Dudut felvették!

Nagyon örülök. Dudu mehet 3 évesen, januártól oviba. Nagyon jó lesz ott neki. Érett lesz rá. Az is szinte biztos, hogy Barnus mellé mehet majd az 1-es csoportba, így az udvaron találkoznak majd, néha átnézhetnek egymáshoz - biztos, hogy így könnyebb lesz neki megszokni az óvodát.

De mi lesz velem? Én hogy fogom megszokni, hogy több mint 5 év után néha egyedül leszek? Nem úgy, hogy bemegyek a wc-re és talán senki sem nyit rám - bár mérget ne vegyek rá - hanem egyedül leszek egyedül. És dolgozhatom. Amit várok, Isten látja a lelkem, várok, de valahol legbelül mégis megszakad a szív.

Fél év és nagy lesz már Ő is, ez az apró Mogyoró, aki nem Duducseki Dudu, mert Babóca, Dudubaba, ja és legfőképpen Péppapó (És integet a szánjáról: Bódog kalácsont, hohohó!). És aki megdicséri Attit, ha becipeli a narancslevet (hú de naon elős vad Apa), aki megpuszilja Barnust (Baadust) kétszer az oviban minden reggel. És bocsánatot kér, ha véletlenül megrúgom tornán, és átölel és azt mondja: Én is naon szeletlek Anya.

Ha jövő januárban találkozunk, tudni fogjátok, mitől vagyok depis...

Sírhatunk - csak meg ne lássanak

Sokat sírunk mostanában. Ezért sokat gondolkozom a könnyekről, a sírásról. Utoljára az óvodában sírhatsz úgy, hogy senki nem gondolja, gyerekes vagy, nem tudsz uralkodni magadon.
Az óvodában, de csak ha épp óvodás vagy. Mert ha egy új kiscsoportos mamájaként bőgöd el magad, az már korántsem elfogadható. De azért köszönöm Judit néninek, hogy jutott nekem is egy "nincs semmi baj".
Barnusom hétfőn ment először óvodába. Velem együtt, ebédig, élvezte is.
Kedden reggel aztán jött a nem akarok menni. Attival együtt vittük el, így megnyugodott. Délben visszamentem. Nem hisztizett, míg nem voltam ott. Csak csendben sírdogált. És azt hiszem, ez rosszabb, mint ha hisztizett volna. De örült, hogy megjöttem, és hősiesen ott aludt.
Tegnap hatalmas hisztit vágott le, miszerint ő nem alszik ott. Végig nagyon nyugodt tudtam maradni, sziklaszilárdan kitartottam az ott-alvás mellett, végül meg kellett fenyegetnem, hogy ha abba nem hagyja a hisztit, nem maradok ott, amíg alszik. Erre bement, és ahogy csukódott az ajtó, végre belőlem is kiszakadhattak a könnyek. Tudom, hogy csak itthon, titokban lett volna szabad, de csak eddig bírtam. Hogy ő ne lássa. Hogy ő elhiggye, hogy nyugodt és sziklaszilárd vagyok.
Hogy a többiek gyerekesnek tartanak, azzal már nem volt erőm foglalkozni. Ekkor kaptam a "nincs semmi baj"-t.
Tényleg nincs baj.
Mind megszoktuk, hogy időről-időre és egyre inkább ki kell szakadnunk a család biztonságából, csak éppen ettől egy cseppet sem lesz könnyebb az egész.
Mind megszoktuk az újabb és újabb csoportokat, osztályokat, óvó- és tanító néniket, közösségeket, kihívásokat, vizsgákat. Csak éppen ettől sem lesz egy cseppet sem könnyebb az egész.
Nagy már. Szüksége van közösségre, "szocializálódnia" kell. Csak éppen ettől sem lesz egy cseppet sem könnyebb az egész.
Mert egész nap csak azt várom - meggyőződésem, hogy jobban, mint ő - hogy mehessek már érte, és itt legyen, és lássam, hogy biztonságban érzi magát.
Mert csak ettől lesz könnyebb az egész.