Vannak igazi nagy pillanatok az életben. Szeretnénk őket nyakon ragadni és vinni magunkkal messze, a szürke és sótlan hétköznapokba, hogy ragyogják be, fűszerezzék meg azokat.
Ilyesmi érzésem volt, mikor pénteken befejeztem a disszertáció magyar változatát. Nem volt még teljes, hiszen hiányoztak a mellékletek, és a héten a fordítás közben kis dolgokat még javítottam is rajta, de kész volt, az enyém volt, az utolsó szavak is belőlem szóltak. Önbizalom, repülés, kb. lepkeháló szükségeltetett az elkapásomhoz. Superman voltam na!
Utoljára akkor éreztem így magam, mikor megszültem Barnust. Nem mikor megszületett, figyeljetek a szóhasználatra. Azt a teljesítményt, ahogy a szülést végigcsináltam éreztem utoljára ennyire a magaménak.
176 oldal, kinyomtatva 900 g, egészséges gyerek született, megvan mind a húsz ujja, Apgar 10/10. Szerző és alkotás jól vannak.
Na, akkor kellett volna megírni ezt a bejegyzést. Mert ma fejeztem be igazán - angol változat is, mellékletek, így már 187 oldal, köszöni, még mindig átalussza az éjszakát - de sehol nincs a pénteki eufória. Az érzés elszállt, már csak az emléke él. Hálát adok az ihletért és az energiáért, és ha lehetséges, adj majd még igazi nagy pillanatokat, Istenem!
Nem baj, ha pénteken nem is, ma legalább megírtam, hogy megírtam.
2010. augusztus 5., csütörtök
2010. július 29., csütörtök
Felnőnek
Mindannyian tudjátok, néha mennyire fáradt tudok lenni a gyerekektől. Hogy néha már - Uram bocsá! - a szoptatás is teher.
Most negyedik napja vagyok nélkülük, és néha levegőt sem kapok, annyira hiányoznak. Tegnap megnéztük a Toy Story 3-at, és az utolsó 20 percet végigbőgtem. Persze a gyerekeknek nem ezt domborították ki, de Anya ott állt az üres gyerekszobában, miközben Andy vigasztalta, hogy nem lesz baj. A gyerek volt a felnőtt. Hát nem borzasztó, hogy felnőnek és elmennek? Hogy nem maradhatnak örökre kicsik és az enyémek?
Lefektettem Barnust, és megkérdeztem a meseolvasás után:
- Mit fogok én csinálni nélküled, ha az oviban leszel?
Barnus:
- Majd este találkoz mi. Ha Dudu is mene ovi, akkó Anya végge tud dógoz egész nap.
Atti szerint sértésnek szánta, mert leadtam őket két hétre Anyának, de szerintem nem erről volt szó, mert közben olyan komolyan, derűsen nézett a nagy okos szemével.
A gyerek volt a felnőtt.
Most negyedik napja vagyok nélkülük, és néha levegőt sem kapok, annyira hiányoznak. Tegnap megnéztük a Toy Story 3-at, és az utolsó 20 percet végigbőgtem. Persze a gyerekeknek nem ezt domborították ki, de Anya ott állt az üres gyerekszobában, miközben Andy vigasztalta, hogy nem lesz baj. A gyerek volt a felnőtt. Hát nem borzasztó, hogy felnőnek és elmennek? Hogy nem maradhatnak örökre kicsik és az enyémek?
Lefektettem Barnust, és megkérdeztem a meseolvasás után:
- Mit fogok én csinálni nélküled, ha az oviban leszel?
Barnus:
- Majd este találkoz mi. Ha Dudu is mene ovi, akkó Anya végge tud dógoz egész nap.
Atti szerint sértésnek szánta, mert leadtam őket két hétre Anyának, de szerintem nem erről volt szó, mert közben olyan komolyan, derűsen nézett a nagy okos szemével.
A gyerek volt a felnőtt.
Emlékezz rám
Gandhi azt mondta, akármit csinálsz az életben, jelentéktelen. De fontos, hogy megtedd, mert senki más nem fogja megtenni helyetted.
Nehéz dolog tudományos dolgozatot írni. Sokkal inkább kell hagyatkozni mások elméleteire, tapasztalásaira, eredményeire, mint például a blog esetében, hiszen a tudományos dolgozat - bár tartalmaznia kell idézem "szintetizáló jellegű önálló eredményeket" - akkor jó, ha sok idézetet, egymást erősítő és cáfoló elméleteket tartalmaz. A sok nagy gondolkodó gondolataitól pedig néha nagyon kicsinek, butának és jelentéktelennek érzem magam.
