba, köszönöm a javítást, valld be, nem is volt olyan szörnyű az eredeti - addig Dudu aludt, Barnus próbált, nem sok sikerrel, de legalább bent volt a szobában és olvasott.
Most már Attival beszélek, aki mindjárt itthon van, és még mindkét fiú él, nekem is csak egy kávét kellett innom.
Holnap még így leszünk, aztán jön az ovi. Be kell valljam, azért várom...
2010. szeptember 9., csütörtök
Sírhatunk - csak meg ne lássanak
Sokat sírunk mostanában. Ezért sokat gondolkozom a könnyekről, a sírásról. Utoljára az óvodában sírhatsz úgy, hogy senki nem gondolja, gyerekes vagy, nem tudsz uralkodni magadon.
Az óvodában, de csak ha épp óvodás vagy. Mert ha egy új kiscsoportos mamájaként bőgöd el magad, az már korántsem elfogadható. De azért köszönöm Judit néninek, hogy jutott nekem is egy "nincs semmi baj".
Barnusom hétfőn ment először óvodába. Velem együtt, ebédig, élvezte is.
Kedden reggel aztán jött a nem akarok menni. Attival együtt vittük el, így megnyugodott. Délben visszamentem. Nem hisztizett, míg nem voltam ott. Csak csendben sírdogált. És azt hiszem, ez rosszabb, mint ha hisztizett volna. De örült, hogy megjöttem, és hősiesen ott aludt.
Tegnap hatalmas hisztit vágott le, miszerint ő nem alszik ott. Végig nagyon nyugodt tudtam maradni, sziklaszilárdan kitartottam az ott-alvás mellett, végül meg kellett fenyegetnem, hogy ha abba nem hagyja a hisztit, nem maradok ott, amíg alszik. Erre bement, és ahogy csukódott az ajtó, végre belőlem is kiszakadhattak a könnyek. Tudom, hogy csak itthon, titokban lett volna szabad, de csak eddig bírtam. Hogy ő ne lássa. Hogy ő elhiggye, hogy nyugodt és sziklaszilárd vagyok.
Hogy a többiek gyerekesnek tartanak, azzal már nem volt erőm foglalkozni. Ekkor kaptam a "nincs semmi baj"-t.
Tényleg nincs baj.
Mind megszoktuk, hogy időről-időre és egyre inkább ki kell szakadnunk a család biztonságából, csak éppen ettől egy cseppet sem lesz könnyebb az egész.
Mind megszoktuk az újabb és újabb csoportokat, osztályokat, óvó- és tanító néniket, közösségeket, kihívásokat, vizsgákat. Csak éppen ettől sem lesz egy cseppet sem könnyebb az egész.
Nagy már. Szüksége van közösségre, "szocializálódnia" kell. Csak éppen ettől sem lesz egy cseppet sem könnyebb az egész.
Mert egész nap csak azt várom - meggyőződésem, hogy jobban, mint ő - hogy mehessek már érte, és itt legyen, és lássam, hogy biztonságban érzi magát.
Mert csak ettől lesz könnyebb az egész.
Az óvodában, de csak ha épp óvodás vagy. Mert ha egy új kiscsoportos mamájaként bőgöd el magad, az már korántsem elfogadható. De azért köszönöm Judit néninek, hogy jutott nekem is egy "nincs semmi baj".
Barnusom hétfőn ment először óvodába. Velem együtt, ebédig, élvezte is.
Kedden reggel aztán jött a nem akarok menni. Attival együtt vittük el, így megnyugodott. Délben visszamentem. Nem hisztizett, míg nem voltam ott. Csak csendben sírdogált. És azt hiszem, ez rosszabb, mint ha hisztizett volna. De örült, hogy megjöttem, és hősiesen ott aludt.
Tegnap hatalmas hisztit vágott le, miszerint ő nem alszik ott. Végig nagyon nyugodt tudtam maradni, sziklaszilárdan kitartottam az ott-alvás mellett, végül meg kellett fenyegetnem, hogy ha abba nem hagyja a hisztit, nem maradok ott, amíg alszik. Erre bement, és ahogy csukódott az ajtó, végre belőlem is kiszakadhattak a könnyek. Tudom, hogy csak itthon, titokban lett volna szabad, de csak eddig bírtam. Hogy ő ne lássa. Hogy ő elhiggye, hogy nyugodt és sziklaszilárd vagyok.
Hogy a többiek gyerekesnek tartanak, azzal már nem volt erőm foglalkozni. Ekkor kaptam a "nincs semmi baj"-t.
