Nagyon örülök. Dudu mehet 3 évesen, januártól oviba. Nagyon jó lesz ott neki. Érett lesz rá. Az is szinte biztos, hogy Barnus mellé mehet majd az 1-es csoportba, így az udvaron találkoznak majd, néha átnézhetnek egymáshoz - biztos, hogy így könnyebb lesz neki megszokni az óvodát.
De mi lesz velem? Én hogy fogom megszokni, hogy több mint 5 év után néha egyedül leszek? Nem úgy, hogy bemegyek a wc-re és talán senki sem nyit rám - bár mérget ne vegyek rá - hanem egyedül leszek egyedül. És dolgozhatom. Amit várok, Isten látja a lelkem, várok, de valahol legbelül mégis megszakad a szív.
Fél év és nagy lesz már Ő is, ez az apró Mogyoró, aki nem Duducseki Dudu, mert Babóca, Dudubaba, ja és legfőképpen Péppapó (És integet a szánjáról: Bódog kalácsont, hohohó!). És aki megdicséri Attit, ha becipeli a narancslevet (hú de naon elős vad Apa), aki megpuszilja Barnust (Baadust) kétszer az oviban minden reggel. És bocsánatot kér, ha véletlenül megrúgom tornán, és átölel és azt mondja: Én is naon szeletlek Anya.
Ha jövő januárban találkozunk, tudni fogjátok, mitől vagyok depis...
2011. május 30., hétfő
2011. május 5., csütörtök
Doktor bácsi
Megyek búvárkodni. A mosolyom még nem őszinte, de talán majd később...
Mindenesetre ehhez orvosi viszgálat kell: mellkas röntgen, ekg, füll-orr-gége, vérkép. (XIII. kerületi SZTK reklám: az első hármat 42 perc alatt intéztem el hétfőn este!)
Most voltam a házi doktor bácsinál, hogy aláírja, alkalmas vagyok a búvárkodásra.
Aláírta, de azt mondja, csináljunk egy kontroll vérképet (a májértékem rossz, hiába, aki ennyit ivott az elmúlt 5-6 évben). Mondom jó, de 20-ig nem, mert felvételizem.
Kérdezi, hova. Mondom, hogy PhD-vel csak egyetemen taníthatok, de ha most felvesznek és tanulok még 3 félévet, akor majd gimnáziumban is.
- Akkor reméljük, hogy ez sikerül, és utána már csak egy vizsga kell, hogy taníthasson általános iskolában is...
Mindenesetre ehhez orvosi viszgálat kell: mellkas röntgen, ekg, füll-orr-gége, vérkép. (XIII. kerületi SZTK reklám: az első hármat 42 perc alatt intéztem el hétfőn este!)
Most voltam a házi doktor bácsinál, hogy aláírja, alkalmas vagyok a búvárkodásra.
Aláírta, de azt mondja, csináljunk egy kontroll vérképet (a májértékem rossz, hiába, aki ennyit ivott az elmúlt 5-6 évben). Mondom jó, de 20-ig nem, mert felvételizem.
Kérdezi, hova. Mondom, hogy PhD-vel csak egyetemen taníthatok, de ha most felvesznek és tanulok még 3 félévet, akor majd gimnáziumban is.
- Akkor reméljük, hogy ez sikerül, és utána már csak egy vizsga kell, hogy taníthasson általános iskolában is...
2011. április 6., szerda
Sajnálom
Minden nap rengeteg döntést kell meghoznunk. A legtöbbet a tudatunk felszínén, bele sem gondolva hozzuk meg, de vannak olyan - általában másokra erősen ható, vagy egyszerre sokakra ható - döntések, melyekhez nem elég semmilyen rutin, melyeknél végig kell gondolnunk a következményeket (a jövőbelátás képessége nélkül), melyekért később felelősséget kell vállalnunk.
A felelősség itt azt jelenti, ha valaki megkérdezi, miért döntöttünk így, arra tudnunk kell érdemben felelni. Akkor is, ha ez a valaki mi magunk vagyunk, el kell tudjunk számolni a döntéssel.