De persze nem mindegy, hogyan fűzöd egybe a nagyok gondolatait, és hogy mikor és milyen mélységben fejted ki a saját meglátásaidat a témáról. A tervezetemet például én eléggé személyesnek éreztem, de az engem jobban ismerő opponens szerint nem mertem megfogalmazni a véleményemet.
Úgyhogy most törekszem, hogy a végső változatban még inkább ott legyek én is a sorok között, mert bár más is megírhatná ezt a dolgozatot, úgy ahogy én írom meg, csak én írhatom meg. És lehet, hogy valaki majd éppen emiatt fog emlékezni rám.
Mert ez a dolgozat és a megírása is éppoly jelentéktelen, mint minden más, de fontos, hogy megírjam. És talán nem csak nekem...
(Menjetek moziba, nézzétek meg az Emlékezz rám-ot!)
Nehéz dolog tudományos dolgozatot írni. Sokkal inkább kell hagyatkozni mások elméleteire, tapasztalásaira, eredményeire, mint például a blog esetében, hiszen a tudományos dolgozat - bár tartalmaznia kell idézem "szintetizáló jellegű önálló eredményeket" - akkor jó, ha sok idézetet, egymást erősítő és cáfoló elméleteket tartalmaz. A sok nagy gondolkodó gondolataitól pedig néha nagyon kicsinek, butának és jelentéktelennek érzem magam.
De persze nem mindegy, hogyan fűzöd egybe a nagyok gondolatait, és hogy mikor és milyen mélységben fejted ki a saját meglátásaidat a témáról. A tervezetemet például én eléggé személyesnek éreztem, de az engem jobban ismerő opponens szerint nem mertem megfogalmazni a véleményemet.
Úgyhogy most törekszem, hogy a végső változatban még inkább ott legyek én is a sorok között, mert bár más is megírhatná ezt a dolgozatot, úgy ahogy én írom meg, csak én írhatom meg. És lehet, hogy valaki majd éppen emiatt fog emlékezni rám.
Mert ez a dolgozat és a megírása is éppoly jelentéktelen, mint minden más, de fontos, hogy megírjam. És talán nem csak nekem...
(Menjetek moziba, nézzétek meg az Emlékezz rám-ot!)
2010. július 25., vasárnap
Kérjetek és adatik néktek
Szeretett és tisztelt lelkészünk távozott ma a gyülekezetből. Nem kezdeném részletezni, mi a véleményem arról, hogy ha egy lelkész magánéleti válságba kerül, akkor elvárják, hogy elköltözzön, de szeretnék neki megköszönni egy pár dolgot. De azt majd személyesen. Most csak annyit, hogy amellett, hogy összeadott minket és megkeresztelte a gyerekeinket, talán az a legkedvesebb emlékem róla, hogy amikor a macskám meghalt, és megkérdeztem Tőle, mi lesz az állatok lelkével, nem nevetett ki, nem tolt le, hogy miért siratok egy macskát Isten házában, csak rám nézett, láttam, hogy érzi a fájdalmamat – még ha gyerekes is – és csak azt mondta:
Ez olyan kérdés, amire nem tudok neked választ adni. Mert erről az Illetékes (ti. a Krisztus Jézus) nem nyilatkozott.
Hatalmas lelkierőt ad azóta is, ha arra gondolok a gondok idején, hogy minden bizonnyal a rossznak is van értelme, csak mi nem érthetjük mi az, mert az Illetékes úgy találta, nem vagyunk elég felnőttek, hogy minden választ ismerjünk.
Erről majd később talán többet, de ma is kiderült, hogy nincsenek véletlenek.
Megtérésem kezdetétől legkedvesebb igém (Máté 7,7-8): „Kérjetek és adatik néktek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik néktek. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik.”
Laci ma erről az igéről beszélt. Elmondta, hogy ez természetesen nem arra vonatkozik, hogy bármit kérünk, az teljesül, hanem hogy ha képesek vagyunk élő hitet kérni, és nap mint nap éberek vagyunk annak megtartására, megkapjuk azt a Jóistentől.
Természetesen én sem gondolom, hogy bármilyen kicsinységért (több pénzért? hosszabb lábakért? szebb arcért? szép időért?) zavarhatjuk Istent ennek az igének a nevében, de azért mindig úgy láttam, hogy igazán fontos dolgokért szabad és kell is a Feljebbvalóhoz, az Univerzumhoz fordulnunk, hiszen ha nem fogalmazzuk meg, mit szeretnénk, hogyan várhatjuk, hogy teljesüljön.