Tényleg nincs baj.
Mind megszoktuk, hogy időről-időre és egyre inkább ki kell szakadnunk a család biztonságából, csak éppen ettől egy cseppet sem lesz könnyebb az egész.
Mind megszoktuk az újabb és újabb csoportokat, osztályokat, óvó- és tanító néniket, közösségeket, kihívásokat, vizsgákat. Csak éppen ettől sem lesz egy cseppet sem könnyebb az egész.
Nagy már. Szüksége van közösségre, "szocializálódnia" kell. Csak éppen ettől sem lesz egy cseppet sem könnyebb az egész.
Mert egész nap csak azt várom - meggyőződésem, hogy jobban, mint ő - hogy mehessek már érte, és itt legyen, és lássam, hogy biztonságban érzi magát.
Mert csak ettől lesz könnyebb az egész.
2010. augusztus 5., csütörtök
Megírtam!!!!
Vannak igazi nagy pillanatok az életben. Szeretnénk őket nyakon ragadni és vinni magunkkal messze, a szürke és sótlan hétköznapokba, hogy ragyogják be, fűszerezzék meg azokat.
Ilyesmi érzésem volt, mikor pénteken befejeztem a disszertáció magyar változatát. Nem volt még teljes, hiszen hiányoztak a mellékletek, és a héten a fordítás közben kis dolgokat még javítottam is rajta, de kész volt, az enyém volt, az utolsó szavak is belőlem szóltak. Önbizalom, repülés, kb. lepkeháló szükségeltetett az elkapásomhoz. Superman voltam na!
Utoljára akkor éreztem így magam, mikor megszültem Barnust. Nem mikor megszületett, figyeljetek a szóhasználatra. Azt a teljesítményt, ahogy a szülést végigcsináltam éreztem utoljára ennyire a magaménak.
176 oldal, kinyomtatva 900 g, egészséges gyerek született, megvan mind a húsz ujja, Apgar 10/10. Szerző és alkotás jól vannak.
Na, akkor kellett volna megírni ezt a bejegyzést. Mert ma fejeztem be igazán - angol változat is, mellékletek, így már 187 oldal, köszöni, még mindig átalussza az éjszakát - de sehol nincs a pénteki eufória. Az érzés elszállt, már csak az emléke él. Hálát adok az ihletért és az energiáért, és ha lehetséges, adj majd még igazi nagy pillanatokat, Istenem!
Nem baj, ha pénteken nem is, ma legalább megírtam, hogy megírtam.
Ilyesmi érzésem volt, mikor pénteken befejeztem a disszertáció magyar változatát. Nem volt még teljes, hiszen hiányoztak a mellékletek, és a héten a fordítás közben kis dolgokat még javítottam is rajta, de kész volt, az enyém volt, az utolsó szavak is belőlem szóltak. Önbizalom, repülés, kb. lepkeháló szükségeltetett az elkapásomhoz. Superman voltam na!
Utoljára akkor éreztem így magam, mikor megszültem Barnust. Nem mikor megszületett, figyeljetek a szóhasználatra. Azt a teljesítményt, ahogy a szülést végigcsináltam éreztem utoljára ennyire a magaménak.
176 oldal, kinyomtatva 900 g, egészséges gyerek született, megvan mind a húsz ujja, Apgar 10/10. Szerző és alkotás jól vannak.
Na, akkor kellett volna megírni ezt a bejegyzést. Mert ma fejeztem be igazán - angol változat is, mellékletek, így már 187 oldal, köszöni, még mindig átalussza az éjszakát - de sehol nincs a pénteki eufória. Az érzés elszállt, már csak az emléke él. Hálát adok az ihletért és az energiáért, és ha lehetséges, adj majd még igazi nagy pillanatokat, Istenem!
Nem baj, ha pénteken nem is, ma legalább megírtam, hogy megírtam.
2010. július 29., csütörtök
Felnőnek
Mindannyian tudjátok, néha mennyire fáradt tudok lenni a gyerekektől. Hogy néha már - Uram bocsá! - a szoptatás is teher.
Most negyedik napja vagyok nélkülük, és néha levegőt sem kapok, annyira hiányoznak. Tegnap megnéztük a Toy Story 3-at, és az utolsó 20 percet végigbőgtem. Persze a gyerekeknek nem ezt domborították ki, de Anya ott állt az üres gyerekszobában, miközben Andy vigasztalta, hogy nem lesz baj. A gyerek volt a felnőtt. Hát nem borzasztó, hogy felnőnek és elmennek? Hogy nem maradhatnak örökre kicsik és az enyémek?