A saját döntéseimmel mostanában jóban vagyok. Tudom, hogy életem nagy lépéseinél milyen okok vezették a lépéseimet, miért és kikre voltam tekintettel. A jövőbe akkor sem láttam, volt is, hogy tévedtem, de szégyellnem nem kell magamat. És már ez is valami.
Van egy nagy hibám azonban: másoknak a szeretteimre ható döntéseit is hajlamos vagyok megítélni. Ez azért rossz, mert egyrészt nem ismerhetek minden faktort, körülményt, másrészt feleslegesen stresszelem magamat, a döntés nem rajtam állt és áll. Mégis, képes vagyok gyűlölni is másokat a döntéseikért, melyek bántják azokat, akiket szeretek.
Gyűlölni rossz. Tudom. Talán jobb lenne - néha pár napra megy is - inkább sajnálni azt, aki rossz döntést hozott.
Csak tartok tőle, hogy ha sajnálom, előbb-utóbb majd lesajnálom, vagy le se sajnálom...
A felelősség itt azt jelenti, ha valaki megkérdezi, miért döntöttünk így, arra tudnunk kell érdemben felelni. Akkor is, ha ez a valaki mi magunk vagyunk, el kell tudjunk számolni a döntéssel.
A saját döntéseimmel mostanában jóban vagyok. Tudom, hogy életem nagy lépéseinél milyen okok vezették a lépéseimet, miért és kikre voltam tekintettel. A jövőbe akkor sem láttam, volt is, hogy tévedtem, de szégyellnem nem kell magamat. És már ez is valami.
Van egy nagy hibám azonban: másoknak a szeretteimre ható döntéseit is hajlamos vagyok megítélni. Ez azért rossz, mert egyrészt nem ismerhetek minden faktort, körülményt, másrészt feleslegesen stresszelem magamat, a döntés nem rajtam állt és áll. Mégis, képes vagyok gyűlölni is másokat a döntéseikért, melyek bántják azokat, akiket szeretek.
Gyűlölni rossz. Tudom. Talán jobb lenne - néha pár napra megy is - inkább sajnálni azt, aki rossz döntést hozott.
Csak tartok tőle, hogy ha sajnálom, előbb-utóbb majd lesajnálom, vagy le se sajnálom...
Rágom a gittet
Azt hiszem, 3 fajta ember van:
Az első - a mérgező - aki annyira önző, hogy nem is figyel mások érzéseire, a velük történő dolgokra, mindent csak abból a szempontból értékel, hogy az rá milyen hatással van. Nem rágódik, nem agyal, csak törtet, mérgez, mártírkodik, elszívja mások jó energiáit, mint a vámpír, mint a dementor. Család, barát nem számít, csak az ego, ő, ő, ő.
A második - a bölcs - aki törődik másokkal, de felül tud emelkedni, tud távolságot tartani. Aki végiggondolja, hogyan hatnak a döntései, de a döntés után már el tudja engedni a dolgokat. Akinek pont egészséges méretű az egoja. És mások kicsinyességét, irigységét, önzését, hülyeségét nem veszi magára.
Én a harmadik típusba tartozom - nevezzük vívódónak. Döntések előtt és után is hosszú pro-kontra listákat írok - hol fejben, hol papíron, rendszerint 3 nézőpontból: én, mások, normák. Már egész fiatalon is hajlamos voltam rengeteget rágódni dolgokon. Ahelyett, hogy elengedném a rossz gondolatokat, hagyom, hogy megmérgezzenek. Ahelyett, hogy nem törődnék a mérgező emberekkel, agyalok, hogyan lehetne megváltoztatni őket.
Most is rágom a gittet. Ez a darab már több mint 10 éve a számban van, megkeserít szép emlékeket, szép terveket, meghatározza múltamat, jelenemet, tán még a jövőmet is. Mert hagyom.