Két hét. Most ennyim van, hogy pontot tegyek 7 évi munka végére, befejezzem a disszertációmat, hogy reménység szerint még ebben az évben, de legkésőbb jövő év elején megkapjam a címet, ami igazán avatottá tesz arra, hogy azt csinálhassam az életemben, amit igazán szeretnék.
Ezért most kérlek Istenem, adj erőt, energiát, ihletet és nyugalmat, hogy értékes és jó munkát végezhessek az elkövetkező két hétben.
És add, hogy Laci olyan helyre kerüljön, ahol emberi értékei és elhivatottsága szerint értékelik. És ahol tudják, milyen alázat és bizalom kell ahhoz, hogy egy lelkész, egy ember kimondja: Ez olyan kérdés, amire nem tudok neked választ adni. Mert erről az Illetékes nem nyilatkozott.
Ez olyan kérdés, amire nem tudok neked választ adni. Mert erről az Illetékes (ti. a Krisztus Jézus) nem nyilatkozott.
Hatalmas lelkierőt ad azóta is, ha arra gondolok a gondok idején, hogy minden bizonnyal a rossznak is van értelme, csak mi nem érthetjük mi az, mert az Illetékes úgy találta, nem vagyunk elég felnőttek, hogy minden választ ismerjünk.
Erről majd később talán többet, de ma is kiderült, hogy nincsenek véletlenek.
Megtérésem kezdetétől legkedvesebb igém (Máté 7,7-8): „Kérjetek és adatik néktek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik néktek. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik.”
Laci ma erről az igéről beszélt. Elmondta, hogy ez természetesen nem arra vonatkozik, hogy bármit kérünk, az teljesül, hanem hogy ha képesek vagyunk élő hitet kérni, és nap mint nap éberek vagyunk annak megtartására, megkapjuk azt a Jóistentől.
Természetesen én sem gondolom, hogy bármilyen kicsinységért (több pénzért? hosszabb lábakért? szebb arcért? szép időért?) zavarhatjuk Istent ennek az igének a nevében, de azért mindig úgy láttam, hogy igazán fontos dolgokért szabad és kell is a Feljebbvalóhoz, az Univerzumhoz fordulnunk, hiszen ha nem fogalmazzuk meg, mit szeretnénk, hogyan várhatjuk, hogy teljesüljön.
Két hét. Most ennyim van, hogy pontot tegyek 7 évi munka végére, befejezzem a disszertációmat, hogy reménység szerint még ebben az évben, de legkésőbb jövő év elején megkapjam a címet, ami igazán avatottá tesz arra, hogy azt csinálhassam az életemben, amit igazán szeretnék.
Ezért most kérlek Istenem, adj erőt, energiát, ihletet és nyugalmat, hogy értékes és jó munkát végezhessek az elkövetkező két hétben.
És add, hogy Laci olyan helyre kerüljön, ahol emberi értékei és elhivatottsága szerint értékelik. És ahol tudják, milyen alázat és bizalom kell ahhoz, hogy egy lelkész, egy ember kimondja: Ez olyan kérdés, amire nem tudok neked választ adni. Mert erről az Illetékes nem nyilatkozott.
2010. július 7., szerda
milyen hitel? svájci frank?
Akkor félszavakból is értjük egymást...
Már pár hete készülök erről írni, de eddig nagyon rossz kedvem volt miatta, ma sokkal pozitívabb vagyok, ezért tudom, hogy nem borítom ki magam túlságosan.
A legtöbb ember, akivel beszélek mostanában, előbb-utóbb panaszkodni kezd a törlesztőrészletekre. És tényleg: erre azért nem számíthattunk, mikor felvettük a hiteleket 150-160 Ft-os svájci frank árfolyamon. Persze Soros György már 1999-ben írt egy megszívelendő könyvet a kapitalizmus nemsokára bekövetkező válságáról, de azért ez akkor is durva. A kezdő és a mostani részletek különbségéből - ha félretettük volna, tudom, ez persze hipotetikus, hiszen ha nálunk maradna, biztos több ruhát-cipőt-egyebet vennénk - már vehettünk volna egy autót. Nem kicsit, hanem egyterű, jó kis családi Toyotát, még ha használtan is.
Atti vigasztal: "Senki sem számított a spanyol inkvizícióra".