Lefektettem Barnust, és megkérdeztem a meseolvasás után:
- Mit fogok én csinálni nélküled, ha az oviban leszel?
Barnus:
- Majd este találkoz mi. Ha Dudu is mene ovi, akkó Anya végge tud dógoz egész nap.
Atti szerint sértésnek szánta, mert leadtam őket két hétre Anyának, de szerintem nem erről volt szó, mert közben olyan komolyan, derűsen nézett a nagy okos szemével.
A gyerek volt a felnőtt.
Most negyedik napja vagyok nélkülük, és néha levegőt sem kapok, annyira hiányoznak. Tegnap megnéztük a Toy Story 3-at, és az utolsó 20 percet végigbőgtem. Persze a gyerekeknek nem ezt domborították ki, de Anya ott állt az üres gyerekszobában, miközben Andy vigasztalta, hogy nem lesz baj. A gyerek volt a felnőtt. Hát nem borzasztó, hogy felnőnek és elmennek? Hogy nem maradhatnak örökre kicsik és az enyémek?
Lefektettem Barnust, és megkérdeztem a meseolvasás után:
- Mit fogok én csinálni nélküled, ha az oviban leszel?
Barnus:
- Majd este találkoz mi. Ha Dudu is mene ovi, akkó Anya végge tud dógoz egész nap.
Atti szerint sértésnek szánta, mert leadtam őket két hétre Anyának, de szerintem nem erről volt szó, mert közben olyan komolyan, derűsen nézett a nagy okos szemével.
A gyerek volt a felnőtt.
Emlékezz rám
Gandhi azt mondta, akármit csinálsz az életben, jelentéktelen. De fontos, hogy megtedd, mert senki más nem fogja megtenni helyetted.
Nehéz dolog tudományos dolgozatot írni. Sokkal inkább kell hagyatkozni mások elméleteire, tapasztalásaira, eredményeire, mint például a blog esetében, hiszen a tudományos dolgozat - bár tartalmaznia kell idézem "szintetizáló jellegű önálló eredményeket" - akkor jó, ha sok idézetet, egymást erősítő és cáfoló elméleteket tartalmaz. A sok nagy gondolkodó gondolataitól pedig néha nagyon kicsinek, butának és jelentéktelennek érzem magam.
De persze nem mindegy, hogyan fűzöd egybe a nagyok gondolatait, és hogy mikor és milyen mélységben fejted ki a saját meglátásaidat a témáról. A tervezetemet például én eléggé személyesnek éreztem, de az engem jobban ismerő opponens szerint nem mertem megfogalmazni a véleményemet.
Úgyhogy most törekszem, hogy a végső változatban még inkább ott legyek én is a sorok között, mert bár más is megírhatná ezt a dolgozatot, úgy ahogy én írom meg, csak én írhatom meg. És lehet, hogy valaki majd éppen emiatt fog emlékezni rám.
Mert ez a dolgozat és a megírása is éppoly jelentéktelen, mint minden más, de fontos, hogy megírjam. És talán nem csak nekem...
(Menjetek moziba, nézzétek meg az Emlékezz rám-ot!)
Nehéz dolog tudományos dolgozatot írni. Sokkal inkább kell hagyatkozni mások elméleteire, tapasztalásaira, eredményeire, mint például a blog esetében, hiszen a tudományos dolgozat - bár tartalmaznia kell idézem "szintetizáló jellegű önálló eredményeket" - akkor jó, ha sok idézetet, egymást erősítő és cáfoló elméleteket tartalmaz. A sok nagy gondolkodó gondolataitól pedig néha nagyon kicsinek, butának és jelentéktelennek érzem magam.
De persze nem mindegy, hogyan fűzöd egybe a nagyok gondolatait, és hogy mikor és milyen mélységben fejted ki a saját meglátásaidat a témáról. A tervezetemet például én eléggé személyesnek éreztem, de az engem jobban ismerő opponens szerint nem mertem megfogalmazni a véleményemet.
Úgyhogy most törekszem, hogy a végső változatban még inkább ott legyek én is a sorok között, mert bár más is megírhatná ezt a dolgozatot, úgy ahogy én írom meg, csak én írhatom meg. És lehet, hogy valaki majd éppen emiatt fog emlékezni rám.
Mert ez a dolgozat és a megírása is éppoly jelentéktelen, mint minden más, de fontos, hogy megírjam. És talán nem csak nekem...
(Menjetek moziba, nézzétek meg az Emlékezz rám-ot!)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)