Tudom, hogy a második típushoz kellene tartoznom. Tudom, hogy túl nagy az egom. Tudom, hogy ki kellene választani, ki fontos, és a többiekkel nem kellene törődnöm. Nem szabadna hagynom, hogy a mérgezők a lelkemig érjenek. Le kell nyelni a mérget, aztán majd ki lehet öklendeni, ki lehet izzadni, ki lehet vizelni.
És mégis azt érzem, hogy nem lehet mindig nyelni. Hogy egyszer, csak egyetlen egyszer meg kell mondani, mit gondolok, mert hányingerként tör elő belőlem a véleményem. Lehet, hogy tévesen, de azt gondolom, ha egyszer megmondanám, amit akarok, le tudnám zárni magamban a dolgot. Akkor talán úgy érezném, végre kezemben tartom az ellenmérget.
Az első - a mérgező - aki annyira önző, hogy nem is figyel mások érzéseire, a velük történő dolgokra, mindent csak abból a szempontból értékel, hogy az rá milyen hatással van. Nem rágódik, nem agyal, csak törtet, mérgez, mártírkodik, elszívja mások jó energiáit, mint a vámpír, mint a dementor. Család, barát nem számít, csak az ego, ő, ő, ő.
A második - a bölcs - aki törődik másokkal, de felül tud emelkedni, tud távolságot tartani. Aki végiggondolja, hogyan hatnak a döntései, de a döntés után már el tudja engedni a dolgokat. Akinek pont egészséges méretű az egoja. És mások kicsinyességét, irigységét, önzését, hülyeségét nem veszi magára.
Én a harmadik típusba tartozom - nevezzük vívódónak. Döntések előtt és után is hosszú pro-kontra listákat írok - hol fejben, hol papíron, rendszerint 3 nézőpontból: én, mások, normák. Már egész fiatalon is hajlamos voltam rengeteget rágódni dolgokon. Ahelyett, hogy elengedném a rossz gondolatokat, hagyom, hogy megmérgezzenek. Ahelyett, hogy nem törődnék a mérgező emberekkel, agyalok, hogyan lehetne megváltoztatni őket.
Most is rágom a gittet. Ez a darab már több mint 10 éve a számban van, megkeserít szép emlékeket, szép terveket, meghatározza múltamat, jelenemet, tán még a jövőmet is. Mert hagyom.
Tudom, hogy a második típushoz kellene tartoznom. Tudom, hogy túl nagy az egom. Tudom, hogy ki kellene választani, ki fontos, és a többiekkel nem kellene törődnöm. Nem szabadna hagynom, hogy a mérgezők a lelkemig érjenek. Le kell nyelni a mérget, aztán majd ki lehet öklendeni, ki lehet izzadni, ki lehet vizelni.
És mégis azt érzem, hogy nem lehet mindig nyelni. Hogy egyszer, csak egyetlen egyszer meg kell mondani, mit gondolok, mert hányingerként tör elő belőlem a véleményem. Lehet, hogy tévesen, de azt gondolom, ha egyszer megmondanám, amit akarok, le tudnám zárni magamban a dolgot. Akkor talán úgy érezném, végre kezemben tartom az ellenmérget.
2011. március 28., hétfő
Amit nem tudok
2003-ban kezdtem el tanítani. Testvérek között is 8. éve csinálom. Kezdetben előfordult, hogy kérdeztek valamit a hallgatók, és én nem tudtam válaszolni. Mára van munícióm: szakmai, pedagógiai, többnyire nem tudnak zavarba hozni. Múlt kedden szakértő közönségnek adtam elő, voltak húzós kérdések is, de azt hiszem, nem maradtam szégyenben.
Mégis: minden órán kérdezhetnek valamit, amit nem tudok. Félelmetes belegondolni, hogy ez 80 év után is így lenne. De azért hajrá, kérdezzenek csak kedves hallgatók! Ha tudom, hogy mit nem tudok, az máris tanulás, fejlődés...
Mégis: minden órán kérdezhetnek valamit, amit nem tudok. Félelmetes belegondolni, hogy ez 80 év után is így lenne. De azért hajrá, kérdezzenek csak kedves hallgatók! Ha tudom, hogy mit nem tudok, az máris tanulás, fejlődés...