De nekem lassan egy másik idézet kezdett egyre hangosabban szólni a fejemben, ahogy beszéltem Veletek, drága szeretteim, barátaim, ismerőseim:
"Hanyas vagy? 47-es? Akkor fél szavakból is értjük egymást." (Nagy Bandó örökbecsű mondatai, mert mi régen is szerettük a stand-upot, bár nem tudtuk, hogy így hívják)
És még mind bírjuk. Sokan saját erejükből, de többeteknek - Istennek hála nekünk is - ott egy biztos családi háttér, akik lelkileg, de ha kell, anyagilag is segítenek. Egyszer hirtelen szükségünk volt 80.000 Ft-ra még az első lakásunk építésénél, a munkahelyemről telefonáltam Attinak-Apának-Anyának, és 5 percen belül már tudtam, hogy lesz és honnan lesz pénz. Aliz kolléganőm, akinek nálam sokkal nehezebb élete volt-van könnyes szemmel mondta, milyen jó nekem, hogy bármi a gondom, 5 perc múlva ott a megoldás, a neve: család.
Neked akarnak és tudnak segíteni a szüleid?
Akkor félszavakból is értjük egymást.
Már pár hete készülök erről írni, de eddig nagyon rossz kedvem volt miatta, ma sokkal pozitívabb vagyok, ezért tudom, hogy nem borítom ki magam túlságosan.
A legtöbb ember, akivel beszélek mostanában, előbb-utóbb panaszkodni kezd a törlesztőrészletekre. És tényleg: erre azért nem számíthattunk, mikor felvettük a hiteleket 150-160 Ft-os svájci frank árfolyamon. Persze Soros György már 1999-ben írt egy megszívelendő könyvet a kapitalizmus nemsokára bekövetkező válságáról, de azért ez akkor is durva. A kezdő és a mostani részletek különbségéből - ha félretettük volna, tudom, ez persze hipotetikus, hiszen ha nálunk maradna, biztos több ruhát-cipőt-egyebet vennénk - már vehettünk volna egy autót. Nem kicsit, hanem egyterű, jó kis családi Toyotát, még ha használtan is.
Atti vigasztal: "Senki sem számított a spanyol inkvizícióra".
De nekem lassan egy másik idézet kezdett egyre hangosabban szólni a fejemben, ahogy beszéltem Veletek, drága szeretteim, barátaim, ismerőseim:
"Hanyas vagy? 47-es? Akkor fél szavakból is értjük egymást." (Nagy Bandó örökbecsű mondatai, mert mi régen is szerettük a stand-upot, bár nem tudtuk, hogy így hívják)
És még mind bírjuk. Sokan saját erejükből, de többeteknek - Istennek hála nekünk is - ott egy biztos családi háttér, akik lelkileg, de ha kell, anyagilag is segítenek. Egyszer hirtelen szükségünk volt 80.000 Ft-ra még az első lakásunk építésénél, a munkahelyemről telefonáltam Attinak-Apának-Anyának, és 5 percen belül már tudtam, hogy lesz és honnan lesz pénz. Aliz kolléganőm, akinek nálam sokkal nehezebb élete volt-van könnyes szemmel mondta, milyen jó nekem, hogy bármi a gondom, 5 perc múlva ott a megoldás, a neve: család.
Neked akarnak és tudnak segíteni a szüleid?
Akkor félszavakból is értjük egymást.
2010. július 5., hétfő
Egy okos kislány
Tegnap fergeteges parti volt nálunk. Két pici névnapja, dédi mamák, saslik, kókuszgolyó, meg amit akarsz.
Mesélem nagymamámnak, hogy a múltkor sminkelés közben döbbentem meg, milyen ráncos a homlokom és a szemem.
A válasz: Egy okos kislány nem mond ilyet...
Hát kedves Sándor öcsém:
lehet, hogy az Életképekben nem, de ebben a párbeszédben benne van az egész élet!
Mesélem nagymamámnak, hogy a múltkor sminkelés közben döbbentem meg, milyen ráncos a homlokom és a szemem.
A válasz: Egy okos kislány nem mond ilyet...
Hát kedves Sándor öcsém:
lehet, hogy az Életképekben nem, de ebben a párbeszédben benne van az egész élet!
2010. június 30., szerda
Szex és New York 2
Láttátok azt a részt a South Parkból, mikor Lucas és Spielberg többször, különböző pozíciókban, cseppnyi szégyenérzet nélkül megerőszakolja Indiana Jones-t?
