Starbucks gyerekekkel - avagy egyik ordít, másik lejmol

Ma elmaradt a logopédián a foglalkozás, mert áramszünet volt. Mikor telefonáltak, már a kocsiban ült Barnus, hogy menjünk a metróhoz, nem volt szívem bevinni az oviba. Mivel úgyis kellett bankba is menni, gondoltam, bemegyünk, kávézunk egyet, ahogy szoktunk (nem szeret én kávét, forró csokit iszom én kávézóban - mondja Barnusom), aztán sétálunk egy picit, úgyis csak 12-re kell mennem az endokrinológiára.

Nagyon tetszett neki, hogy csak úgy l'art pour l'art bemetrózunk a belvárosba, nagy puszit is kaptam, hogy nem kell rögtön oviba menni. Leszálltunk az Arany János utcánál, bementünk a bankba, megnéztük a Bazilikát. Mivel a kávézónk közel van a logopédiához - egy háztömb - ott sem volt áram, irány a Starbucks a Westendben. Nyugisan megittuk a kávét-csokit (mandulás csokit ivott, kis gourmand-om boldogan mondta, szagoljam meg, milyen illata van:), ettünk egy bagelt krémsajttal.

Erről eszembe jutott egy cseppet sem nyugalmas Starbucks-látogatás, konkrétan a tavaly június 17-i, mikor a nyitónap utáni napon mentem el a két gyerekkel kedvenc kávézóm első magyarországi üzletébe. Dudu már a sorban elkezdett sírni (vagy inkább bömbölni, üvölteni), nem is hagyta abba, így az első itthoni caramel macchiatomat át kellett öntetnem a boltvezetővel papír pohárba, hogy sétálhassunk, és vegyünk egy banánt, aminek az elfogyasztása után drága Manócskám nyugodt álomba zuhant a babakocsiban. Hogy ne legyen ilyen könnyen vége a megpróbáltatásoknak, visszamentünk még, mert szerettem volna venni egy új csészét a nagy nap emlékére. Barnusom is szeretett volna egy bögrét - olyan picit, amilyet még mi hoztunk Párizsból - de a pénztárnál kiderült, hogy olyat nem lehet venni, csak ott inni belőle.

Emlékeztek a Nicsak ki beszél még-ben, mikor Travolta ingyen megy moziba és még pop cornt is kinyefegtet a gyerekekkel? Esküszöm, hogy nem tanítottam be, de Barnusom tökéletesen hozta a figurát. A boltvezető megsajnált, gyorsan elcsomagoltatott egy kis bögrét - igaz, mikor előzőleg Dudu ordított, ő mondta, hogy lehet venni, csak akkor nem volt már kedvem még egyszer beállni a sorba. Azt hinnétek, itt a vége, de az én bögrécskémhez csészealj is van - ahogy Barnus elmésen és kellőképpen hangosan megjegyezte. Mondtam, azt már nem lehet, erre legörbült a szája, és kezdte volna újra a hisztit. A boltvezető hirtelen megfogott egy csészealjat, és betette az ajándék bögre mellé.

Szerintetek milyen gyorsan húztam ki ezután az elegáns és trendi kávézóból? Futottam, mint az Anya, akinek az egyik gyereke ordít, a másik meg lejmol.

Ma ehhez képest nyugalom volt. Egy gyerek nem kettő, ráadásul azóta sokat komolyodott az én szép nagyfiam. És csak egy krémsajtot kaptunk ajándékba, Barnus annyira szépen kérte, hogy majd vegyek neki ilyet, hogy a boltvezető gyorsan a kezébe adott egyet. Ő meg szépen megköszönte. És végre nem éreztem, hogy gyorsan el kellene húznom a csíkot...

Sírhatunk - csak meg ne lássanak

Sokat sírunk mostanában. Ezért sokat gondolkozom a könnyekről, a sírásról. Utoljára az óvodában sírhatsz úgy, hogy senki nem gondolja, gyerekes vagy, nem tudsz uralkodni magadon.
Az óvodában, de csak ha épp óvodás vagy. Mert ha egy új kiscsoportos mamájaként bőgöd el magad, az már korántsem elfogadható. De azért köszönöm Judit néninek, hogy jutott nekem is egy "nincs semmi baj".
Barnusom hétfőn ment először óvodába. Velem együtt, ebédig, élvezte is.
Kedden reggel aztán jött a nem akarok menni. Attival együtt vittük el, így megnyugodott. Délben visszamentem. Nem hisztizett, míg nem voltam ott. Csak csendben sírdogált. És azt hiszem, ez rosszabb, mint ha hisztizett volna. De örült, hogy megjöttem, és hősiesen ott aludt.
Tegnap hatalmas hisztit vágott le, miszerint ő nem alszik ott. Végig nagyon nyugodt tudtam maradni, sziklaszilárdan kitartottam az ott-alvás mellett, végül meg kellett fenyegetnem, hogy ha abba nem hagyja a hisztit, nem maradok ott, amíg alszik. Erre bement, és ahogy csukódott az ajtó, végre belőlem is kiszakadhattak a könnyek. Tudom, hogy csak itthon, titokban lett volna szabad, de csak eddig bírtam. Hogy ő ne lássa. Hogy ő elhiggye, hogy nyugodt és sziklaszilárd vagyok.
Hogy a többiek gyerekesnek tartanak, azzal már nem volt erőm foglalkozni. Ekkor kaptam a "nincs semmi baj"-t.
Tényleg nincs baj.
Mind megszoktuk, hogy időről-időre és egyre inkább ki kell szakadnunk a család biztonságából, csak éppen ettől egy cseppet sem lesz könnyebb az egész.
Mind megszoktuk az újabb és újabb csoportokat, osztályokat, óvó- és tanító néniket, közösségeket, kihívásokat, vizsgákat. Csak éppen ettől sem lesz egy cseppet sem könnyebb az egész.
Nagy már. Szüksége van közösségre, "szocializálódnia" kell. Csak éppen ettől sem lesz egy cseppet sem könnyebb az egész.
Mert egész nap csak azt várom - meggyőződésem, hogy jobban, mint ő - hogy mehessek már érte, és itt legyen, és lássam, hogy biztonságban érzi magát.
Mert csak ettől lesz könnyebb az egész.