Az emberek félnek...

Itt ülök az egyetemen. A disszertációmat nyomtatom - nagy élmény: olyan a nyomtató, hogy nem tud két oldalast, kapacitása kb. 3 oldal/perc, szóval itt ülök estig, ha-ha!

Velem szemben egy kedves hölgy ül - tuti, hogy mondta a nevét még decemberben, de nem tudom, ki ő. Megkértem valamire. És zavartan, szégyenkezve - kicsit értetlenkedve - nemet mondott.

A durva dolog, amit kértem, hogy írja alá a nyugdíjpénztári jogfenntartó nyilatkozatunkat. Lehet, hogy azért, mert épp a Lőjj az ördögre c. könyvet olvasom - Bornai hogy tud írni, zseniális - de esküszöm, hogy félelem volt a szemében. Előtte pont arról beszélt valakivel telefonon, hogy jövőre akar nyugdíjba menni. Hát hol élünk, hogy félti a nyugdíját - vagy ki tudja, még mijét? -, ha aláírja a nevét?

Pedig én itt vagyok itthon, nem akarok elmenni...

Akkor ovi jobb…

István unokabátyám úgy 2005-ben (27 évesen) állapította meg, hogy ha ő választhatna, hát ovis szeretne lenni, ha nagy lesz.
Gyönyörű nagy fiam mai beszélgetésünk alapján jobban megragadja a napot: már most rájött, hogy az oviban a legjobb. Ja és persze van még egy fix pont az életben, de erről majd a végén…

Oviba menet láttuk, ahogy az iskolába meghozták az ebédet. Barnusom kérdezi, mit hoztak a nagy kocsiban.
- Ebédet.
- Nem is tudtam én, iskolában is van ebéd. Azt hittem én, csak tanulás van ott.
- Nem kicsim. ott is van ebéd, a játék helyett van tanulás. De ebéd az ugyanúgy van.
- Akkor ovi jobb. Anya, ha iskolás leszek, mikor fogok játszani?
- Majd hazajössz napközi után, és akkor.
- Mikor megcsinál én házi föladat?
- Ha ügyesen megcsinálod a napköziben, akkor otthon már nem kell.
- Akkor megprógál én ott megcsinálni. Este játszom, még megnézem Barátok Közt-öt.
- De kicsim, sokkal hamarabb hazaérsz, mint ahogy az kezdődik. Kb. olyankor fogok érted menni, mint az oviba.
- Nem kell értem jönni, iskolások nagyok, egyedül mennek. (Most csendben marad, nagyon gondolkodik.) Azért csörögj rám, mikor kezdődik Barátok Közt, jöjjek most már haza…

Karácsony utáni depresszió

A decemberünk nagyon jól telt. Már első hétvégén elindult az ünnep, az ajándékozás, az advent. Anyósom volt itt, így a gyerekeknek volt Karácsony, Mikulás, nagymama itt-alvás, pörögtek, motoroztak, majdnem éjfélig fent voltak. Elkészítettem az adventi házikókat, jó volt nézni, ahogy minden nap újra örülnek az apróságoknak. Minden este karácsonyi mesét olvastunk, megbeszélgettük, mit is ünneplünk, Barnus tanítgatta Dudut, hogy kell mondani, hogy Jézus. (Ez azért vicces, mert ő két éve Józsinak mondta…)
Ajándékot leginkább csak a gyerekeknek vettünk, de nem is hiányzott semmi sem. Együtt voltunk, jókat ettünk, szép – na jó, néha kicsit túlságosan szentimentális – zenéket hallgattunk. A gyerekek fel sem tudták dolgozni a sok fényt, illatot, ajándékot és embert. Örültek a Dédi mamák, a Dédi papa, a nagyszülők, és persze nekünk szülőknek is ünnepi hangulatunk volt. A karácsonyfában az a leggyönyörűbb, ahogy két kék szempárban visszatükröződik.
De aztán… Egyrészt a két ünnep közötti időszak gyerekkoromban hosszabb volt. Ez tuti! Másrészt január 2-ra Barnus úgy köhögött, hogy nem mertem oviba küldeni. Eddigre már elég lehangolt voltam, a karácsonyi fények már fakultak, a sütiktől híztam 3! kilót, a pulykából még mindig volt, és én már nem tudtam szárnyasra nézni, Barnus is kezdett unatkozni ergo rosszalkodni. Szerdán már ment oviba, jól volt, erre szombatra belázasodott, alig tudott elmenni vasárnap Sándorral a karácsonyi ajándékba kapott jegyekkel Thomasra. Délután volt a mélypont. Hétfőn doki: tüszős mandulagyulladás. Kedd estére már Dudu is elkapta, én ma reggelre lettem beteg. Elmaradt a szerdai „szabad” napom, amikor van kocsim, és mehetek, ahova akarok, mert Dudu végre már szereti az autókázást, ráadásul szmog és köd van, így ki sem igen mehetünk, ami a gyerekeknél nagy, mély unatkozásban nyilvánul meg, melynek manifesztálódásaként Barnus bántja Dudut, engem, Dudu meg csak Barnust – köztes időben pedig rajtam lóg.
Én pedig kövér vagyok, beteg vagyok, bezárt vagyok, haszontalan vagyok – múlt héten legalább volt egy pár dolgozatom javítani, de most semmi – és nem tudom megnevelni a gyerekeimet. És már a hajam sem jó . A Karácsony a leggyönyörűbb egész évben, de a január betegséggel piszok nagy ár érte. Nem hullámvasút, zuhanás…

Mit csinál Anya, ha Barnus oviban van?