Hát kb. ez történt a négy nővel is, akik éveken át ikonként ragyogtak szingli és nem szingli lányok képernyőjén és mindennapjaiban, befolyásolva érzéseinket, stílusunkat, alkalmat adva összekacsintásokra, nagy nevetésekre, „velem is ugyanígy van” megnyugvásokra. New York pedig magasról le lett sz*va.
Ha még nem láttad, hát töltsd el a délutánt-estét valami értelmesebbel, ezt majd megnézed egyszer DVD-n.
Mégis: volt egy jelenet, amikor konkrétan könnyes lett a szemem. Hozzátartozik, hogy Barnussal már napok óta hadban álltunk, és amikor végre el akartunk menni a moziba, hisztit vágott le, hogy Anya nem menjen el. Szóval a jelenet: Charlotte és Miranda a bárpultnál ülnek, iszogatnak, és bevallják egymásnak – anyák egymás között – hogy néha a falra tudnának mászni a saját gyereküktől, hogy néha azért vonulnak be gardróbba/WC-be/kamrába, hogy hallják a saját gondolataikat és hogy baromira jó nekik most egy pár napig távol a családtól – ugyanis elutaznak Abu Dhabiba, hogy New Yorkot ne is lássuk.
Aztán azon gondolkodnak el, mit csinálnak azok az anyák, akiknek nincs baby sitterük, és végül rájuk (ránk) isznak.
Szerencsésnek mondhatom magam, hisz baby sitterünk ugyan nincs, de vannak nagyszülők és van egy párom, akik sokat átvállalnak a gyereknevelésből, hogy én minél kevesebbszer érezzem azt, a gardrób az egyetlen menekülési lehetőség fél perc csendbe. De mégis megnyugvást adott, hogy nem vagyok gonosz és állhatatlan, amiért néha szükségét érzem felnőtt beszélgetéseknek, olvasásnak, csendnek, vagy egy ebédnek, amit végig ehetek úgy, hogy nem kell mást is etetnem.
Mind érezzük így néha. És bár elég hülye ötletnek tartom a film végén található „megoldást”, miszerint az anyák majd Carrie régi lakásába vonulnak el teázni és olvasgatni, ha otthon kiborultak, itt egy pillanatra újra tudtam azonosulni az amúgy csúnyán lerombolt ikonokkal.
Hát kb. ez történt a négy nővel is, akik éveken át ikonként ragyogtak szingli és nem szingli lányok képernyőjén és mindennapjaiban, befolyásolva érzéseinket, stílusunkat, alkalmat adva összekacsintásokra, nagy nevetésekre, „velem is ugyanígy van” megnyugvásokra. New York pedig magasról le lett sz*va.
Ha még nem láttad, hát töltsd el a délutánt-estét valami értelmesebbel, ezt majd megnézed egyszer DVD-n.
Mégis: volt egy jelenet, amikor konkrétan könnyes lett a szemem. Hozzátartozik, hogy Barnussal már napok óta hadban álltunk, és amikor végre el akartunk menni a moziba, hisztit vágott le, hogy Anya nem menjen el. Szóval a jelenet: Charlotte és Miranda a bárpultnál ülnek, iszogatnak, és bevallják egymásnak – anyák egymás között – hogy néha a falra tudnának mászni a saját gyereküktől, hogy néha azért vonulnak be gardróbba/WC-be/kamrába, hogy hallják a saját gondolataikat és hogy baromira jó nekik most egy pár napig távol a családtól – ugyanis elutaznak Abu Dhabiba, hogy New Yorkot ne is lássuk.
Aztán azon gondolkodnak el, mit csinálnak azok az anyák, akiknek nincs baby sitterük, és végül rájuk (ránk) isznak.
Szerencsésnek mondhatom magam, hisz baby sitterünk ugyan nincs, de vannak nagyszülők és van egy párom, akik sokat átvállalnak a gyereknevelésből, hogy én minél kevesebbszer érezzem azt, a gardrób az egyetlen menekülési lehetőség fél perc csendbe. De mégis megnyugvást adott, hogy nem vagyok gonosz és állhatatlan, amiért néha szükségét érzem felnőtt beszélgetéseknek, olvasásnak, csendnek, vagy egy ebédnek, amit végig ehetek úgy, hogy nem kell mást is etetnem.
Mind érezzük így néha. És bár elég hülye ötletnek tartom a film végén található „megoldást”, miszerint az anyák majd Carrie régi lakásába vonulnak el teázni és olvasgatni, ha otthon kiborultak, itt egy pillanatra újra tudtam azonosulni az amúgy csúnyán lerombolt ikonokkal.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)