2011. március 14., hétfő
Abigél, Abigél
Február 25-én színházban voltunk, a Tháliában. Az épület gyönyörű, jó helyen ültünk (igaz, egymás mögött a 3. és 4. sor szélén), előtte kaptam névnapomra gyönyörű szívecskés nyakláncot, amire 5 éve vágytam, szóval minden adott volt a jó szórakozáshoz.
A zene szép volt. Nem volt kiemelkedő, vagy különleges, még igazán magyar sem - utoljára a Költő visszatérnek volt valami köze a magyar zenei alapokhoz (de cáfoljatok meg, várom az ajánlatokat, mit kell még megnéznem) -, de megint csak kiderült, hogy a közhelyek okkal közhelyek.Szívfacsaró, néha felkavaró, máskor megnyugtató, léleknek tetsző dallamokra sírhattuk végig a fél előadást. Még Atti is – bocsi, hogy elárulom.
Bár könnyű volt meghatódni, ezt a kis időn-téren kívüliséget – melyért örökre köszönet az összes alkotónak, művésznek – fontos gondolatok megélésével, megérzésével, újrafelfedezésével töltöttem.
A szereposztást meg sem néztem előre, így nagyot dobbant a szívem, mikor Zsuzsanna szerepében Füredi Niki sétált be. Magas volt, elegáns és gyönyörű, a tartása fenséges volt, az arcán a szigor is bájos. A hangja szebb, mint valaha, pedig már gyermekkorunkban is csodálatos volt – milyen suták néha a szavaink, ezerszer több mint csodálatos…
Egyszer Celine Diont énekelt nekünk Mártiéknál (Sometimes a snow comes down in June), volt vagy 14 éves, és már akkor sokkal felnőttebb, művészibb, komolyabb volt, mint mi együtt véve. Van egy jelenet, ahol Ginát és Torma Piroskát öleli karácsonykor, olyan volt, mint egy Madonna két gyermekkel, felnőtt volt, felelősségteljes, és angyali – anya egy anyátlan világban.
És Horn Mici – Siménfalvy Ágó, a mindig kedves, komoly nagylány, aki mellettem énekelt Rómában, és én azt éreztem, ennél gyönyörűbb koncertünk az életben nem lesz: biztonságot, ingathatatlan alapot, melegséget, otthont jelentett a hangja. 4 év van köztünk, nem voltunk barátnők, de ő a maga komoly módján mindig kedves volt és megnyugtató. Igazi Horn Mici, aki nem akart Ruttkai lenni, Ágó volt, bájos, fiatal és törékeny, két világháború súlyával, összes szerette elvesztésével a vállán, pajkosan mosolyogva, miközben a szíve szakad meg.
Mit tetszett volna szólni drága Reményi János bácsi látva ezt a két gyönyörű színésznőt, akik annyit szólóztak a kórusban, akiknek a bontakozó tehetségét évekig tetszett figyelemmel kísérni? Idén töltené a 80 évet, drága szeretett, gerinces, jellemes ember. Még láthatná őket ma is, ha a szíve csak fele olyan erős lett volna, mint amennyire jó.
Van-e mindig ilyen ember? Van-e mindig legalább egy Abigél? Mert ha az ember „hótiszta jellem”, akkor a nácik kik voltak? „Porból és szennyből a jellem emel fel”, de tudunk-e ilyenek lenni? Amikor Apa az intenzíven volt, Emad, a szír ügyfele – szépen beszél magyarul, csak néha furcsán használja a szavakat – azt mondta, az én Apám jó ember, és ezért a Jóisten automatikusan vigyáz rá. Hányunkra vigyázhat automatikusan? Van-e még Abigél?