Barnus most megint nem szeret oviba járni. Illetve ezt mondja, de az óvónéni (néni? van vagy 24 éves) szerint elvan, mint a befőtt. De azért szenved, mikor otthagyom, hadd legyen lelkifurdalásom.
Mindig megkérdezi, mit csinálok, amíg ő ott van.
Hát lássuk csak: ma 9-kor elindultam kocsival, vettem egy úszósapkát, amiről tudtam, hogy valószínűleg vissza fogom vinni. Merthogy: "Anya, Laci papa majd meglátja kacsocsónfája alatt az úszósapkát, tudi, nekem hozta azt angyalka, elhoz azt nekem. De cápás legyen, írja meg angyalkának!"
Ehhez képest vásároltam egy halacskásat - gondoltam, ha nem lesz cápás, a semminél az is jobb. Uszonya ennek is van.
Aztán haza, netre, telefonra fel, beszéltem kedves emberekkel Balassagyarmatról, Biatorbágyról, Csillaghegyről, és a Ráday utcábából, ahol végre félre tudtak nekem tenni egy piros cápás úszósapkát.
Ezután Dudut újra felöltöztettem - csak hat-hét réteg:) - a halacskás sapkát visszavittük a boltba. 11-re itthon is voltunk.
Szóval mit csináltam? Hát 11-ig a Te sapkád után szaladgáltam, édes fiam!
Aztán beraktam mosást, mosogatást, porszívóztam, etettem, altattam, felmostam, kiteregettem.
Aztán fél óráig én voltam én, fürödtem és a Roxfort ostromáról olvastam. Elhiheted, nem kis teljesítmény volt letenni a könyvet, és elmenni az oviba érted! Tudom én, hogy minden oké lesz a végén - emlékszel, egyszer úgy 1,5 éves korodban Anya két napig gyakorlatilag kiszállt az életedből, na akkor olvastam angolul először a Halál ereklyéit - de a Szükség Szobájának bejáratánál otthagyni Harryéket szinte már szentségtörés...
Örülnék én, ha még mindig olyan pici lennél, hogy jó lenne Neked itthon velem - látnád Dudut, milyen jól elvan - de már nagy vagy, és tudom, hogy megőrjítenénk egymást itthon.
Mert Te unatkoznál, amíg én elvégzem a dolgaimat, én meg a felére se jutnék, mint így.
Mert Te bántanád Dudut, ha zavarna a játékban, én meg ideges lennék, és ordítanék Veled.
Mert Te hiányolnád a barátaidat, a benti játékokat, az angolórát, az óvó néniket, én meg kevésnek érezném magam ahhoz, hogy a lehető legjobban fejlődj, okosodj, nyílj.

És kevés is lennék, mert a világ nagy, én meg kicsi vagyok.
Amíg az oviban vagy, néha ilyenekről is gondolkodom. Bár majd két hónapja nem bogoztam ilyen témákat - ja, merthogy két munkám is volt közben, azt is csináltam, míg Te oviban voltál...

Lássuk pozitívan - avagy hiába kísértesz

Popper Péter Mesterkurzusára kapcsoltam véletlenül a héten a tévét. Korunk lelki bajairól beszélt, arról, hogy szinte büszkék vagyunk a depressziónkra, és valami nagyon megmaradt bennem:

Luther Márton azt mondta, hogy a depresszió a sátán kísértése a lelkünkben.

Mostanában depressziós vagyok - lássuk pozitívan: voltam. Kiborított, hogy nem tanítok, hogy itthon-ülő-háziasszony vagyok, de azt sem tudom jól csinálni, hiszen a lakás szalad, a tennivalók felhalmozódnak, és mivel gyerekeim is emberből vannak, nem tökéletesek. Barnus finoman szólva büntet az ovi miatt, Dudu meg minden átmenet nélkül elkezd hisztizni, ha délután 5 és 6 között valami nem úgy alakul, ahogy ő elgondolta.
A disszertációt még most sem adtam be - bár már tényleg a finisben vagyok. Kb. 25 különböző kivonatot, CV.t, jegyzéket és kérelmet kell elkészíteni, mire le lehet adni 4-5 különböző formátumban és kötésben.

Ettől persze eszem-iszom, hiszen az tünetileg csökkenti a depresszív állapotot - szigorúan magas szénhidrát-tartalmú dolgokat - így nem tudok tovább fogyni, amitől persze csak még értéktelenebbnek érzem magamat.