Ha már a „Tiszta jellem” dalnál tartunk, Csonka András zseniális Kőnig. Ha valaki előre mondja, hogy ő lesz, azt hiszem, lettek volna fenntartásaim – pedig egyre inkább megszeretem őt, mint színészt és mint közéleti szereplőt – de mind alaptalan lett volna. Bár még mindig nem tudom eldönteni, szabad-e egy Holt költők társasága szerű nagyjelenettel megmutatni, ki az a Kőnig, de a dal szép, és Pici úgy Kőnig, hogy nem ripacs, nem „Garasozik”, mindent elhiszek, amit mond. Vagy legalábbis szeretnék hinni benne…
Gina is: Vágó Bernadett nem tudnám megmondani, miért, de elsőre nem volt szimpatikus. És mégis, a tehetsége átvilágított a kezdeti nem-szeretemen, olyan bájos volt, olyan fiatal, olyan Ginás. Az "Abigél-jelenetek", amikor azon gondolkodik, melyik nő lehet Abigél éteriek, megfoghatatlanok és mégis felfoghatóak. Gyönyörűen megoldott újítás a filmhez képest.
És itt értem el oda, hogy az Abigélt én már nem tudom külön kezelni Zsurzs Éva filmjétől. Az első részben repestem, hogy a dialógusokon alig változtattak. Az eredeti könyvben például egyszer sem hangzik el, hogy Jó napot kívánok Isten áldásával, de Szabó Magda forgatókönyve talán még zseniálisabbra sikerült, mint az eredeti regény. Minden szava úgy jó, ahogy van.
Szerencsi Éva hatalmas szemei, Zsurzs Katinak a fiatal Keresztanyukámat idéző pajkos mosolya, Bánfalvy Ágnes copfjai és Egri Kati, ahogy megmenekül a náciktól pár hal élete árán. Garas Dezső gondolkozó arckifejezése, Piros Ildikó elsápasztva, és a tanárnők mind (Schubert Éva, Temesi Hédi, Tábori Nóra) és persze Ruttkai Éva, aki a végén sokkal szigorúbb, mint Ágó volt, de nem tudnám megmondani, melyik az odaillőbb viselkedés. Talán ha befejezem a könyvet – újraolvasom, most van a légiriadó, Gina mindjárt kibékül az osztállyal...
Még egyszer köszönöm mindenkinek a filmre amennyire kell hasonlító, mégis új, modern, egyedi szerepformálásokban gazdag, szép és lélekemelő előadást. Isten áldjon meg Benneteket érte!
A zene szép volt. Nem volt kiemelkedő, vagy különleges, még igazán magyar sem - utoljára a Költő visszatérnek volt valami köze a magyar zenei alapokhoz (de cáfoljatok meg, várom az ajánlatokat, mit kell még megnéznem) -, de megint csak kiderült, hogy a közhelyek okkal közhelyek.Szívfacsaró, néha felkavaró, máskor megnyugtató, léleknek tetsző dallamokra sírhattuk végig a fél előadást. Még Atti is – bocsi, hogy elárulom.
Bár könnyű volt meghatódni, ezt a kis időn-téren kívüliséget – melyért örökre köszönet az összes alkotónak, művésznek – fontos gondolatok megélésével, megérzésével, újrafelfedezésével töltöttem.
A szereposztást meg sem néztem előre, így nagyot dobbant a szívem, mikor Zsuzsanna szerepében Füredi Niki sétált be. Magas volt, elegáns és gyönyörű, a tartása fenséges volt, az arcán a szigor is bájos. A hangja szebb, mint valaha, pedig már gyermekkorunkban is csodálatos volt – milyen suták néha a szavaink, ezerszer több mint csodálatos…
Egyszer Celine Diont énekelt nekünk Mártiéknál (Sometimes a snow comes down in June), volt vagy 14 éves, és már akkor sokkal felnőttebb, művészibb, komolyabb volt, mint mi együtt véve. Van egy jelenet, ahol Ginát és Torma Piroskát öleli karácsonykor, olyan volt, mint egy Madonna két gyermekkel, felnőtt volt, felelősségteljes, és angyali – anya egy anyátlan világban.
És Horn Mici – Siménfalvy Ágó, a mindig kedves, komoly nagylány, aki mellettem énekelt Rómában, és én azt éreztem, ennél gyönyörűbb koncertünk az életben nem lesz: biztonságot, ingathatatlan alapot, melegséget, otthont jelentett a hangja. 4 év van köztünk, nem voltunk barátnők, de ő a maga komoly módján mindig kedves volt és megnyugtató. Igazi Horn Mici, aki nem akart Ruttkai lenni, Ágó volt, bájos, fiatal és törékeny, két világháború súlyával, összes szerette elvesztésével a vállán, pajkosan mosolyogva, miközben a szíve szakad meg.
Mit tetszett volna szólni drága Reményi János bácsi látva ezt a két gyönyörű színésznőt, akik annyit szólóztak a kórusban, akiknek a bontakozó tehetségét évekig tetszett figyelemmel kísérni? Idén töltené a 80 évet, drága szeretett, gerinces, jellemes ember. Még láthatná őket ma is, ha a szíve csak fele olyan erős lett volna, mint amennyire jó.
Van-e mindig ilyen ember? Van-e mindig legalább egy Abigél? Mert ha az ember „hótiszta jellem”, akkor a nácik kik voltak? „Porból és szennyből a jellem emel fel”, de tudunk-e ilyenek lenni? Amikor Apa az intenzíven volt, Emad, a szír ügyfele – szépen beszél magyarul, csak néha furcsán használja a szavakat – azt mondta, az én Apám jó ember, és ezért a Jóisten automatikusan vigyáz rá. Hányunkra vigyázhat automatikusan? Van-e még Abigél?
Ha már a „Tiszta jellem” dalnál tartunk, Csonka András zseniális Kőnig. Ha valaki előre mondja, hogy ő lesz, azt hiszem, lettek volna fenntartásaim – pedig egyre inkább megszeretem őt, mint színészt és mint közéleti szereplőt – de mind alaptalan lett volna. Bár még mindig nem tudom eldönteni, szabad-e egy Holt költők társasága szerű nagyjelenettel megmutatni, ki az a Kőnig, de a dal szép, és Pici úgy Kőnig, hogy nem ripacs, nem „Garasozik”, mindent elhiszek, amit mond. Vagy legalábbis szeretnék hinni benne…
Gina is: Vágó Bernadett nem tudnám megmondani, miért, de elsőre nem volt szimpatikus. És mégis, a tehetsége átvilágított a kezdeti nem-szeretemen, olyan bájos volt, olyan fiatal, olyan Ginás. Az "Abigél-jelenetek", amikor azon gondolkodik, melyik nő lehet Abigél éteriek, megfoghatatlanok és mégis felfoghatóak. Gyönyörűen megoldott újítás a filmhez képest.
És itt értem el oda, hogy az Abigélt én már nem tudom külön kezelni Zsurzs Éva filmjétől. Az első részben repestem, hogy a dialógusokon alig változtattak. Az eredeti könyvben például egyszer sem hangzik el, hogy Jó napot kívánok Isten áldásával, de Szabó Magda forgatókönyve talán még zseniálisabbra sikerült, mint az eredeti regény. Minden szava úgy jó, ahogy van.
Szerencsi Éva hatalmas szemei, Zsurzs Katinak a fiatal Keresztanyukámat idéző pajkos mosolya, Bánfalvy Ágnes copfjai és Egri Kati, ahogy megmenekül a náciktól pár hal élete árán. Garas Dezső gondolkozó arckifejezése, Piros Ildikó elsápasztva, és a tanárnők mind (Schubert Éva, Temesi Hédi, Tábori Nóra) és persze Ruttkai Éva, aki a végén sokkal szigorúbb, mint Ágó volt, de nem tudnám megmondani, melyik az odaillőbb viselkedés. Talán ha befejezem a könyvet – újraolvasom, most van a légiriadó, Gina mindjárt kibékül az osztállyal...
Még egyszer köszönöm mindenkinek a filmre amennyire kell hasonlító, mégis új, modern, egyedi szerepformálásokban gazdag, szép és lélekemelő előadást. Isten áldjon meg Benneteket érte!