De...tegnap áttörés volt. Tudtam kívülről-felülről nézni a dolgokat, tudtam bizakodni, tudtam arra gondolni, hogy 1-2-5-20 év múlva jobb lesz. Pontosabban: gőzünk nincs, hogy jobb lesz-e, de mennyivel érdekesebb azt gondolni, hogy jó lesz, mint bezárkózni a rosszkedvbe. Reménykedni jó!

Pedig Barnus hisztizett háromnegyed 5-kor, Dudu negyed 6-kor, de én derűs tudtam maradni.

Múlt héten egy konferencián hallottam még egy Luther idézetet:
Ha tudnám is, hogy holnap elpusztul a világ, akkor is ültetnék még egy almafát.

Szabad-e hát depressziósnak lennem, engedni a sátán kísértésének? Nem hiszem.

Add Uram, hogy holnap is emlékezzem erre, és ne hunyjam be a szemem, hiszen lépten-nyomon előkerül, agyamba férkőzik, megfertőz a remény.

Ismét kettővel itthon

Négy hetet lehúztunk az oviban, itt volt az ideje egy kis megfázásnak...
Nem súlyos, és a tegnapi rettentő nap után (hajnali 3-kor kelés, hányás - a takarítás Atti reszortja volt - hiszti inhalálás miatt, hiszti orrszívás miatt, hiszti fürdés miatt, hiszti fekvés miatt, hiszti orrfújás miatt, hiszti csak úgy, és ezek miatt hiszti pláne részemről is, hiszen mikor legyen beteg a gyerek, ha nem a menses első napján, mikor amúgy is jobb lenne egy leárnyékolt szobában egyedül a Büszkeség és balítéletet nézni) ma egész jól kibírtuk hárman.
Reggel bábszínházat játszottunk, egy idő után Süsü zenére, és mindketten táncoltak, mikor ének jött. Barnus csak azon kesergett kicsit, hogy csak két keze van, így nem tudja az összes bábot egyszerre mozgatni.
Mese, motorozás a gyógyszertárba-vissza, ebéd - Dudu persze csak leves levét, de az is valami.
Délután 1 órát! tudtam dolgozni a fordításon - drága Csaba, köszönöm a javítást, valld be, nem is volt olyan szörnyű az eredeti - addig Dudu aludt, Barnus próbált, nem sok sikerrel, de legalább bent volt a szobában és olvasott.
Most már Attival beszélek, aki mindjárt itthon van, és még mindkét fiú él, nekem is csak egy kávét kellett innom.
Holnap még így leszünk, aztán jön az ovi. Be kell valljam, azért várom...

Sírhatunk - csak meg ne lássanak

Sokat sírunk mostanában. Ezért sokat gondolkozom a könnyekről, a sírásról. Utoljára az óvodában sírhatsz úgy, hogy senki nem gondolja, gyerekes vagy, nem tudsz uralkodni magadon.
Az óvodában, de csak ha épp óvodás vagy. Mert ha egy új kiscsoportos mamájaként bőgöd el magad, az már korántsem elfogadható. De azért köszönöm Judit néninek, hogy jutott nekem is egy "nincs semmi baj".
Barnusom hétfőn ment először óvodába. Velem együtt, ebédig, élvezte is.
Kedden reggel aztán jött a nem akarok menni. Attival együtt vittük el, így megnyugodott. Délben visszamentem. Nem hisztizett, míg nem voltam ott. Csak csendben sírdogált. És azt hiszem, ez rosszabb, mint ha hisztizett volna. De örült, hogy megjöttem, és hősiesen ott aludt.
Tegnap hatalmas hisztit vágott le, miszerint ő nem alszik ott. Végig nagyon nyugodt tudtam maradni, sziklaszilárdan kitartottam az ott-alvás mellett, végül meg kellett fenyegetnem, hogy ha abba nem hagyja a hisztit, nem maradok ott, amíg alszik. Erre bement, és ahogy csukódott az ajtó, végre belőlem is kiszakadhattak a könnyek. Tudom, hogy csak itthon, titokban lett volna szabad, de csak eddig bírtam. Hogy ő ne lássa. Hogy ő elhiggye, hogy nyugodt és sziklaszilárd vagyok.
Hogy a többiek gyerekesnek tartanak, azzal már nem volt erőm foglalkozni. Ekkor kaptam a "nincs semmi baj"-t.
Tényleg nincs baj.
Mind megszoktuk, hogy időről-időre és egyre inkább ki kell szakadnunk a család biztonságából, csak éppen ettől egy cseppet sem lesz könnyebb az egész.
Mind megszoktuk az újabb és újabb csoportokat, osztályokat, óvó- és tanító néniket, közösségeket, kihívásokat, vizsgákat. Csak éppen ettől sem lesz egy cseppet sem könnyebb az egész.
Nagy már. Szüksége van közösségre, "szocializálódnia" kell. Csak éppen ettől sem lesz egy cseppet sem könnyebb az egész.
Mert egész nap csak azt várom - meggyőződésem, hogy jobban, mint ő - hogy mehessek már érte, és itt legyen, és lássam, hogy biztonságban érzi magát.
Mert csak ettől lesz könnyebb az egész.