2011. március 3., csütörtök
Ajándékba a napot
Apukámtól azt kértem névnapomra, hadd menjek el kozmetikushoz - egy év után először. Ő vállalta, hogy kifizeti, és elviszi magukhoz Barnust ovi után, hogy szabad legyen a délutánom. Mivel csütörtökön Danira reggel amúgy is Anya vigyáz (ilyenkor megyünk logopédushoz), és délre pedig az endokrinológushoz jelentkeztem be, őt már reggel kivitte Atti Anyához és a Dédi mamához.
Már az ajtóban voltam, mikor telefonáltak az áramszünetről, így kaptam az ajándék délutánhoz egy ajándék délelőttöt a nagyfiammal. Nagyon élveztük, csudára megölelgetett az oviban, mikor eljöttem.
Hogy mihez is kezdtem az ajándékba kapott idővel? Az ovi után csupa olyat csináltam, amit 6 vagy 8 évvel ezelőtt tulajdonképpen bármikor megtehettem: zenét hallgattam, "chick lit"-et olvastam (de legalább angolul), tornáztam, bogoztam, hajat mostam. És mondhatom nagyon jól esett! És bár most azt kellene mondanom, már nagyon hiányoznak a Csillagosaim - mindjárt este 6 van - de inkább kihasználom az utolsó egyedül töltött perceket is: rendbe teszem az e-mailjeimet, Csík zenekart hallgatok (ezt nem nagyon szokták hagyni), hajat szárítok.
Elfoglalom magam, nehogy arra gondoljak, ami az egyetlen nem-pozitív dolog volt az én ajándék-napomból: hogy el kellene menni a gyógyszertárba, és kiváltani azt a dög Bromochriptint, amitől nem szabadulok soha. Hogy a Doktor bácsi nagyot sóhajtott, és milyen arcot vágott, mikor rám szólt, minek szoptattam ennyit, ha tudom, hogy az adenoma ezalatt csak nőtt. Vallottam volna be, hogy többek között azért szoptattam ilyen sokáig, hogy minél később kelljen visszamennem hozzá és újrakezdeni az egész rémálmot? Ahogy Julika szokott idézni egy református lelkészt - szégyellem, de nem jut eszembe, kit, talán Cseri Kálmánt: "Mindenkinek megvan a hormon-sorsa". Hát ez az enyém...
Már az ajtóban voltam, mikor telefonáltak az áramszünetről, így kaptam az ajándék délutánhoz egy ajándék délelőttöt a nagyfiammal. Nagyon élveztük, csudára megölelgetett az oviban, mikor eljöttem.
Hogy mihez is kezdtem az ajándékba kapott idővel? Az ovi után csupa olyat csináltam, amit 6 vagy 8 évvel ezelőtt tulajdonképpen bármikor megtehettem: zenét hallgattam, "chick lit"-et olvastam (de legalább angolul), tornáztam, bogoztam, hajat mostam. És mondhatom nagyon jól esett! És bár most azt kellene mondanom, már nagyon hiányoznak a Csillagosaim - mindjárt este 6 van - de inkább kihasználom az utolsó egyedül töltött perceket is: rendbe teszem az e-mailjeimet, Csík zenekart hallgatok (ezt nem nagyon szokták hagyni), hajat szárítok.
Elfoglalom magam, nehogy arra gondoljak, ami az egyetlen nem-pozitív dolog volt az én ajándék-napomból: hogy el kellene menni a gyógyszertárba, és kiváltani azt a dög Bromochriptint, amitől nem szabadulok soha. Hogy a Doktor bácsi nagyot sóhajtott, és milyen arcot vágott, mikor rám szólt, minek szoptattam ennyit, ha tudom, hogy az adenoma ezalatt csak nőtt. Vallottam volna be, hogy többek között azért szoptattam ilyen sokáig, hogy minél később kelljen visszamennem hozzá és újrakezdeni az egész rémálmot? Ahogy Julika szokott idézni egy református lelkészt - szégyellem, de nem jut eszembe, kit, talán Cseri Kálmánt: "Mindenkinek megvan a hormon-sorsa". Hát ez az enyém...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)